„A magyar kormány célja, hogy minden vágyott gyermek megszülethessen.” A családbarát politika egyik jellemző mondata mögött vannak intézkedések is, de szemléleti deformitás is. Az intézkedésekről hallhatunk, olvashatunk, ezért itt most csak a szemléleti gonddal foglalkozunk.

Van létjogosultsága a családtervezésnek és a vágynak, hogy gyermek szülessen a családba, de ennél többről van szó, amit a zsoltáros a témához illő emelkedettséggel így fejez ki: „az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh drága gyümölcse” (Zsolt 127,3). És ez nem pusztán egy költői megfogalmazása volt a gyermekáldásról való korabeli gondolkodásnak, hanem ehhez szabták a kor emberei az életüket is, vagyis a sok gyermeket Isten áldásának tekintették, a gyermektelenek pedig szégyennek tartották állapotukat. Vágytak a sok gyermekre? Nyilvánvalóan, de a saját vágyukat megelőzte az Úrban való bizakodás.

Amikor a vágyott gyermekek megszületéséről van szó, annak középpontjában nem az Úr van, hanem a szülők és a kormány. A szülők, amennyiben tervezik, hogy hány gyermekük legyen, és a kormány, amelyik ahhoz akar hozzájárulni, hogy ezek a gyermekek megszülethessenek, merthogy a tapasztalat szerint kevesebb születik. Hogy a szülő bizakodik-e az Úrban, kéri-e az ő segítségét, áldását, az már magánügy. És ha kéri, mihez kéri? Hogy a vágyott gyermekek megszülethessenek? Csakhogy a vágyott gyermekek, amennyiben szám is járul hozzá, Isten ajándékozó kegyelmének a korlátozását jelentik. Vagyis nem mernek Istenre hagyatkozni. Ez a jelenség nemcsak a gyermekek számát illetően, hanem minden téren megmutatkozik; a felvilágosult, gondolkodó ember a saját elképzeléseit fontosabbnak, követendőbbnek tartja, mint a jó értelemben vett Istenre hagyatkozást.

Míg az emberek alapvetően Istenben bíztak, addig volt is gyermekáldás, amióta inkább magukban bíznak, egyre kevesebb gyermek születik. Így megy ez Istennel és Isten nélkül. Az emberi önbizalom, vagy inkább túlzott magabiztosság, már az ősbűn elkövetésekor megmutatkozott. Vajon ki tudja jobban, mi a jó az embernek, a Teremtő vagy a teremtmény? Ez nem jelenti azt, hogy az ember fel lenne mentve a gondolkodás alól, sőt amikor gondolkodik, vegye figyelembe Teremtője szándékát.

A vágyott gyermekek kifejezés túl emberközpontú, azt sugallja, hogy az ember tervei és a körülmények a kulcsa a gyermekvállalásnak, holott az Úr ajándéka a gyermek. Aki nem ajándékként tekint a gyermekre, hajlamos a magántulajdonaként tekinteni rá, a saját erejének, a saját képességeinek, a saját elképzeléseinek eredményeként, ahelyett, hogy mindig hálát adna érte Istennek. A vágyott gyermekek kifejezés mögötti torz szemlélet nem csak a gyermekvállaláskor, hanem a gyermeknevelés hosszú időszakában is meghatározó lehet, nem válik sem a szülő, sem a gyermek javára.

Ha vannak vágyott gyermekek, akkor bizonyára vannak nem vágyott gyermekek is, velük mi a helyzet? Ha a vágyott gyermekek megszületését támogatjuk, a nem vágyott gyermekek megszületését nem? Megszabhatja pusztán a vágy, hogy egy gyermek megszülessen vagy ne szülessen meg? A vágyott gyermekek kifejezés logikája az abortuszokban már megmutatta nemzetpusztító hatását, nemcsak a nem vágyott gyermekek meg nem születésében, hanem a gyilkos módszer jellemromboló hatásában. Ezért azt javaslom, hogy a vágyott szót ebben az összefüggésben ne használjuk. Mennyivel másabban hangzana: „A magyar kormány célja, hogy minden gyermek megszülethessen.” Nagy botrány lenne belőle.

A hírek mennyisége és sokoldalúsága ellenére az átlagember alig tud valamit Magyarország legsúlyosabb gyermekeket érintő problémáiról, vagy ha tud is, nem foglalkoztatja különösebben. Bizonyos szempontból igaz ez a megállapítás a bicskei gyermekotthonban történtekre és a kegyelmi ügyre vonatkozóan is, felkapott ügy lett, felkapottabb az általánosságban mutatkozó tragikus helyzet bemutatásánál, elemzésénél, de a felkapottság a tisztánlátást nem erősíti. A hírek is fogyasztási cikkek, amiket úgy lehet jól eladni, ha a befogadó felfogóképességéhez, illetve igényeihez szabják. A bennük lévő igazság általában töredékes, mint amilyen a magyar társadalom. És nincs törekvés az igazság teljes kibontására, mert nincs rá fogadókészség sem.

Innen már csak egy lépésre vagyunk a legsúlyosabb gyermekeket érintő problémáktól, hiszen azok kimondása és kezelése fogadókészség hiányában lehetetlen. Tekintsük át „röviden”, miként jutottunk ide. Ennek az áttekintésnek a tételmondata, hogy a modern állam és élet családellenes. (A posztmodern is.) Merthogy a modernitás az egyéni szabadság hangsúlyozásával szétverte a nagycsaládot, azt a nagycsaládot, ami munka- és életközösség volt egyben, születéstől a halálig változó szerepekkel, de stabilan kísérte végig egy életen át az embert. Ha szerények is voltak az életkörülmények, de a családban természetesen fejlődött a ház körüli tevékenységben a sokoldalú képesség a család és a társadalom javára.

A modern állam kiszakította az embert ebből a munka- és életközösségből, gazdasági növekedést, anyagi fejlődést, jobb megélhetést ígért, az egyéni szabadság ezek élvezetére is vonatkozott. Valójában az egyéni szabadság biztosítása politikai indíttatású volt, ennek propagandistái hatalmi harcot vívtak, forradalmi módon meg is szerezték a hatalmat, a jogok szélesítésével pedig fenn is tartják hatalmukat. Az más kérdés, hogy az emberek túlnyomó része nem tud jól élni a szabadsággal, hanem csak úgy, ahogy és amire a hatalmon lévőktől kapják. A modern államok fő célkitűzése és egyben önigazolása a gazdasági növekedés, amit a fenntartható fejlődés eszméje sem enyhített, pedig a lufit nem lehet folyamatosan fújni, mert a végén kidurran és cafatokra szakad.

A gazdasági növekedéshez több szempontból is szükség volt az emberekre. Egyrészt munkaerőként, ezért kiszakították az embert a családi munkaközösségből, gépesítették az otthoni munkákat, társadalmi munkamegosztást valósítottak meg. Van ennek a munkamegosztásnak szép oldala, hiszen a nagyobb közösség igényeit szolgálja, viszont mégiscsak idegen munkáról van szó, amiért pénzt kap az ember, hogy abból finanszírozza az otthoni dolgait, míg korábban ez volt a munka döntő része. A pénzzel azonban nincs vége, mert karrier is adódhat, úgyhogy akiket sikerül jobban bevonni, azoknak a munka lesz az életük, még ha ezt nem is minden esetben vallják be maguknak sem. Ahelyett, hogy a család lenne az életük, hogy alkotó energiáikat a családba fektetnék, merthogy a következő nemzedéket így kellene útnak indítani. Szép dolog, ha a szülők dolgoznak, a gyerekek meg tanulnak, de a családi munka- és életközösséghez képest, amiben a gyerek otthon tanult a szüleitől, ez eléggé fogyatékos rendszer.

Munkaerő mellett fogyasztóként volt szükség az emberre, merthogy a folytonosan növekvő mennyiségben előállított anyagi javakat és szolgáltatásokat el kell adni, meg kell vásárolni. Mára azonban odáig jutottunk, hogy az elért jobb megélhetés fogságában vergődünk, szabadságunkat az életszínvonal és a kényelem felemészti, ami visszahat a gyermekvállalásra is. A nagycsalád, a többgenerációs család türelemre, együttműködésre, munkára tanított születéstől a halálig. Gyümölcsei a családban értek be, de a tágabb közösség is élvezte. Ennek a családnak a működését nem a fogyasztás szabta meg. A modern élet felgyorsult, eleve türelmetlen, atomizálta a családot, a munka révén tovább bomlasztotta; még a születést, a halált, részben a gyermeknevelést is intézményesítette. Miért kellett szétverni a nagycsaládot? Mert nem fogyasztott. Mert a gazdasági növekedést akadályozta. Elképzelhető, hogy felcseréltem az okot és az okozatot, de a lényegen nem változtat. A modern állam, a modern élet családellenes. Halljuk, hogy a magánélet szent, a családi életbe nem lehet beleszólni. Ennél jobban tényleg nem.

Mi az a szabadság, amit a modern világ adott az embereknek? A hatalmi politika logikája szerint a régi urak helyét újak vették át, akik többet követeltek, de többet is engedtek más téren. Mind a nagyobb követelések, mind a nagyobb engedékenység a családi élet rovására ment. A nagyobb követelések szétzilálták a családot, az engedékenység pedig kiszolgáltatta a családi közösséget az egyéni vágyaknak. Az emberi és polgári jogok nyilatkozatát előszeretettel ábrázolják a tízparancsolat két kőtáblájának mintájára, de a 17 pont közül egy sem foglalkozik a családdal, csak az egyéni szabadságjogokkal, és azok garanciáival. A tízparancsolatban, mely számra ugyan kevesebb, mégis belefért egy-kettő a családi életre vonatkozóan is. De a szemléleti különbség nem csak itt érhető tetten, hanem a szabad ember és az Istennek való szolgálat ki nem mondott ellentétében is. Pedig a szabadságot éppen ezért kapta az ember; akik emberi és polgári jogokat mondtak ki, olyannal kereskedtek, ami nem az övék volt.

Miközben a családi élet megnehezült, pedig mennyi könnyebbséget jelentenek a vezetékes szolgáltatások és a háztartási gépek, csak éppen megfosztanak a közös tevékenységektől, hogy egy másik munkamegosztásban vállalhassunk nagyobb szerepet növelve a termelést és a fogyasztást, nem vesszük észre, hogy saját magunk vagyunk ennek az okai. Igaz, kellett hozzá a modern állam nyomása, illetve engedékenysége, utóbbi pl. a válások és az abortuszok engedélyezésekor. Ez a fajta problémamegoldás elképzelhető, hogy a konkrét ügyet átmenetileg kezeli, de a személyiséget nem fejleszti, a hosszú távú hatásai pedig jóval súlyosabbak lehetnek, főleg a gyerekekre nézve. Hogy a médián/interneten keresztül rájuk zúduló szabadosságról ne is beszéljünk. A korhatáros tartalmak különben nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is károsak lehetnek. A piac azonban az egyéni szabadságjogokkal karöltve uralkodik a józan ész felett.

Szóval rendszerszinten folyik a gyermekek lelki megnyomorítása válásokkal, abortuszokkal, senkinek sem való internetes tartalmakkal, de Magyarországon ebből nem lesz hír, mert ez magánügynek számít. Természetesen nem magánügy, mert az élet minden terén éreztetik negatív hatásukat, de ennek kezelése szinte lehetetlen. Viszont súlyos következményekkel járó hír lett abból, hogy az a nevelő, akit 3 év 4 hónap börtönbüntetésre ítéltek, elnöki kegyelem útján, büntetésének majdnem felét letöltve kiszabadult, és ez botrányos. Nem a gyerekek kárára elkövetett bűncselekményeket akarom kisebbíteni, hanem arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy sok esetben a szülők mindennapos gyakorlata is elég káros tud lenni. Hiába a lemondás, a nincs kegyelem, a zéró tolerancia, az alkotmánymódosítás, a gyermekvédelmi törvény szigorítása, az alapképlet nem fog változni, mert nem gyökerében orvosolják a bajt, hanem csak felszíni kezelést alkalmaznak. Tulajdonképpen így működik a modern állam, a polgári demokrácia, belülről szétrohad minden, itt-ott nyomnak rá egy tapaszt. A rohadásról nem beszélünk, a felszínt kozmetikázzuk. A tényleges problémákat azért nem lehet kezelni, mert azok a rendszer működéséből fakadnak, csak akkor lehetne kezelni azokat, ha magát a rendszert számolnánk fel.

Nyilvánvaló, hogy a modern állam választott vezetői nem engedhetik meg maguknak egyetlen probléma gyökeres kezelését sem, mert az – a problémák folyamatos halmozódása nyomán – olyan társadalmi megrázkódtatással járna, ami elsodorná őket. Ezért csak felszíni kezelést alkalmaznak, ami leginkább arra jó, hogy igazolják magukat és biztosítsák továbbélésüket, ezt felelős kormányzásnak hívják a modern világban.

Megdöbbentő lehet, hogy a sok és sokféle családtámogatási intézkedések közepette családellenesnek tituláltam a modern államot. Ha nem lenne az, akkor nem lenne szükség családtámogatásra a kormány részéről. És hiába a családtámogatások, eredményük alig kézzelfogható, mert a modern élet önző és családellenes. Hiába töltik bele a pénzt, azzal nem lehet a lyukakat betömni, amit a másik kezükkel vágtak bele. Persze ezek hiányában, még rosszabb lenne a helyzet.

A kormányzati propaganda kifejezései (háborúpárti, békepárti) jó eséllyel indulnak majd az év meghatározó szavai versenyében, ettől még nyugodtan nevezhetjük őket lufinak, fel vannak fújva, ráadásul nem az van bennük, amit mondanak. Én is fújok még egy kicsit a lufiba, hátha kidurran a tisztább levegőtől.

A propaganda szerint háborúpárti az, aki fegyvert szállít Ukrajnának, pedig ez nem háborúpártiság, hanem Ukrajna támogatása. Ráadásul, akik Ukrajnát ilyen módon támogatják, azoknak konkrét békeelképzelésük van, nyíltan hirdetik, a béke feltétele, hogy az oroszok vonuljanak ki Ukrajnából. Logikailag a fegyverszállításból nem következik a háborúpártiság, még akkor sem, ha azt a háborúhoz használják fel. Fegyvergyártás és -szállítás előfordul háború nélkül is, kérdés, hogy minden esetben pusztán háborús céllal történik-e ez, elképzelhető, hogy védelmi okok, netán háborút megelőző okok játszanak ebben szerepet. De ezzel nem az a szándékom, hogy a fegyvergyártás, -szállítás jogosságát bizonygassam. Az pedig még kevésbé, hogy az Ukrajnát fegyverrel támogatók tevékenységét pozitívan értékeljem.

Az előzőek fényében a kormány békepártisága szintén mást jelent. Amíg a háborúpártiaknak nevezettek konkrét békefeltételekkel vannak, addig a magukat békepártinak nevezőkről nem lehet tudni, hogy valójában mi alapján kötnék meg a békét. Vagyis lehet tudni, csak kimondani nem lehet, kimondani csak Ukrajna területi integritását lehet. Az azonnali tűzszünet azonban magában hordozza a frontvonalak fenntartását, a béketárgyalások megindítása szintén; ezért van az, hogy a másik tábor feltételeket szab ehhez, miszerint béketárgyalás csak akkor lehetséges, ha az oroszok kivonulnak a megszállt területekről.

Tehát a háborúpártinak és a békepártinak mondott álláspont között a különbség valójában az, hogy a tűzszünetet és a béketárgyalások megkezdését feltételhez akarják-e kötni. Ez alapján azonban nem háborúpártinak és békepártinak kellene a táborokat nevezni, hanem az oroszok Ukrajnából való kivonulását követelők és nem követelők táborának. Nem ártana különben ezt tisztázni, de nyilvánvaló, hogy nem Magyarország az illetékes ebben. Álságos ugyan, hogy a kormányzati szereplők nem mondják ki a lényeget, de akkor minek nevezzük a nyugati politikát? Még a legegyenesebbnek a történetben Oroszország tűnik.

Ezt a történetet mindkét oldalon elbeszélik, és majd a győztesnek lesz igaza. (Bár kétlem, hogy totális győzelemmel érne véget a háború, ami a versengő elbeszélést is kiirtaná.) A fizikai hadszíntéren túl további frontokon is folyik a harc, többek közt a morális fölényért. Ezen a téren látszólag a nyugatiak állnak jobban, ami a második világháborús győzelemből, (a kegyetlen és agresszív) Oroszország támadásából, a szegény kiszolgáltatott Ukrajna megvédéséből fakad. Pedig legalább ekkora, ha nem súlyosabb érvek hozhatók fel ellenük, leginkább ukrajnai aknamunkájuk, amivel provokálták Oroszországot. Ha az oroszok háborús politikája morálisan elítélhető, akkor az ukrán életeket még annyira sem becsülő, saját érdekeiért feláldozó nyugati háborús politika ugyanúgy.

Morális nyomásgyakorlásként értékelhető a háborús bűnösség feszegetése. A második világháború után érdekes módon csak a vesztesek közt voltak háborús bűnösök. De biztos, hogy a győztesek egyben jók is voltak? Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ellenkező esetben a másik fél prominenseit ítélték volna el, az meg még nyilvánvalóbb, hogy háborús bűn a másik oldalon is adódott, csak olyan nem volt, aki a győztest megbüntesse. Az az érv, hogyha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, akkor nem lenne háború, ellensúlyozható azzal, hogyha a nyugatiak nem segítették volna Ukrajnát, akkor sem lenne (már) háború. Ha Oroszország részéről háborús bűn a támadó háború, akkor a nyugatiak részéről a háború elhúzódásához való hozzájárulás ugyanolyan háborús bűn.

A területi integritáshoz való ragaszkodás, mint alapelv, főleg egy olyan ország esetén, aminek nem is volt soha igazán jól körülhatárolható területe, és a népek országútján éppen ellenkezőleg szocializálódott, teljes értelmetlenség. Jó, nem az értelem hiányzik belőle, mert akik ragaszkodnak a határok változatlanságához, azoknak az érdeke ezt diktálja. Nem az ott élők érdeke, azok nem számítanak, hanem a nagyhatalmi befolyás, ami előszeretettel hivatkozik az ott élőkre. Egy józan ukrán vezető saját országa és népe érdekében már rég lemondott volna bizonyos területekről. De ezt a lehetőséget elzárták az ukránok elől, mert az orosz támadással egy időben rögtön megindult a nyugati beavatkozás is, sőt az már korábban megindult. Az ukránok területi integritása, szuverenitása, függetlensége legalább akkora veszélynek van kitéve nyugati részről, mint orosz részről.

Vajon melyik narratíva igaz: A zsarnok agresszor ellen mindenkinek morális kötelessége harcolni, nem engedhetünk neki, mert mi lehetünk a következő áldozata, vagy Oroszország azon túl, hogy honvédő háborút folytat, a nyugat agresszív ideológiája ellen is harcol? Bár a narratíváknak az igazságtartalma általában másodlagos, elég, ha minél többen elhiszik.

A nyugati országok tehát a moralizálást eszközként használják Oroszország ellen, pedig ők legalább annyira érintettek, bűnösök a háború kirobbantásában, elhúzódásában. Van létjogosultsága a morális megközelítésnek, de akkor a saját bűnösséget is be kell ismerni, ez tisztulást és békét hozhatna. Ám most erről még nincs szó (nem is lesz valószínűleg), a moralizálás, amivel saját jóságunkat és az ellenség gonoszságát bizonygatjuk, csak arra jó, hogy szítsuk a háború tüzét. A realitás viszont az, hogy Oroszország nem fog kivonulni a megszállt területekről, kikényszeríteni nem nagyon lehet, morálisan sem lehet földbe döngölni. Nemcsak ukrán vezetőből szükségeltetne józanabb ahhoz, hogy befejezzék a háborút. Ha a józanság kerekedik felül nyugaton (vajon ez józan várakozás?), akkor az ukrán bábelnököt ejteni fogják.

A büszkélkedés, miszerint a háború eszkalációjához, a halálos áldozatok számához Magyarország nem járult hozzá, hogy a lelkiismeretünk tiszta, nem úgy, mint a fegyverszállítóké, szintén morális megközelítés. A külügyminiszter ki is jelenti: „Egyetlen morálisan tartható külpolitikai irány, hogy mentsük az emberi életeket.” Ez üzenet a nyugati szövetségeseknek, hogy nem szép dolog a saját érdekeikért vágóhídra küldeni az ukránokat. Mi a gond ezzel a megállapítással? Hogy ezzel beléptünk a háborúba morális hadviselő félként (nem most), és hozzájárulunk annak eszkalációjához, mert morális alapon akarunk győzni a másik elgondolás felett. A fentiekben éppen azt bizonygatom, hogy ezen a hadszíntéren nem lehet győzni, sőt gyúanyag a fizikai háborúhoz. Ez különben a második világháború egyik számon nem tartott tragédiája, a totális győzelmet morális síkon is learatták. Ha rájövünk arra, hogy ez zsákutca, máris van valami értelme ennek a háborúnak, és könnyebb lesz befejezni is.

Sietve elnézést kérek a románoktól, az előző bejegyzésben otrombáknak tituláltam őket, amiért a magyar miniszterelnököt kioktató tanácsokkal látták el beszéde előtt. De akkor mit mondjunk David Pressman amerikai nagykövetségéről? Inkább nem is mondunk, csak kérdezünk tovább.

A magyar kormány minek tekintse Pressman nagyköveti szerepét? Hadüzenetnek vagy csak egy egyszerű üzenetnek? Nyomásgyakorlásnak vagy útmutatásnak? Fenyegetésnek vagy az amerikai-magyar örökbarátság letéteményesének (this is the beginning...), amihez használati útmutatót is mellékelnek (úgy lehetsz a barátom, ha ezeket a pontokat betartod, és úgyse tehetsz mást, tehát úgyis a barátom leszel)? Lehet, hogy csak egy tánctanár?

A soft power hazája vajon miért folyamodik ilyen direkt beavatkozáshoz éppen nagykövete útján, akitől inkább együttműködést várnánk? Ennyire nagy a baj Magyarországon? Ennyire nem működik a dollárdiplomácia, az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság exportja? Ennyire nem kell már válogatni az eszközökben? Vagy fel akarják gyorsítani a folyamatokat, az együttműködést? Vagy Bidenék csak a józan ész nevében, továbbra is a soft power talaján állva gondolták el ezt a szerepet?

Politikailag megéri-e arcot adni a kormány részéről LMBTQ lobbinak nevezett fantomnak, és ráerősíteni a kormányzati propagandára? Nem lenne kifizetődőbb egy együttműködőbbnek tűnő nagykövet, aki nem vonja magára ennyire a figyelmet? És segít-e az ellenzéken, ha ilyen hátszelet kapnak? Egyáltalán akarják-e őket segíteni, vagy csak szoktatni?

Nem félnek az esetleges atrocitástól, vagy éppen ezt szeretnék? És a kontraproduktivitástól?

És hogyan tekintsünk mi magunkra ezentúl? Semmi esélyünk, bedarálnak, itt az ideje megtanulni, hogyan éljünk szabadon, nemzeti, nyelvi, kulturális, történelmi, vallási, szellemi, nemi identitásaink gúzsából megszabadulva?

Vajon Mindszenty bíboros hogyan reagált volna az amerikai nagykövetségen, ha Pressmant kapta volna vendéglátóul? Visszamenekült volna Kádár börtönébe?

Ugyan a politikai elemzés nem áll távol tőlem, mégis rosszul érzem magam ebben a szerepben, vélhetően a politikai elemzők népes tábora, általános színvonala, irányítottsága miatt. Ez a bevezetés meg sem üti a tusványosi beszéd első perceinek színvonalát. Orbán Viktor a románoktól kapott demarsra sziporkázó humorral válaszolt, minden szavának helye, súlya és éle volt, onnantól kezdve, hogy „ismertetem”. Magas labda volt, lecsapta, de nem akárhogyan. Jellemző román barátaink mentalitására, érzékenységére és egyben otrombaságára az ilyesmi, talán a javukra válik miniszterelnök úr válasza. Azt már csak magunk között kérdezem, hogy ha ők érzékenyek, akkor mi mik legyünk? Azt gondolják, hogy mivel a jelenlegi államhatárok úgy húzódnak, ahogy, azokon belül mindent megszabhatnak, előírhatnak, bizonyítva ezzel befolyásukat, hogy teljhatalmú urai mindennek. De ennyiben ki is merül a befolyásuk, mert az csak adminisztratív. Hogy félnek-e, mikor az erejüket bizonygatják, vagy ez mindentől függetlenül mentalitásuk része, ki tudja? A korábbi miniszterelnöki beszédek kapcsán is lehetett ilyesmi, a tavalyi román külügyminiszteri nyilatkozatban is szerepel a felelősségteljes magatartásra való figyelmeztetés. Talán a „migrációval kapcsolatos revizionista megközelítésű xenofób felhangok” és a Hofival való párhuzam miatt döntött úgy Orbán Viktor, ezt már nem hagyja szó nélkül. Jól tette.

A beszéd nemzetközi kitekintése számomra kevésbé volt értékes. Fukuyama és Huntington óta tudjuk, hogy a történelemnek nincs vége, a civilizációk közti feszültség fokozódik, a világrend átalakul. De így volt ez már az ókori görögöknél is (vö. Thuküdidész csapdája). Ennek a résznek központi gondolata az volt, hogy megbomló egyensúlyú világban élünk, és mivel jár majd ez. Hogy a 2. világháború utáni kétpólusú világban egyensúly volt, azt még csak-csak el lehet fogadni, de hogy utána is, az már erősen megkérdőjelezhető. Vagyis nem most bomlott meg az egyensúly, és számunkra sem volt egyensúlyi a helyzet a rendszerváltással, mert ugyan kikerültünk az egyik elnyomása alól, de bekerültünk a másik befolyása alá, amit bizonyos nézőpontból lehet jobbnak tekinteni, én azonban nem onnan nézem. Maximum másnak nevezném, jobbnak semmiképpen sem.

Egy példával illusztrálnám új típusú alávetettségünket, ami a legyünk tisztában önmagunkkal miniszterelnöki felszólításra is válasz, de a V4-es együttműködésre és az alkotmány különben remekbe szabott, láttató erejű értékelésére is reflektál. Annak idején azért tanultuk (bocs, tanították) az orosz nyelvet, mert kötelező volt. És senki sem szerette. Vagy mondjuk úgy, hogy mindenki utálta. Ehhez képest most önként és dalolva tanul szinte mindenki angolul, pedig nem kötelező. Miközben az oroszokhoz – akár tetszik, akár nem – több közünk van, mint az angolokhoz, igaz a németekhez/osztrákokhoz még több, de legalább az ő nyelvüket is tanuljuk/tanítjuk. Az angolokhoz tulajdonképpen semmi közünk sincs. Hacsak az nem, hogy amerikai pajtásaikkal az egyetemes értékeket, ami csupán egy nyugati mítosz, igazi arca szerint egy ellenséges filozófia, és puha hatalmi fegyverként használják nemcsak Kína, de Magyarország és a föld minden része ellen. Ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy örömmel tanulunk angolul, és nem vagyunk tisztában azzal, hogy ez az elnyomásunk része. Pedig az orosz nyelv esetén mindenki számára nyilvánvaló volt. És mi miért forszírozzuk az angol nyelvet? Csak nem az egyéni érvényesülés lehetősége miatt? Azzal sem árt tisztában lenni, hogy nemcsak annak jó, aki megtanul angolul, hanem az angoloknak is, nekik tán még jobb. A V4-es együttműködésnek ezen a téren adódna egy nagyon szép megnyilvánulási formája: tanulhatnánk egymás nyelvét. A fentebb pedzegetett, mi közünk van az angolokhoz elv alapján a csehek, a szlovákok, a lengyelek, de a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovének és még az ukránok is közelebb állnak hozzánk, és nemcsak térben. Nincs kiábrándítóbb annál, mint Szlovákiában vagy Romániában, a Felvidéken vagy Erdélyben angolul vagy németül próbálkozni egymás megértésével. Jöjjön egy kis statisztika a jelen helyzetről! A gimnáziumokban a KSH adatai szerint a 2021/22-es tanévben angolul 204,4 ezren, németül 119 ezren, franciául 17,1 ezren, olaszul 15,8 ezren, spanyolul 14,3 ezren, oroszul 4,6 ezren, latinul 3 ezren, egyéb nyelven 1,9 ezren tanultak. (Egy tanuló annyiszor szerepel, ahány nyelvet tanul.) Az általános iskolákban még nagyobb az angol nyelv dominanciája (angol: 437,7 ezer, német 106,1 ezer, francia, olasz, spanyol: 3,8 ezer, orosz: 0,5 ezer, egyéb: 3,6 ezer – talán ebben vannak a nemzetiségi nyelvek). Mi a valószínűsége annak, hogy egymásra utaltságunk tudatában elkezdjük a szomszédos országok nyelvét tanítani/tanulni? Egy emberként lázadna az ország, ragaszkodnának az érvényesülést biztosító elnyomóik nyelvéhez. Vajon az ilyen jellegű elnyomás ellen fogunk-e szabadságharcot kezdeményezni, ahogy tettük azt a Habsburg Birodalom ellen, miközben az minden hibája ellenére a közép-európai együttműködésnek a legkiválóbb feltételeit biztosította? Vajon a szomszédos országok nyelveinek tudásával ne tudnánk boldogulni?

Ha már statisztika, egy bakugrással térjünk rá a beszédben elhangzott gazdasági alapokra, mutatókra. Előre bocsátom, hogy ugyan a beszédben nem szerepelt túl sok szám, arányaiban mégis sok az eltérés a Statisztikai Hivatal által kiadottakhoz képest. Nem volt senki, aki leellenőrizte volna ezeket? Vagy tök mindegy? Elsőre is felkaptam a fejem, hogy 13 év alatt megháromszorozódott a gazdaság teljesítménye. (Attól tekintsünk el, hogy most vagyunk a 13. évben, és még nem ért véget, így nehéz összehasonlítani a kiinduló évvel.) Már eleve a forintban megadott értékek lehetőséget adnak a torzításra, mert a növekedésbe belelopja a forint romlását is. Márpedig 13 év alatt az is jelentősnek mondható, az euróhoz képest nagyjából 40%. Addig rendben van, hogy 2010-ben 27.000 Mrd Ft volt a GDP, de a 80.000 Mrd Ft-os adatot nem tudom, honnan vette miniszterelnök úr. Lehet, hogy ez szerepelt az eredeti célkitűzésekben, időarányosan itt kellene tartanunk – a meteorok nélkül? Mindegy, 2022-ben 66.000 Mrd Ft volt a GDP a KSH szerint. Végül is 66 és 80 közt nincs nagyságrendi különbség, ha nem háromszoros, akkor két és félszeres a növekedés, és napirendre térek fölötte. (Megjegyzem, 1998 és 2010 között is ekkora volt a növekedés.) De itt jön közbe a fent emlegetett árfolyamprobléma. Ha nem forintban, hanem euróban számoljuk, akkor a növekedés már csak 1,7 szeres. Amikor a három már kettő sincs, az már bántó, bár a visszhangokat hallva, nem nagyon foglalkozott ezzel senki. Tehát tök mindegy.

Az exportról meg azt hallottuk, hogy kétszeresére nőtt 2010-hez képest. Adatok nem hangzottak el, most ismertetem ugyanabból a forrásból: 2010-ben 19.700 Mrd Ft, 2022-ben az előzetes adat szerint 55.600 Mrd Ft volt a kivitel értéke. Várjunk csak, ez majdnem háromszoros növekedés! (Igaz, csak forintban.) Vajon miért akarta kisebbíteni miniszterelnök úr a magyar gazdaság teljesítményét? Vagy ő is tudja, hogy ez nem a magyar gazdaság teljesítménye? Hiszen azzal folytatta, hogy ebben a magyar termékek aránya (jelentősen) nőtt. Erről azonban nem nagyon van hivatalos statisztika. Ahhoz, hogy komolyan vegyem a legyünk tisztában önmagunkkal felszólítást gazdasági szempontból, ez lenne a minimum adat. Az aránynövekedés szép dolog, de ha mondjuk 5-ről 10%-ra nőtt, akkor nincs különösebb ok örvendeni. És ha 10-ről 20-ra, akkor se nagyon. Mert még ebben az esetben is amondó vagyok, hogy ez a gyengeségünk, versenyképtelenségünk, kiszolgáltatottságunk mutatója. Lám ezt is el lehet adni sikerként. Mivel ezt mutatná, azért nincs róla hivatalos adat. De ha már a kormányfő szóba hozta, akkor talán lehet kérni, hogy ezentúl ezt a mutatót tegyék közzé rendszeresen. Nem kell, hogy ő számoljon be róla, megkeresem én szívesen magamnak. Sőt a kétszeres, háromszoros változásokat is kiszámolom, akár másnak is teljesen ingyen.

Még egy emlegetett adatsorra térnék ki, nem azért mert eltérést találtam, csak adódik egy összehasonlítás. Humoros volt a jubileumi román kormányfőre való utalás, Ciolacu a huszadik, mióta Orbán Viktor a magyar miniszterelnök. (Az más kérdés, hogy ebben az ideiglenes miniszterelnökök is benne vannak, egy hónap alatti hivatali idővel szerepel nyolc miniszterelnök, 2015-ben Ponta és Oprea négyszer váltották egymást. Persze be lehet számolni őket mindahányszor, és kijön a húsz.) Csakhogy a miniszterelnökök sűrűbb váltakozása ellenére az egy főre jutó GDP az EU átlagában 2010-ben 10 százalékkal volt alacsonyabb Romániában, mint Magyarországon, most meg ugyanott tartanak. Tehát ők 56 százalékról indultak, mi 66-ról és most ők is 78%-on állnak. És mi lesz 2030-ban? Majd akkor meglátjuk. Ezekkel a fejlődési ívekkel, növekedési pályákkal, szokásos kerékvágásokkal hadilábon állok. Ez ugyanannak az ellenséges (emberellenes) filozófiának a fegyvere. A játék kedvéért számolgattam egy kicsit, de alapvetően irtózom a Mrd Ft-októl és az EU átlagtól. Ha tényleg a mondottak lennének a szellemi alapjaink, akkor a gazdasági alapok hangsúlyai máshová helyeződnének.

Visszatérve a szellemi alapokhoz, üdítő volt az alkotmányok összehasonlító elemzése, annak megvilágítása, hogy a felvilágosodás (és a francia forradalom) a kereszténység elutasítása alapján szeretett volna, pusztán a jó felismerése és belátása alapján egy magasabb rendű életet megvalósítani, amiben az egyházra és a vallásra gátló tényezőként tekintettek. A gőgös elbizakodottságot már csak én teszem hozzá. Miniszterelnök úr megjegyzését, miszerint akár így is lehetett volna, saját fiatalkori liberális világmegváltó lobogása utáni nosztalgia számlájára írom. Persze ettől függetlenül ez súlyos tévedés. Sajnos az is, miszerint az alkotmányban nemzetünk szellemi alapjai lennének rögzítve. Annak ugyanis az lenne a mércéje, hogy ahhoz szabjuk életünket. Ez viszont nem nagyon akar látszani. Ennek hiányában maradt a másik megállapítás igazsága: hedonista pogányok lettünk. Szerintem inkább eretnekek, mint pogányok, de ez részletkérdés. Jellemzően olyan vallásban hiszünk, amit saját magunknak állítottunk össze a kereszténységet is forrásként használva, ha ugyan még vallásnak nevezhető mindenki különbejáratú filozófiája, hogy miért él úgy ahogy. A hedonistával inkább egyetértek, bár nemcsak azoknak a tömege nagy, akik nem tudják, hogy mi a hedonizmus, hanem azoké is, akiknek nem nagyon adódik meg, hogy élvezzék az életet. Igaz ahhoz, hogy hedonisták legyünk, nem kell tudni, hogy mi az, sőt nem kell feltétlenül élvezni sem az életet, egyszerűen elég elmerülni benne minden magasabb rendű cél nélkül. És egy alkotmány nem képes ezen változtatni. A mi életünk az alkotmány ellenére megmaradt a kritizált nyugatiak szellemében/szellemtelenségében.

Üdítőnek nem mondanám, de szemnyitogató, ahogy Európa keresztény gyökereinek megtagadásáról, elutasításáról beszélt miniszterelnök úr egyrészt a felvilágosodás kapcsán, másrészt az Unió politikája kapcsán. Ide társítom az elején tett kijelentést az Unió értékeiről: migráció, LMBTQ, háború. Ez persze kifigurázás, de ha idevesszük még az egyetemes értékeket, mint puha hatalmi fegyvert, ellenséges ideológiát, akkor könnyen levonjuk az alábbi sarkos következtetést: a nyugati világ szabadságjogai, demokratikus berendezkedése, tudományos eredményei, technikai csodái, és nem utolsósorban jóléte, amit vallásos hódolattal illetnek, és értéknek tartanak, mind a kereszténység tagadásából születtek, és a kereszténység értékeivel ellentétesek. Ha valaki elkötelezett a keresztény értékek mellett, akkor az úgynevezett nyugati értékekre csak mint hazugságra, becsapásra, ördögi cselvetésre tekinthet. Akinek kedve tartja, majd finomítja a megfogalmazást, megpróbálkozhat az összeegyeztetéssel, előre felhívom a figyelmét, hogy nem lesz könnyű dolga, minden bokorban a megalkuvás veszélye leselkedik majd rá.

A demográfiai kitekintés azért tetszett, mert be lehet ismerni akár azt is, hogy nagy bajban vagyunk, és nem történik még nagyobb baj ezáltal. Mert azt, hogy a Momentum egyetlen igaz mondataként idézte a miniszterelnök megállapítását, nem kihívás. Nyilván ők is a humor szándékával tették ezt, az más kérdés, hogy ezzel lehet-e humorizálni, máskülönben gyakorlati megoldást ők sem tudnak rá, és ezzel a megnyilvánulásukkal éppen azt bizonyítják, hogy ők az üres semmitmondók. Az idézett termékenységi arányszámokhoz annyit tennék hozzá, hogy tényleg az 1,2-es mélypontról nem is 1,5-re, hanem 1,6-ra növekedett ennek értéke, viszont 2022-ben visszaesett 1,5-re. Ez a hullámzás vélhetően a családpolitika jó híre, meg a részletekben való elmerülés veszélye miatt maradt ki. De a nagy baj nem az arányszámokban mutatkozik meg, hanem a szemléletben, ami az egyéni szabadság nevében elutasítja a gyermekvállalást.

Utolsó bekezdés. Amikor először hallottam miniszterelnök úr szájából az LMBTQ kifejezést, elembítíkú-ként ejtve, azt kérdeztem magamtól, miért nem mondja magyarosan: elembétékú. Aztán rájöttem, ez nem magyar termék, maradjon csak elembítíqú-nak, ne akarjuk honosítani. Annyit azonban még hozzátennék, hogy az identitászavarra rájátszó politikai erők ugyan veszélyesek, de nem jöhettek volna létre, ha a normális nemi identitásúak párkapcsolataikban a keresztény erkölcs alapján álltak volna. Igen, először azt verték szét a szexuális forradalommal, az emancipációval (vö. nyugati értékek), utána aztán minden szexuális viselkedést fel lehet szabadítani. Ám így is sokkal nagyobb gond a heteroszexuálisok erkölcstelensége, mint az LMBTQ terjedése. A megoldás itt is, mint minden más téren, először tegyünk rendet a saját házunk táján, aztán kezdjünk a szomszédban sepregetni.

Azon nem kell sokat elmélkedni, hogy mit szimbolizál a Kossuth tér a maga épületeivel, szobraival, emlékhelyeivel. Alapvetően a modern Magyarországot, amiben Kossuth és az első felelős magyar kormány a forradalmat; Andrássy és Tisza a dualizmus korát; a vértanúk és az Összetartozás Emlékhelye a kommünt és Trianont; „In memoriam” és a golyónyomok 1956-ot idézik; a Parlament pedig összefogja a korokat. Van benne mártírium bőven: az emigráns Kossuth, a szép akasztott Andrássy – bár az ő pályája kedvező fordulatot vett –, a meggyilkolt Tisza, a többi vértanú, a szétszaggatott ország, a sortűz áldozatai. Így lett vérrel szentelt föld. A nemzeti sorstragédiákat máig nem sikerült feldolgozni, mert saját igazságunk fogságában vergődünk azóta is. Önmagunkkal való szembenézés, bűneink feltárása lenne a feldolgozás útja, amiben az Istenre való hagyatkozásnak is szerepe lenne. Szimbolikus formában ez is ott van a téren: Cum Deo. A kommunisták Rákóczi szobrának talapzatáról kitörölték az Istenre hivatkozó szavakat, ezzel tulajdonképpen egységesítették a teret, merthogy a Kossuth tér minden porcikájával a hazáért és a szabadságért elvét hirdeti (most már a kommunisták ellenében is). Nemcsak törléssel, hanem hozzáírással is elérhették volna céljukat, taktikailag jobban jöttek volna ki belőle, ha odabiggyesztik, hogy a Magyarok Istenével. A szavakon túl Andrássyt és Tiszát is eltüntették, mert együttműködtek a Habsburgokkal. A Horthy-korszak felvállalta a kettős történelmi gyökeret, miszerint a Habsburgok ellen és velük is lehet. Most újra felvállaljuk, de ettől még a fenti megállapítás érvényes, a kevésbé illeszkedő Andrássy és Tisza a Monarchiát a magyar haza és szabadság védelmi eszközének tekintették. A Monarchiának ezért is kellett megbuknia, mert a magyarok nem voltak szívvel-lélekkel hívei. Talán, ha legalább úgy szerettük volna a Habsburg uralkodót, a Monarchiát és annak nemzetek feletti eszméjét, mint Magyarországot, akkor hazánk és szabadságunk szűk értelemben vett érdekein is felül tudtunk volna emelkedni. Ezt segíthette volna a katolicitás, ha szívvel-lélekkel katolikusok lettünk volna.

Hogy ezek fényében Kossuth mit reprezentál, arról felesleges külön sokat elmélkedni, a vallásos szakralitás szöges ellentétben áll az ő eszméivel, politikájával, életével. Mert ő a Magyarok Istenére esküvő, a szűk értelemben vett hazáért és szabadságért harcoló, magát és a maga igazát hirdető, önmagával szembe nem néző lázadó protestáns volt. Sajnos lényegében Rákócziról sem mondhatunk mást, még ha ő katolikus is volt, és mély személyes vallásossága megkérdőjelezhetetlen. De a bűnös vallomásai inkább önigazoló értelmezések, hárítások, megszépítések, erősen korlátozott bűnvallomás csupán, odáig természetesen nem jutott el, hogy ő tulajdonképpen egy törvényes királya elleni lázadó. És azt sem látta be, hogy a szatmári békénél nagyobb jó hazájára általa soha nem jöhetett volna, megmaradt lázadó mivoltában egészen haláláig.

A Kossuthról elnevezett téren Rákóczi utóbb mintegy előfutárként kapott helyet, amennyiben a Habsburgokkal szemben a magyar szabadságért küzdött. De amennyire egyszerű Kossuth értékelése, annyira bonyolult Rákóczié, és éppen katolikussága, vallásossága teszi azzá, és az egyház hozzá való viszonya. Miközben vallási toleranciája révén az ökumenizmus úttörőjét ünnepeljük benne, a katolikus egyház alapvetően szemben állt mozgalmával, szabadságharcával. Könnyen magyarázhatjuk azzal, hogy korát megelőzte, de azzal is, hogy valójában inkább a protestánsok támogatták, és az ő kedvüket kellett keresnie, ez pedig elidegenítette a katolikus egyházat. És könnyen magyarázhatjuk azzal is, hogy a pápa politikai döntést hozott, de ha nem politikai döntést hozott volna, akkor is így kellett volna döntenie. Mert Rákóczinak nem volt igaza, illetve igazsága nem haladta meg a császárét. Még szövetségese, a francia király is csak lázadónak tartotta, akkor éppen a pápának kellett volna elismernie őt? XI. Kelemen pápa az ügyben két brevét is írt, ezekben felszólalt a békéért, elítélte Rákóczi mozgalmát és a hozzá csatlakozó papokat. Ez legalábbis megmosolyogtató a mostani pápalátogatás miséjének helyszínválasztása kapcsán. Persze ugyanez elmondható lenne a Hősök teréről is, a Millenniumi emlékművön a kommunisták lecserélték a Habsburg királyokat, nem utolsósorban Rákóczit és Kossuthot állítva érdemesebb személyek helyére. Ja, nem, II. Lipót nem volt érdemesebb személy, ezért nem is ragaszkodom visszatételéhez, kerüljön oda inkább I. Lipót. Rákóczi úgyis éppen ellene indította mozgalmát, a sérelmek mellett igazán figyelembe vehette volna, hogy az ő királysága idején űzték ki a törököt – a pápa támogatásával, felajánlotta országát a Szűzanyának, vallásossága szintén megkérdőjelezhetetlen. Cum Deo. Kivel volt az Isten? Ki hívhatta, ki hivatkozhatott rá jogosan?

A Kossuth teret a modern Magyarország szülte. Az a Magyarország, amelyik a kereszténységet igen sokszor erőszakosan próbálta háttérbe szorítani, merthogy a modernség nem nagyon békül a hagyománnyal. Vagy megegyezésre szorítani. Hiába a keresztény alapokra való hivatkozás, a modernséggel kikezdett, megrontott alapok mára tényleg mindössze hivatkozási alapok, nem áll azokon már szinte semmi. Az élet és benne a vallás helye alapvetően változott meg. Míg korábban az egész házat betöltötte, a modernség a kutyaólba szorította. A posztmodernségről ne is beszéljünk. Kutyaól a mocsárban. De ezt a helyet sajnos jó szívvel el is foglaljuk, sőt örvendünk is neki. Ezt mutatja többek közt a pápalátogatás hivatalos és nem hivatalos dala. Modern hangszerelés, se füle, se farka szöveg, dekoratív előadók. Ahelyett, hogy az egyházi zene hagyományait csillogtatnánk, korszerűnek akarunk mutatkozni, de ezzel többet vesztünk, mint nyerünk.

Szóval személy szerint a Kossuth teret nem tartom jó választásnak. Feltételezem, hogy a magyar kormány kívánsága volt ez a helyszín, hogy az állam és az egyház, a trón és az oltár szívélyes kapcsolatát reprezentálják. De nemcsak helyet és hátteret adnak, hanem lelkületet is, pedig az a másik fél reszortja lenne. Mostanra odáig jutottunk, hogy lázadó protestáns lelkünk attól hízik, hogy a pápa már másodszor jön Magyarországra, függetlenül attól, hogy mi miért történik. Mondhatnánk, hogy a Kossuth tér szakralitását éppen az adja majd, hogy a pápa ott misézik, de ettől még Kossuth és szellemisége nem szentül meg, ahogy a magyar kormány és célkitűzései sem, pedig vélhetően ez a kettős cél is mozgatja őket. De éppen Kossuth és szellemisége az, ami rányomja a bélyegét mindenre. Még akkor is, ha ezt az egész gondolatmenetet egy türelmetlen kézlegyintéssel és pár keresetlen szóval intézzük el. Ego sum via, veritas et vita. Kossuth vagy Jézus az út, az igazság és az élet? Vajon tarthatunk-e mindkettőjükkel?

Ha nem is homokos, szomorú, vizes síkon, hanem a hegyekben bóklászva, és ha nem is a hegyek miatt, de nem remélek. Csörgedezik a patak, csaponganak a gondolataim, ugrálok a víz fölött, mígnem hirtelen ez a szertelenség egy verssor mentén rendeződni nem kezd. „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort.”

No, itt is vagyunk a messze jövendőben. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Kölcsey intelmét megfogadva, jövőbe tekintve, a megvalósítandó célra összpontosítva, hatva, alkotva, gyarapítva, vagy figyelmen kívül hagyva ezeket a szempontokat? Az eredményből arra következtethetnénk, hogy nem fogadtuk meg a felszólítást, koncepcióm szerint viszont nagyon is, és azért lett ez az eredmény. A messze jövendő képe ugyanis légvár, különben is, alap nélkül nem lehet építkezni. És ha nem légvár, akkor meg Anglia, a Nyugat. Ők a minta, nekünk is olyanná kell válnunk. Sokakat elvarázsolt, még inkább elkábított ez a lehetőség. De nem kell 200 évet visszautazni, a kommunisták is azt tűzték ki célul, hogy utolérjék a nyugatot, csak más úton, a rendszerváltáskor is ez volt sokak álma, talán még ma is. Címszavakban összefoglalva az álomképet: liberalizáció, polgári társadalom, tőkés gazdaság, tudományos-technikai fejlődés, iparosodás, növekedés, demokratizáció, urbanizáció. Ebben a tekintetben azonban nincs szerves fejlődés, csak forradalmi út létezik. Angliában is, egy gyarmatosító birodalomban ugyanis semmi sem lehet szerves. És ha forradalom, akkor törvényszerű a pusztulás és a súlyos társadalmi megrázkódtatás. A forradalom hatalmi harc a régi és az új rendszer között, ahol az új nem jobb csak erősebb, és az erő utólag mindent igazol. A jóságot is. Pedig a felsorolt címszavak mindegyikének legalább akkora az árnyéka, mint a hozadéka. Főleg, ha a születésüket tekintjük, mert mindegyik – hiszen egy tőről fakadnak – az ősbűn ismétlésével kezdődik, azzal, hogy az ember a maga kezébe veszi az irányítást, Istent kizárja életéből, vagy hátrébb sorolja. Nézzük meg címszavakban, hogy mi veszett/romlott még el, vagy került múzeumba: nagycsalád, gyökerek, hagyományok, ünnepek, természetközelség (életritmus, harmónia, kapcsolat a földdel, idővel), univerzális gondolkodás és tudás, hierarchia, értékrend.

Bizonyos szempontból volt fejlődés, ez tagadhatatlan, számos mutatóval alá lehet támasztani. De ennek ára is volt, aminek szintén tagadhatatlannak kellene lennie, még akkor is, ha erre nem nagyon vannak mutatók. Mérni alapvetően mennyiséget lehet. De mondjuk a családi kapcsolatok erősségét, az abból fakadó stabilitást, a szülőföld szeretetét, az Istenre való hagyatkozást nem. Viszont amit nem lehet mérni, az attól még létezik. Lehet próbálkozni mutatókat gyártani, nem fog sikerülni. (Könnyebb nem foglalkozni vele, mert egyértelműbbnek tüntethető fel a haladás, de a szőnyeg alá söpréssel nem szűnnek meg a problémák.) Kíváncsi lennék különben, hogy az elmúlt 200 évben hogyan változott a munkára, még inkább a karrierépítésre, az önmegvalósításra fordított idő mennyisége. Valószínűleg úgy nőtt, ahogy bezárultak a szívek a következő (és a többi) evangéliumi igazság előtt: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39).

Ha a régi kor árnya felé való visszamerengés puszta kesergés a tovatűnt nagyság után, hogy milyen jó is volt egykor, amihez képest ma mily sanyarú időket élünk, az tényleg meddő. De a múlt, a régi kor ismerete elengedhetetlen a jövőépítéshez. Éppen ez biztosítaná a fentebb már emlegetett szerves fejlődés lehetőségét. Ha a jövőre helyeződik a hangsúly, akkor ugyanúgy sanyarú a jelen, csak nem kesergő, hanem reménykedő az alaphangulat. Viszont megbillen az egyensúly, szerves fejlődés helyett a magasra tett lécet kell bármi áron átugrani. Ez ugyanolyan veszélyes, mint a puszta kesergés. Az egyik a tespedés útján megy tönkre, a másik meg a tévúton.

És itt van még ez a rémalak. Ha éjszaka egy lebegő rémalak integet nekem, sőt mi több, még meg is szólít, akkor az inkább ijesztő, figyelmeztető és elgondolkodtató. Nem kell rögtön ugrani, bármilyen nagy szavakat is mond. Kétszáz év távlatából azt mondom, hogy a lebegő rémalak nem más, mint a messze jövendő lázálma, nem hagy nyugton, meg akar valósulni, és elmondja a hozzá vezető utat. Nem hagy nyugton, azt akarja, hogy csak vele foglalkozzunk, őt tartsuk szemünk előtt. Az első felszólításával ráadásul meg akarja többszörözni magát: hass! Ő kezdi a hatást és azt kell továbbadni. Vagyis azt, hogy a rémalakot, a (romantikus) lázálmot kell követni. Az alkotással nincs baj, csak akkor, ha alap nélküli építkezésről van szó. A gyarapítás vajon mit céloz? Számbeli növekedést? Mindegy, csak mérni lehessen? Erről már esett szó. Netalán minél több gyerek születését szeretné? Maga Kölcsey sem igen igyekezett ezen a téren, úgyhogy ezt az amúgy nem is olyan rossz elgondolást most inkább tegyük félre.

Foglaljuk össze röviden elemzési kísérletünk eredményeit! A messze jövendő ugyan ösztönző, de gyökerek nélkül veszélyes egy ideális kép felé törekedni. A hazafias lelkesedés és a hazáért való tenni akarás rendben van, de milyen elvek mentén, hogyan történjen ez? Liberális módon, a régi rendszer felszámolásával, forradalmi úton, vagy az apró lépések politikájával, a múlt tapasztalataira, a jelen valóságára építkezve? Töröljük el a múltat, vagy építkezzünk rá? Az elmúlt 200 év a progresszív, evolucionista liberális szemlélet jegyében alakult: mélyreható társadalmi, ipari, gazdasági, tudományos, technikai változások mentek végbe, amit leegyszerűsítve és tévesen fejlődésnek szoktunk nevezni. Be kell látnunk, hogy pl. a Monarchia gazdasági fejlődése, de bármilyen XIX–XX. századi európai példát hozhatunk, nem vizsgálható és értékelhető önmagában, csak a fizikai, lelki, szellemi szférában okozott károkkal együtt, ami a fenti szemléletből fakadt. Eléggé ellentmondásos, hogy sokan keresztény, konzervatív, nemzeti elköteleződésük ellenére a reformkort, a forradalmat és a szabadságharcot, valamint a Monarchia szabadelvű politikáját nagyra tartják, feltétel nélkül elfogadják. Nyilván az akkori és a mai liberálisok közt ég és föld a különbség, de ettől függetlenül a maiak az akkoriak szellemi örökösei. Ők azok, és nem a konzervatívok. Ezért konzervatív alapokon állva Kölcseyre és társaira csak fenntartásokkal lehet hivatkozni.

HF: Tessék gondolkodni mindezek fényében a honfi válaszán! Nem mintha ez a vers kiegészítésre szorulna, hiszen szájba/szállóigébe van rágva, mit kell tenni. A honfi attól még honfi marad, ha nem feltétlenül fogadja el a készen kapott megoldásokat, főleg, ha még rá is akarják erőszakolni. Magától is tudhatja, hogy mi szükséges és mi nem a haza fényre derüléséhez.

Hogyan kommunikáljuk a kialakult helyzetet? Volt munkahelyi főnököm szavai csengenek a fülembe, miután kirúgott négy kollégát, és ennek következtében még számosan elhagyták az iskolát. Mert a fő kérdés ez. Hogy mi lesz velünk, hogyan kezeljük a problémát, hogyan működik tovább az intézmény, az másodlagos. Hogyan kommunikáljuk a kialakult helyzetet? Ez a fő kérdés. A vezető számára mindenféleképpen, mert ha képes megmagyarázni, elhitetni, hogy a kialakult helyzetért nem ő a felelős, akkor megtarthatja beosztását. És számára ez a fontos. Onnantól kezdve lehet bármilyen rossz a helyzet, ha van kit szidni helyette, nem számít. Ezért fektetnek olykor sokkal nagyobb energiát a kommunikációba, mint a válság kezelésére.

A szankciós válság emlegetése jó kommunikációs fogás, a jelzős szerkezet már önmagában hatásos, a válságot megfellebbezhetetlenül a szankciók okozzák. Hogy mik ezek a szankciók? Az kevésbé fontos. A csomagszám inkább, mert azzal fokozni lehet a hatást. Hogy mi van a csomagokban, az nem érdekes. Áremelkedést okozó szankció van benne, azért rossz nekünk. Ennél többet nem kell tudni, mert az káros lehet. Ronthatja az üzenet hatásfokát. És mi az üzenet? Brüsszel a hibás, velünk akarják megfizettetni, tönkretesznek minket. Mit akar leplezni? A saját felelősséget. Itt nem arról van szó, hogy egy dologgal magyarázzuk a kialakult helyzetet, de nem is kettővel. Hogy van saját felelősség, az bizonyos – a mértéke persze kérdéses –, de a jelenlegi berendezkedés nem teszi lehetővé ennek kimondását, mert az politikai öngyilkosságnak bizonyulna. Helyette azonban kínálkozik százegy külső ok: Brüsszel, szankció, járvány, Soros, migráns, NGO, (dollár)baloldal, LMBTQ, aszály, árvíz, a többi 91-et stb. kategóriába teszem.

Szerencsére van nemzeti konzultációnk, aminek keretében elmondhatjuk a véleményünket – mindenkinek számít a véleménye – a brüsszeli szankciókról is. Igen, nem. Általában a véleményemet ezzel a két szóval szoktam elmondani. A nemzeti konzultációk működési mechanizmusát teljes mélységében nem kívánom elemezni, nem is tudnám, csak a kérdésekkel és a válaszadói attitűdökkel foglalkozom egy kicsit. A kérdéseket úgy fogalmazzák meg, hogy arra csak egy választ, az elvárt választ lehessen adni, máskülönben hülye vagy. Az is motiváló lehet, ha tudod a jó választ. Én inkább csak azon háborogtam, minek néznek engem. Ennek ellenére adódnak kitöltők, akik nem ennyire érzékenyek. Pl. a rendszer haszonélvezői, vagy a szófogadók, akik pártuk és kormányuk feltétlen hívei, felszólításainak mindig eleget tesznek. De mi van, ha éppen akkor leszek hülye, amikor nem akarok hülye lenni?

Hogy miért vannak szankciók, arról csak nagyon szűkösen tájékoztatnak. Azt még a propaganda is elfogadná, hogy az Oroszország elleni büntetőintézkedéseknek van létjogosultságuk, de mivel azok eredménytelenek, illetve nekünk jobban fájnak, mint Oroszországnak – ez ugyanúgy nincs alátámasztva, mint az, hogy a szankciók okozzák a válságot – ezért nincs értelmük, fel kell hagyni velük. Érdekes, hogy másoknak is fájnak, ezt be is látják, de vállalják. Ebből következik, hogy a szankcióellenesség valójában egy oroszbarát politika megnyilvánulása is.

A magyar kormány a háború és a szankciók helyett a békét szorgalmazza, ami szép dolog, csak éppen a tartalom hiányzik belőle, és előbb fegyverszünetre lenne szükség. Két alapon lehetne békét kötni, vagy úgy, hogy Oroszország kivonul Ukrajnából, vagy úgy, hogy területeket kap belőle. Előbbi képtelenség orosz részről. Utóbbi meg ukrán részről. Illetve az ukránok esetleg hajlanának rá, ha támogatóik is így tennének, de az képtelenség. Végül mégis ez lesz, és tényleg, ilyen alapon bármikor megköthető lenne a béke. Hogy mégsem ez történik, annak az oka az lehet, hogy az USA Oroszországot törölni kívánja a nagyhatalmak közül. Ezt a célt pedig minél hosszabb háborúval lehet elérni. Szóval a béke szorgalmazása szép dolog, minél hamarabb kötik meg, annál jobb – Oroszországnak. A béke szorgalmazása tehát egy oroszbarát politika megnyilvánulása is.

A szankciók tönkretesznek minket. (Lásd még COVID-időszak intézkedései: leállás, oltási és oltatlanok elleni kampány.) De miért vannak Magyarországon az európai átlagnál nagyobb áremelkedések? (De miért volt Magyarországon az átlagnál magasabb a COVID-ban megbetegedettek halálozása?) A kellemetlen kérdésekre is lenne válasz, de az első vonalban ezek nem szerepelnek, ezt nem sulykolja senki. És meddig lehet kommunikációval kezelni a válságot? Mikor haladja meg az infláció a kommunikációt? Lehet, hogy a rezsicsökkentés, ami annyi szavazót hozott, végül a bukás oka lesz? Mi tesz tönkre és kit?

Egy időben bizonyos csatornák sokat foglalkoztak a keresztre feszítés gyakorlatával. Hova is üthették a szögeket, a tenyérbe vagy a csuklóba? Aztán ez a szempont az ábrázolásoknak is a mércéje lett, mintha ez lenne a lényeg. Bevallom, annak idején engem is foglalkoztatott a kérdés, meg a kísérletek.

A téma – Jézus keresztre feszítése – ilyen megközelítésének van ugyan létjogosultsága, de ez alapvetően világi nézőpont, és mint ilyen, képtelen a testnél és a fizikánál magasabbra emelkedni. Tudományosnak látszik, de ennek a tudománynak milyen szerepe és mondanivalója lehet az üdvösség kérdésében? Hozzájárulhat egyáltalán a megváltás titkának mélyebb megismeréséhez? Bizonyára. De ez meg a világi tudomány nézőpontjából lesz érdektelen. Nem kellene így lennie, de a szereptévesztések korában szükségszerűen így van.

A kísérletekkel arra jutottak, hogy a csukló, és nem a tenyér lehetett a szögelés helye – szemben a legtöbb ábrázolással –, mert utóbbi esetében nem bírja el a testet. De keresztre feszíteni nemcsak szöggel lehet, hanem kötéllel is, sőt alapvetően kötéllel történt. Ez pedig a kérdést, hogy melyik testrészbe is szögeztek, legalábbis másodrangúvá süllyeszti. De minek odakötözni, ha szögezik, illetve minek szögezni, ha odakötözik? Csak a biztonság kedvéért? A józan paraszti ész – már ha ebben a kérdésben egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni – azt mondatja, hogy a kötözés az alap, a szögezés pedig az extra. Nem lenne rá szükség, mégis alkalmazzák, de akkor ennek oka is van.

A keresztre feszítés kínhalál már akkor is, ha kötéllel történik, a szögek némileg fokozhatják a kínt, de nem oly mértékben, ami indokolná extra használatukat. Mert a kínhalál is másodlagos, legalábbis eredetileg másodlagos volt. A szögezésnek tehát jelen esetben inkább mondanivalója van, mint gyakorlati szerepe. A megkötözött ember rab, ki van szolgáltatva, de a felszögezett ember hatványozottan az. Akit megszögeznek, elveszti erejét, nem tud mozdulni, teljesen kiszolgáltatottá lesz, teljesen a szögező uralma alá kerül. A megkötözött ember nem feltétlenül veszti el az erejét, ha eloldozzák, ugyanaz lehet, mint aki korábban volt. A felszögezett emberre ez nem igaz, csak akkor húzzák ki belőle a szögeket, ha testestül-lelkestül megsemmisült. Ez a lényeg, nem csak a testét akarják megölni, hanem mindenestül el akarják pusztítani. De miért is? Mert ártalmas. Ártalmas a világra, az emberre, legfőképpen pedig a világ és a társadalom isteni rendjére. Tulajdonképpen minden bűn Isten és az isteni rend ellen irányul, de azért nem kell minden bűnelkövetőt keresztre feszíteni. Az az ördögnek és az ördögtől megszállottaknak van fenntartva, akik következetesen lázadnak és lázítanak Isten ellen. A fára szögezéssel viszont ártalmatlanítani lehet őket. Igazából Isten erejével lehet küzdeni ellenük, a fa, a szögek, a kereszthordozás a falakon kívülre, a leköpés, az ostorozás, a szidalmazás pedig ennek a küzdelemnek a rituális eszközei, amelyekkel elátkozzák az ördögöt, az ördögit. Az átok Isten ellenségeinek szól, akik megszegik Isten törvényeit. Az elátkozás célja tehát, hogy fennmaradjon az isteni rend.

A keresztre feszítés nagyon is alkalmas eszköz, hiszen akit felszögeznek, azt totálisan legyőzték, nem menekülhet, nem mozdulhat, veszélytelenné vált, nem kell tőle félni. Mindenki láthatja, hogy az egykor erős, csodálatra méltó vagy rettegett valaki, valójában egy szánalmas figura, aki már nem árthat nekünk, kiismertük és legyőztük őt és gonosz elképzeléseit. Így jár mindenki, aki Isten ellen lázad. A keresztre feszítés célja tehát az isteni igazság érvényesítése, a keresztre feszítők ennek a munkatársai.

Ha Jézusra alkalmazzuk a fentebbi szempontokat, akkor bizony van min megdöbbenni, még ha az írások és a próféták előre jelezték ezt. Tény az, hogy Jézust az evangéliumok tanúsága szerint a fentebb említettek alapján, vagyis vallási alapon ítélték el. Már ördögűzésekor azzal gyanúsították, hogy az ördögök fejedelme segítségével űzte ki az ördögöt. A főtanács istenkáromlónak tartja, mert Istennek mondja magát. Pilátus előtt meg azzal vádolják, hogy a nép lázítója, királlyá teszi magát. Ezek kisebb-nagyobb mértékben az isteni rend elleni bűnök. Az más kérdés, hogy éppen Jézust, az Isten Fiát vádolják ezzel.

Jézus keresztre feszítése Isten és az ellene lázadó démonok közti háború mindent eldöntő összecsapása lett. A háború ugyan még most sem ért véget, sőt a harcok egyre hevesebbek, de a végeredmény már a kereszten megszületett. Az ördög taktikája, ahhoz képest, hogy mennyire furfangos az emberek rászedésében, szolgálatába állításában, elég egyszerű volt ebben az esetben. Mondhatjuk, hogy besétált Isten kelepcéjébe. Hiszen mit akar az ördög? Az embert bűnre csábítani és ezzel Istentől elszakítani. És mihez kezd azzal, aki ellenáll a csábításnak? Ha földi javak nem vonzzák, hátha a csapások, megalázás, nevetségessé tétel megingatják. Ha nem, hát el is pusztulhat az illető, bizonyságul arra, hogy Isten mennyire szerette. Ez azért is kelepce, mert ha valaki mindvégig kitart, akkor az ördög máris vereséget szenvedett. Maximum azzal számolhat, hogy másokat mégis magával ragadhat.

Ám a kelepce Jézus keresztre feszítésében több ennél. Hiába veszejti el az igazat a sátán, hiába követik el az emberek a legnagyobb bűnt Isten ellen, az átokfa, az oda való felfeszülés, Jézus azonosulása az átokkal, és Istentől való elhagyatottsága végül azt eredményezi, hogy a halálos sebet mégis az ördög kapja. És csak így kaphatta, mert a bűnök és következményeik elhárítása csak ilyen módon volt lehetséges. Az ősi rítust tehát végül mégis az ördög ellen, a bűn fogságából való kiszabadulásért alkalmazták – teljesen tudatlanul. És az isteni igazság is érvényesült, habár az ártatlan felfeszítése éppen ellentétesnek tűnik az igazsággal, pedig a bűnösök megváltásának ez a kézenfekvő módja. Ráadásul Krisztus feltámadt a halálból.

Talán úgy lesz, hogy a háború vége felé az egész világ az ördög fennhatósága alá kerül, de győzni nem fog tudni, mert mindenáron győzni akar. Az utolsó felvonásban aztán majd nyilvánvalóvá lesz az egész megváltói mű, az ördög mesterkedései, a kereszt, mint Isten kelepcéje, és az is, hogy az Emberfiát a csuklóján vagy a tenyerén keresztül szegezték a fára.

(Az írást Dér Katalin A zsoltárok misztériuma c. műve ösztönözte; valahol a Nagy-Hideg-hegy és a Nagy-Inóc között formálódott Szent Kereszt felmagasztalása ünnepére készülve.)

Assisi Szent Ferenc Naphimnusza, Aquinói Szent Tamás Oltáriszentséget magasztaló költeményei (Pange lingua, Adoro te devote) és Celanói Tamás Utolsó ítéletről (Dies irae) szóló alkotása mellé méltán sorolható a szintén a XIII. században megírt, Jacopo da Todinak tulajdonított Stabat mater kezdetű himnusz.

A vers a keresztfa mellett álló fájdalmas anyáról szól. A nagypénteki jelenet a kálvárián a kereszténység legalapvetőbb képe és élménye. A művészi feldolgozások felsorolása is a végtelenbe nyúlna, és akkor még nem szóltunk arról, hogy kinek mit jelent a kereszt, Krisztus keresztje.

A Stabat mater egy állókép belső mozgalmasságát mutatja be, amiből a szemlélő sem maradhat ki. A megragadottságot a mű számtalan megzenésítése (Palestrina, Pergolesi, Haydn, Schubert, Liszt stb.) is alátámasztja.

A himnusz latin nyelven íródott, több magyar fordítása is van (pl. Babits Mihály, Sík Sándor). A vers 20 versszakból áll, a versszakok háromsorosak, a sorok szótagszáma 8-8-7, (két versszak) rímképlete: aac bbc.

A költemények címe, első szava rendkívül fontos. Jelen esetben ez a szó a stabat, a legtöbb magyar fordítás is ezzel kezd: áll, bár a latinban múlt időben van, vagyis állt. A kereszt is áll, gyakorlatilag annak példáját követi a mellette álló, de nemcsak az állásban, hanem a szenvedésben is. A testhelyzetek szimbolikus jelentőséggel is bírnak, az álló ember az ég és a föld között feszül, fejével az ég felé mutat, de a földön áll, a fekvő viszont teljes egészében a föld vonzásában van, az ülés pedig a megrekedésnek a jele. Az álló ember készen áll, hogy megtegye, amit kell, Isten akaratát; állásból a legkönnyebb megindulni. A Biblia visszatérő fordulata is érvényes a kálvárián állókra: az Úr színe előtt állni. A kereszthalál leírásakor az evangélisták is használják a kifejezést: „asszonyok is álltak ott” (Mk 15,40), „távolabb állva látták mindezt” (Lk 23,49), „Jézus keresztje alatt ott állt anyja” (Jn 19,25). Mindezek ellenére érezhetjük meghökkentőnek a vers indítását, hiszen a kereszt, a szenvedés, a könnyek, a vér, a sebek, az áldozat mind hangsúlyosabb szavak lehetnének, az evangélisták is mintegy mellékesen számolnak be az ott állókról. A felütés tehát újszerű látásmódról tanúskodik, mert a figyelmünket a kereszt mellett állókra irányítja, de úgy, hogy közben nem feledkezik meg a lényegről, magáról a kereszten függő Emberfiáról. Az is lehet ezzel a cél, hogy az olvasó – aki tulajdonképpen az imádkozó – lélekben maga is ott álljon a kereszt mellett. (Ugyanezt a hatást sokkal direktebb formában kívánja elérni a következő népének: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. S ott talállak, ó Szűzanya, fájdalom közt bágyadozva, tőr veré át lelkedet.”)

A második szó, kiegészülve a harmadikkal (dolorosa), a fájdalmas anyára utal. Ismét a megközelítés újszerűsége emelhető ki: nem Krisztus, hanem anyja szenvedésére – aki mintegy fiáét tükrözi – irányítja figyelmünket. Az anya gyermeke halála felett érzett keserűsége egyáltalán nem lehetett idegen a kor emberétől, sőt a magas gyermekhalandóság miatt egészen a XX. század elejéig úgy éltek még Európában is, hogy a gyermek bármilyen életkorban meghalhatott, legtöbbször még csecsemőkorban. A kereszt mellett álló anya hasonlít a gyermekét temető anya képéhez. A Boldogságos Szűzanya szenvedése vigaszt adhat a gyermekét elvesztő anyának, hiszen nincs egyedül bánatával. A szenvedés leírása nem öncélú, hanem – amint azt látni is fogjuk – van pozitív kifutása.

A Stabat mater magánimádságként íródott, aztán népszerűvé válva elterjedt közösségi használata. Magán jellege végighúzódik az egész alkotáson, a második felében a költő egyes szám első személyre vált, de az első felében lévő leírás is felfogható egy bizonyos külső szemlélő (az imádkozó) élményének. A két rész határa a 8. és a 9. versszak között található.

Az első nyolc versszak tehát Mária fájdalmát írja le. A latin szövegben az egy tőről fakadó: dolorosa, dolentem, dolebat, dolentum kifejezés a leggyakoribb, ami szótár szerint bánatot, szomorúságot jelent, de a fordításban néha erőteljesebb kifejezések jelennek meg: pl. gyötrött. Az egyéb szomorúságot és bánatot kifejező vagy magával hozó szavakon túl (Sík Sándor fordításában: kín, könny, sír, gyász, gyötrelem, kesereg, szenved, lankadozik, roskadozik) majdnem minden versszakban megjelenik az anya-fia kapcsolatra utaló szó, leginkább a Fiú (Filius) és a szülött (natus). A Fiú használata egyben a második isteni személyre is utal.

A nyolc versszak nem pusztán arról szól, hogy a kereszt alatt álló Mária látszólag statikus képe mögött milyen belső kínok lehetnek. A 2. versszak megidézi Simeon szavait, aki Jézus templomban való bemutatásakor megjövendölte Máriának, hogy lelkét tőr járja át (Lk 2,35), a himnuszban: pertransivit gladius. Tulajdonképpen az összes versszak Simeont idézi. Az 5. és 6. versszak burkoltan megszólítja a távolabbi szemlélőket (minden embert): „Ki ne sírna?” Ez nemcsak megszólítás, hanem felszólítás az együttérzésre. Talán azért fontos a Máriával való együttérzés, mert ő, mint égi édesanya, szintén együtt érez a földi bajoktól gyötröttekkel, ez a már említett vigasz forrása. A 7. versszak új eleme, hogy kitér Jézus szenvedésének okára is. Az eredetit leginkább a középkori fordítás adja vissza: „Látta Jézus gyötrődését, ostor alatt szenvedését, nemzetének vétkéért.” A 8. versszak pedig a tragikus végkifejletet tárja elénk: Jézus meghalt a kereszten, és Mária látta mindezt, a haláltusa után magát a halált is, ahogy fia kilehelte lelkét (emisit spiritum). Míg az állásra ebben a részben csak az első szó utal, a látás (video) a latin szövegben négyszer is szerepel.

A 9. versszakkal új rész kezdődik. Az előző nyolc versszak alapvetően múlt időben, de a modalitást tekintve változatosan (kijelentő, kérdő, felkiáltó módban) mutatta be Mária fájdalmát. A második rész 12 versszakában jelen idejű és óhajtó módú mondatok szerepelnek. Az imádkozó Máriához fordul és kéri őt, nem függetlenül az előző 8 versszaktól. A kérés szava nyolcszor is a fac (ut) = add (hogy), ami fokozó hatással bír, de nem követelőzést, inkább állhatatosságot mutat. Az első részt az anya-fia kapcsolat hatotta át, bár már ott is megjelent a szemlélő imádkozó és minden ember. Itt a fő kapcsolati elem Mária és a hozzá forduló, az őt kérő imádkozó közt alakul, mégis a kereszten függő Jézus a fő alak, mert a kérések nemcsak az anyával, hanem a Fiúval való együtt-szenvedésre is vonatkoznak, illetve Mária közbenjárására Fiánál.

Található egy-két párhuzamos versszak, tehát a második részből vannak visszautalások, viszont van jelentésbővülés is, amennyiben már nem csak a Fia haldoklását, halálát végignéző anya végtelen szomorúságát írja le, hanem az imádkozó csatlakozását, bánatban való osztozását is, sőt inkább az együttes szenvedés vágya fogalmazódik meg (tecum = veled négyszer fordul elő a második részben). Elsőre súlyos ellentmondás van a lángoló vágy és tárgya, a szenvedés között, amit a 12. versszak magyarázhat: „ki miattam szenvedett”. Mert ha Jézus annyira szeretett, hogy értem szenvedett, akkor ugyanúgy kell azt viszonozni. Ezt a gondolatot a 17. versszak adja vissza emelkedettebb megfogalmazásban, a középkori fordítás szerint: „Add, sebétől sebesüljön, add, hogy lelkem részegüljön szent Fiad szerelmétől.” A szenvedés és a bánat szavai mellé a második részben a szív és a szeretet csatlakozik, ami alapvetően hangolja át a himnuszt.

Két egymáshoz kapcsolható versszakot emelnék ki: az 1. (Stabat mater dolorosa, iuxta crucem lacrimosa) és a 14. (iuxta crucem tecum stare), illetve a 8. (Vidit suum dulcem natum moriendo desolatum) és a 20. (Quando corpus morietur). Ezek belső tartást adnak a műnek, még ha nem is szimmetrikus a keret. A nagy jelentőségűnek tartott áll szó tehát megjelenik a második részben is a fentebb említett bővüléssel: Állt az anya a kereszt mellett → a kereszt mellett veled állni (sóvárgok). A részeket záró versszakok egyaránt a halálról szólnak, de míg az első rész végén Krisztus halála a szenvedések betetőzéseként szerepelt, addig a vele párhuzamba állítható egyéni halál (hogyha testem porba tér meg) már – éppen az Isten Fiának áldozatából fakadóan – az üdvösség, a Paradicsom dicsősége felé mutat.

Még lehetne találni előremutató vagy visszautaló versszakokat, a már idézett 7. (Pro peccatis suae gentis) és 12. (pro me pati) is ilyen lehet: nemzetéért, illetve értem szenvedett. A 2. és 9. versszakok közti kapcsolat azonban csak Sík Sándor fordításában jelenik meg: „Tőrnek éle járta át”, illetve „fájdalomnak tőre járjon át a lelkemen”.

Az utolsó három versszak már az utolsó ítélet és az imádkozó halálának fényében íródott. Az imádkozó a Szűzanya oltalmába és Krisztus kegyelmébe ajánlja magát.

Az elemzés után a műnek a következő íve bontakozik ki: 1) Mária ott állt Krisztus keresztje mellett, vele együtt szenvedett. 2) Mivel mindez értünk történt, az imádkozó –­ egyesülve Máriával és Fiával –­ szintén szenvedni vágyik, mert ez a szenvedés megváltó erővel bír. 3) A szenvedésben és a halálban való egyesülés a dicsőséges feltámadásban és a Paradicsom örömében is részt kínál a hívőnek.

Felmerül a kérdés, hogy van-e, lehet-e a mindennapi életre vonatkozóan mondanivalója ennek a himnusznak, lehet-e ilyen szellemiségben élni? A keresztény életnek Krisztus értünk való szenvedését valamilyen formában tükröznie kell, hiszen a keresztény szó Krisztus követőt jelent. Az útszéli keresztek, a keresztvetés, a kálváriák stb., mind ennek a szenvedésnek a minden nap látható és figyelmeztető jeleit adják elénk. Ezeknek a fő üzenete: Krisztus értünk, bűnös emberekért szenvedett és halt meg, minekünk is önfeláldozóan kell szenvednünk érte, de ez a szenvedés nem puszta kín, hanem érték. A keresztény élet nem nélkülözheti ezt a beállítódást, erre mindig készen kell állni. Ezt a beállítódást erősíti, ha figyelembe vesszük életünk végét, mulandóságunkat és kiszolgáltatottságunkat. Mária közbenjáró szerepe pedig isteni ajándékként fogható fel. Ő Fia első és leghívebb követője a szenvedésben, ezért is kell éppen őhozzá csatlakozni, ahogy azt Monforti Grignon Lajos könyvének címe is vallja: Ad Jesum per Mariam, vagyis Mária által Jézushoz.