Kívülálló vagyok annyiban, hogy nem veszek részt a választásban. Ennek több oka van, és nem a legfontosabb közülük az, hogy nincs alkalmas versenyző, számomra legalábbis.

Nem teljesen kívülálló vagyok, mert egyrészt a pácban mindenki benne van. Másrészt a választási érdektelenség – az eredmény sem érdekelt – nem jelenti azt, hogy ne éreznék felelősséget hazámért. Csak éppen nem a választásoktól és a versengő politikai pártoktól várom a nemzeti újjászületést, de erről nem én tehetek, hanem ők. Mert egyszerűen nem lehet tőlük ilyesmit várni. Más kérdés, hogy a magyar társadalom egyáltalán még alkalmas-e arra, hogy újjászülessen. (Az újjászületést elsősorban úgy értve, ahogy Jézus tanította Nikodémusnak.)

Az alcímet lehetett volna még boncolgatni, de most elég lesz ennyi is. Következzen a cím.

Tétek. Mi a választás tétje? Teszi fel a kérdést politikus, részrehajló szakértő, újságíró és nyomukban sokan mások választásról választásra, aztán szerencsétlenségünkre meg is válaszolják. Szerencsétlenségünkre, mert nyilván nem az a tétje. A valódi tétről, ami különben pofonegyszerű, nem esik szó. Végletekig leegyszerűsített válaszok hangzanak el, hogy az utolsó is megértse, mit akarnak, miért kell rájuk szavazni. Háború vagy béke, kelet vagy nyugat, szabadság vagy szolgaság? Mind ugyanazon alapszik: jó vagy rossz. Én jó vagyok, a másik rossz. És nem unják meg, hogy elő ne hozakodjanak újra és újra az aktuálisnak tűnő tétekkel. Rendkívül bosszantó, hogy hülyének néznek és szájbarágnak. De végül is a demokrácia ünnepétől mit várhatnánk?

Akkor most én is felteszem a kérdést: mi a választás tétje? Az, hogy – politikus esetén – téged választanak vagy nem. Kormányra kerülsz vagy ellenzékbe. Mi lesz a munkád a következő ciklusban. Vagyis kedves politikus barátom (nincs egy politikus barátom se), a választás tétje számodra sokkal nagyobb, mint számomra, mégis el akarod velem hitetni, hogy fordítva van. Bárcsak ez lenne a legnagyobb csúsztatás az ügyben.

A tétek kérdése, mint minden más, ugyanarról szól: elő tudsz-e állni olyan téttel, ami megérinti a hallgatót, elevenébe vág, hogy rád szavazzon. A tétek, még ha többen többfélét is találnak ki, azt sugallják, hogy döntő érv következik, felejtsd el eddigi hezitáló megfontolásaidat, hogy részben ennek, részben meg annak adsz igazat. Ilyesmi nem létezhet, vagy a jót, azaz engem választasz, vagy… nem is folytatom, mert az nem történhet meg.

Mondhatnánk, hogy én tovább egyszerűsítem a téteket jóra és rosszra, de a (kommunikációs) gyakorlat azt mutatja, hogy mégiscsak erről van szó. Míg a kormány magát tévedhetetlennek állítja be és minden tevékenységéről dicshimnuszokat zeng, addig az ellenzék mindent pocskondiáz, gyaláz. És fordítva, a kormány az ellenzéki javaslatokat, vagy a kritikus hangokat csípőből utasítja el. Vagy – ahogy azt a választási kampányban láttuk – szavakat kiragadva, értelmüket saját szájuk íze szerint alakítja, feketére festve tálalja és sulykolja. De a technikát a túloldalon dolgozták ki.

A tétek és a tanulságok között az a különbség, hogy köztük volt egy választás. De legtöbbször ugyanazok a leegyszerűsített magyarázatok hangzanak el, hogy ki miért győzött, szenvedett vereséget.

Miután a tétjeimet megtettem, megteszem a tanulságaimat is, még ha rendkívül bosszantó is lesz. Ugyan a legutóbbi választásokon a kormánypárt nagyarányú győzelmet aratott, de ez semmit nem jelent. Azt biztos nem, hogy jól végezték a munkájukat. Maximum annyit, hogy az akkori ellenzék alkalmatlan volt szerepe betöltésére. Meg annyit, hogy hatásosabban fogalmazták meg a tétjeiket.

Egy normális országban az ellenzék nem tagad mindent. El kellene ismerniük, hogy vannak olyan kormányintézkedések is, melyek támogatandók. És utána lehetne össztűz alá venni azokat a területeket, ahol viszont a kormány nem teljesít a legjobban. Minderre nem azért lenne elsősorban szükség, hogy kormányváltás legyen, hanem egyszerűen az ország érdeke ezt diktálja.

Egy normális országban a kormány nem magát tömjénezi, hanem szembenéz a problémákkal. Nem a saját maga által dramatizált külsőkkel (vírus, migráns, soros, energia, háború, gender etc.), hanem a tényleges belsőkkel. A társadalom katasztrofális testi, lelki, szellemi állapotával, ami számtalan téren megmutatkozik: demográfia, (szenvedély)betegségek, oktatás-nevelés, szemetelés, értékválság, identitásválság, de közben mindenki mindent (is) a legjobban tud.

Ha a politikai normalitás kritériumait jól fogalmaztam meg, akkor nem normális országban élünk, és nincs is erre esély. A belső problémákkal való tényleges szembenézés nem elégszik meg a hangzatos jelszavakkal és felszíni kezelésekkel, amelyek több szavazatot hoznak, mint tényleges javulást, hanem a bajokat gyökeresen akarja orvosolni. Sajnos azok olyan súlyosak, hogy a jelen rendszerben már kezelhetetlenek (vélhetően maga a rendszer – a rendszerváltás rendszere – ennek az egyik legfőbb oka), mert akármelyik kormány kezdene neki, rövid úton belebukna. Ezért – habár az ország érdeke a kezelést kívánná – politikai, hatalmi szempontok miatt ez elodázódik. Aztán egykor majd minden pártot maga alá fog temetni, csak nehogy az egész ország legyen az ár.