Mindszenty József ’56-os rádióbeszéde jut eszembe, különösen ez a sor: „most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak [ti. a bukott rendszer] minden porcikájára”. Az összehasonlítás több eleme is sántít, de az elítélés és a minden porcika valószínűleg megállja a helyét. Ez utóbbi pedig azért jelent gondot, mert az előző rendszer érdemeinek elismerése is szükséges ahhoz, hogy tovább léphessünk. Egy ténylegesen a nemzet egységét megjeleníteni kívánó, pártsemleges köztársasági elnöknek ezt a gesztust meg kellett volna tennie, meg amúgy is. Persze tudtam, hogy ilyesmit nem várhatok, és azt is tudom, hogy minden ugyanabban a kerékvágásban fog tovább menni. Garancia erre a köztársasági elnök is, aki bár a megosztottságot tartja a legsúlyosabb következménynek, de ahelyett, hogy enyhítené, tovább fokozza. A Fidesz is garancia rá, legalábbis, amíg végképp el nem tüntetik magukat a történelem süllyesztőjében; megvan annak az esélye, hogy ugyanúgy a kormány kezére játszanak, ahogy Gyurcsány tette azt másfél évtizedig. A kölcsönösen szított ellentétek, a lejáratás és a gyűlöletkeltés már korábban is a politikai eszköztár része volt. Ez különben a demokrácia velejárója, az embereket a puszta tények nem érdeklik, az nem hozza őket lázba, érzelmileg kell őket megragadni. A Fidesz ezt tette, az más kérdés, hogy annyi fronton, annyi önérdekkel és annyi hazugsággal terhelten, hogy az egész fordítva sült el, és ők maguk lettek a gyűlölet tárgyává. A tanulság azonban nem az lesz, hogy nem szabad gyűlölködni, hanem, hogy okosabban kell tenni. És ez a legfőbb garancia arra, hogy minden ugyanabban a kerékvágásban folyjon tovább.

A súlyos válsághelyzettel nem akarok vitatkozni (jogállam, társadalom, gazdaság, államháztartás, energiaellátás, vízgazdálkodás, környezetvédelem, közlekedés, egészségügy, oktatás, gyermekvédelem), de hogy a válság oka pusztán az elmúlt közel két évtized kormányzása lenne, ez egyszerűen nevetséges. Magyarországon az egész XX. század súlyos válságban telt el. Amikor a fenti területek válságát emlegetjük, sokkal inkább a modern világ válságáról van szó, a nemzeti tragédiák sem függetlenek attól. Nemde a modernitás következménye a környezetszennyezés, az elöregedés, az energiafogyasztás növekedése, a közoktatás, a munkamegosztás, a gazdasági növekedés fétise, de még az elrontott folyószabályozás is, hogy a jogállam mítoszáról ne is beszéljünk? A tudomány és a technika, és velük együtt a társadalom és a gazdaság is folyamatos forradalmi lázban ég, ez a válság fő oka. Ez a válság azonban kezelhetetlen, mert a maga által kitermelt demokratikus berendezkedés csak a válság tartósítására, mélyítésére alkalmas. Ha egy kormány gyökeres válságkezelésre adná a fejét, azon nyomban megbukna, tehát csak felszíni toldozgatások lehetségesek, a tényleges problémák szőnyeg alá söprése mellett. Aztán mindezt csinosan becsomagolják és győzelemként adják el az embereknek. A Fidesz legalábbis így csinálta, semmi kétségem nincs afelől, hogy a Tisza alatt sem lesz ez másképp.

Egy-két gondolat erejéig visszatérek a beszédben elhangzott válsággal sújtott területekre. Zavaró, hogy a fogalmak egymással való viszonya a felsorolásban mellérendeltnek tűnik, pedig nem az. Lehet, hogy a beszélő ismeri a viszonyt, és nem ezt tartja a lényeges mondanivalójának, mégis kuszaság támad belőle. És miért maradt ki a média? És még kellett volna mondani párat, hogy igaz legyen a következő kijelentés: szinte minden olyan terület válságban van, amelyek meghatározzák mindennapi életünket. Bizonyára vannak hiányos közbiztonságú helyek az országban, amin lehetne javítani, mégsem került be a felsorolásba. Pedig ez igencsak meghatározza a mindennapi életünket. Lehet, hogy az nincs válságban? És a fogyasztói társadalom? Az önmagában egy válsággóc. Végül, de nem utolsósorban, ha összeállítanánk az elmúlt közel két évtized kormányzati intézkedéseit a felsorolt területeken, akkor az év hátralévő időszaka sem lenne elég felsorolni ezeket. Vajon mind rossz volt, mind magánérdeket szolgált? Inkább mérlegelni kellene az intézkedéseket, a jól működőket elismerni, és nem a (köz)hangulatot gerjeszteni, vagy kiszolgálni. Egy bírónak képesnek kéne lennie erre, nemcsak mondogatni, hogy tanuljunk abból, amit jól csináltunk. Az más kérdés, hogy a Fidesz a saját intézkedéseit mérlegelés nélkül mind kiválónak tartotta, a jogos kritikát nem volt képes elfogadni. Hogy a jogtalant nem fogadták el, azt megértem, de nem ez volt az alapszabály.

Az igazságtétel nincs ellenemre, de van itt egy apró ellentmondás. Elhangzott a beszédben, hogy Magyarország a rendszerváltozás éltanulója volt (olyan rosszízű ez a megfogalmazás, Sztálin legjobb tanítványa jut eszembe), és sereghajtók lettünk. Márpedig a rendszerváltozáskor nagyon döcögve ment az igazságtétel, rehabilitálni még csak rehabilitáltak embereket, de felelősségre vonás alig volt. Ráadásul éppen a jogállamiságra való hivatkozással lehetetlenítették el a nyilvánvaló bűnösök számonkérését. Talán ez volt az éltanulóság kritériuma? És most vesztegettünk volna el egy generációnyi időt? Ez már több mint nevetséges.

A beszéd (nem túl) érdekes része a politikai változás okainak elmesélése. Részben megegyezik az én narratívámmal, a kormánypárti hazugságok egyre nehezebben voltak elhihetők, az más kérdés, hogy a valóságot a kritikusok sem akarták feltárni, csak a politikai előnyöknek megfelelő elemeket leplezték le. Tehát nem a valóság bizonyult erősebbnek a Fidesz által alakított képnél, hanem egy másik narratíva. A bukás további oka volt a veszélyt érzékelő Fidesz agresszivitása, amit tovább fokozott az eredménytelenség. A narratíva mögül kibukik a gondolkodók, újságírók, ügyvédek, civil szervezetek, művészek és sok más ember befolyásoló szerepe, illetve az azzal kapcsolatos – bizonyára további érdekességeket rejtő – háttérmunka, médiatevékenység. Kevésbé hiszem, hogy az emberek szabadság iránti igényéről, vagy az önrendelkezés visszaszerzéséről lett volna szó. Ezek jól hangzó bókok, csak éppen ugyanúgy elfedik a valóságot, mint a Fidesz kormányzati kommunikációja tette.

Nem árulok el nagy titkot, magam nem reménykedem a demokráciában, és persze a demokratikus jogállamban sem. Mind a keletkezési körülményei, mind a magáról kialakított kép, mind a furkósbotként való használata igencsak ellenszenvessé teszik. Persze, ha megfelelőek lennének a vezetők, akkor működhetne jól, de a rendszer alapvetően csak agresszív, harsogó és korrupt embereket enged a vezetéshez. Ezen különben nincs mit csodálkozni, mert folyton a létező legrosszabbhoz kell igazodnia, a társadalom aljához. (Az alját nem anyagi, hanem erkölcsi és szellemi értelemben véve.) A demokrácia a legfőbb jó képében tetszeleg, még azt a hazugságot is megengedheti magáról, hogy nem jó, de nincs nála jobb, pedig pusztán hatalomtechnikáról van szó, ahol a nép az (egyik) eszköz, ezért a nép kedvére, de nem a javára kell tenni. (Mert a nép bölcs, tudja, mi válik a javára.) Kenyeret és cirkuszt, oszd meg és uralkodj, nincs új a nap alatt. Ez a demokratikus kultúra. De valójában ennél is rosszabb, mert a modernitás révén olyan társadalombomlasztó folyamatok indultak be és váltak uralkodóvá, amelyek mára megváltoztatták a magyar nemzet történetileg kialakult alapértékeit, vagy úgy is mondhatnám, hogy tönkretették azokat. Ehhez képest az Orbán-kormány szerepe elenyésző, mégis közvetve a magyar történelem súlyos törésének nevezve ezt fújja fel Baka András, és elmondja az álmát, milyen Magyarországot szeretne. A beszéd végén van a mélypont, a kampányízű felsorolás áthallásos, mert csak egy dologra gondolhatunk, amikor a kilátástalanság miatt elvándorolt, illetve haza nem jött, meg nem becsült, születési helye által meghatározott, lehetőség helyett kapcsolatot kereső, magát feleslegesnek érző emberekről van szó, hogy mindezért az Orbán-kormányok a felelősek.

Hogy az írásnak ne a végén legyen a mélypont, a Johnny Stecchino-ból vett idézettel zárom soraim: "Sajnálatos módon Szicília néhány negatív dolog miatt is hírhedtté vált világszerte, ezekre általában úgy szoktak hivatkozni, hogy a csapások, tudja. Az egyik legrémesebb, maga bizonyára tudja, hogy mire gondolok, az Etna. A vulkán, amikor épp bolond kedvében van, lesöpör a föld felszínéről városokat és falvakat, de végtére is a természet csodája. Aztán van egy másik természeti csapás is, amely valóban súlyos gondokkal fenyeget, és amelyet sajnos senki, senki sem tudott megfékezni. Bizonyára már kitalálta, hogy mire gondolok, igen, az aszályról van szó. Tudja ezen a vidéken a termőföld teljesen kiégett, a föld kiszáradt, ronda egy ügy, mondhatom. - Igen az, teljesen igaza van, én is hallottam róla. - De hát ilyen a természet, sajnos nem tehetünk ellene semmit; de viszont, ahol valóban tehetnénk valamit, ott nem csinálnak az égvilágon semmit, mivel lényegét tekintve a probléma nem természeti, hanem emberi eredetű. Hogy mi? Most a legeslegszörnyűbb csapásról beszélek, amely az országot sújtja, és amely valóban bemocskolja a mi drága Szicíliánk hírnevét a világ országainak szemében. Igen, maga már bizonyára tudja, nincs is értelme, hogy folytassam, valójában szégyellek erről beszélni, a közlekedés. Túl sok az autó, katasztrofális a közlekedés, egy forgatag, amely veszélybe sorolja életünket, és amely az egyik családot a másik család ellen uszítja."

Számomra sem kérdés, hogy a közmédia lejárató, gyűlöletkeltő, kormányfényező, hazudozó, félrevezető műsorai botrányosak voltak, amit át kell alakítani, mert sem emberként, sem magyarként, sem keresztényként nem lehetett elfogadni. De az sem kérdés, hogy a közmédia ettől függetlenül számos értékes műsort is készített. Ha objektív közmédiát akarnak, akkor a tárgyszerűség ennek elismerésével kellene, hogy kezdődjön. Nem ezzel kezdődött, ez pedig azzal fenyeget, hogy az objektivitás nem is fog megvalósulni.

Miközben a diktatúrát megrengető '56-os forradalmárok szerepében tetszelegve 19:56-kor leadják A tanú-t, addig Rákosira emlékeztető módon beszüntetik a déli harangszó sugárzását. A szabadságharc napjaiban ezt írta a Néphadsereg: "1956. október 28-án a Kossuth Rádióban — hosszú évek után először — ismét felhangzott a nekünk magyaroknak oly kedves déli harangszó." Ugyan nem került a pontok közé, de attól még követelték 1956-ban a déli harangszó rádióbeli helyreállítását, meg is lett. Azóta is volt minden nap. Egészen 2026. július 8-ig.

Nem gondolom, hogy tartósan be akarnák szüntetni, de az ilyen módon megvalósuló átalakítások, amelyek nem képesek különbséget tenni, elég szegényes eszköztárra, gondolkodásra vallanak. Július van, Nándorfehérvár 1456-os ostromának hónapja, követeljük a déli harangszó mielőbbi helyreállítását a közmédiában! Emberként, magyarként, keresztényként. És ha lehet, akkor az eddigi 40 másodperc helyett kétszer annyi ideig szóljon a harang, hogy az Úrangyalát el lehessen mondani alatta.

Ps. Egy hét szünet után újra van harangszó a rádióban, köszönjük szépen! Az elmúlt napokban több helyen is olvastam ezzel kapcsolatos megállapításokat, kommenteket. Az egyik kitétel ez volt: még a "komcsik" sem mertek hozzányúlni. Súlyos tévedés. A déli harangszó magyar vonatkozását sokan idézték, hogy imádkozásra szólít, azt kevesebben. Valahol írják, hogy ez "komcsi" manipuláció volt, mert a nemzeti gondolatokat kevésbé tartották veszélyesnek, mint az istenhitet. Ha számunkra elsősorban Nándorfehérvár és Hunyadi emlékét őrzi, akkor hatékony volt a manipuláció. (Most nem térek ki azokra, akiknek leginkább az ebédidőt jelzi.)

A szél ott fúj, ahol akar, ezt Leó pápa is tanúsíthatja, hiszen június 1-jén, miközben a Giro mezőnyét a Szent Péter mellett fogadta, többször is a gallérja alá kapott a szél, és ráfújta a fejére. Ebből a kényelmetlenségből előnyt is kovácsolhatott volna, például a kerékpárosok praktikus öltözetének a dicséretével, hogy egy kicsit oldódjanak. De mivel fontos dolgokat akart mondani, ragaszkodott az eredeti témához, pedig egy humoros bevezető nem csapja agyon a komoly témát, főleg, ha jó az átkötés. A fontos téma pedig az volt, hogy igen, a sportolók magas szinten edzik testüket, de a lélekkel is törődni kell. Rögtön az jutott eszembe, hogy vajon a versenyzők mentális felkészítésének a lelkiismeretvizsgálat és a bűnbánattartás mikor lesz a része. Az önmegtartóztató, mértékletes és egészséges élet szép dolog, de a lényeg az, hogy milyen lélek lakik benne. A pápa atya azzal folytatta, hogy „mindig vigyázzatok egész ember voltotokra: a testetekre, az elmétekre, a szívetekre, a lelketekre!” És közben mutatta is. Egyből fordítani nyilván nem könnyű, az Eurosporton nem is sikerült a lényeges gondolatokat átadni, az EWTN kommentátora többet közölt, de nem a legjobban, nekem persze könnyű, Tőzsér Endre fordítását olvasom. De nem is mi vagyunk a célközönség, a kerékpárosokhoz beszélt Leó pápa.

Előfordul velem, hogy nagyon jól gurul a bicikli, ilyenkor hajlamos vagyok magamban keresni az okokat, bizonyára nagyon jó formában vagyok, még a büszkeség is meglegyint. Meg kellett tanulnom, hogy ez legtöbbször a hátszél miatt van. Bezzeg a szembeszelet rögtön észreveszem, már az oldalszelet is szembeszélnek vélem. Egykor minden évben nyári kerékpáros táborok résztvevője/szervezője voltam, a Girohoz hasonlóan olykor három hétig is eltartottak. Itt alkottuk meg többek közt az ’enyhén sík’, illetve a ’piarista hátszél’ kifejezéseket. Utóbbi különben a szembeszelet jelenti. Rómába is eltekertünk, a korai kelésektől és az éjszakai tekerésektől is kimerülve azt vártuk, hogy az utolsó napon, mint valami diadalmenet, végül majd begurulhatunk Rietiből Rómába, mert megérdemeljük. Hogy kitisztítsa elménket, aznapra forró déli szelet támasztott az Úr.

A profi kerekesek tökélyre fejlesztették a szélárnyék felhasználását, akár sprintbefutóról, akár a tempó diktálásáról és mások leszakításáról, akár a bolyozásról legyen szó, ráadásul mindegyik csapatmunka. Akik ennyire jól ismerik a szelet, akik ennyire jól együtt tudnak működni egymással és a széllel, azoknak akár erről az oldalról is meg lehetett volna közelíteni a lelki egészséget, mit jelent Szentlélekkel betelni, jobban kapcsolódott volna élethelyzetükhöz. Lehet, hogy egyszer vitorlások, vagy netán tűzoltók mennek majd a Vatikánba pünkösdkor, esetleg a pápa atya látogatja meg őket. Bár a szél mindenkinek ugyanúgy fúj. Valakit zavar, valaki társául fogadja.

„A magyar kormány célja, hogy minden vágyott gyermek megszülethessen.” A családbarát politika egyik jellemző mondata mögött vannak intézkedések is, de szemléleti deformitás is. Az intézkedésekről hallhatunk, olvashatunk, ezért itt most csak a szemléleti gonddal foglalkozunk.

Van létjogosultsága a családtervezésnek és a vágynak, hogy gyermek szülessen a családba, de ennél többről van szó, amit a zsoltáros a témához illő emelkedettséggel így fejez ki: „az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh drága gyümölcse” (Zsolt 127,3). És ez nem pusztán egy költői megfogalmazása volt a gyermekáldásról való korabeli gondolkodásnak, hanem ehhez szabták a kor emberei az életüket is, vagyis a sok gyermeket Isten áldásának tekintették, a gyermektelenek pedig szégyennek tartották állapotukat. Vágytak a sok gyermekre? Nyilvánvalóan, de a saját vágyukat megelőzte az Úrban való bizakodás.

Amikor a vágyott gyermekek megszületéséről van szó, annak középpontjában nem az Úr van, hanem a szülők és a kormány. A szülők, amennyiben tervezik, hogy hány gyermekük legyen, és a kormány, amelyik ahhoz akar hozzájárulni, hogy ezek a gyermekek megszülethessenek, merthogy a tapasztalat szerint kevesebb születik. Hogy a szülő bizakodik-e az Úrban, kéri-e az ő segítségét, áldását, az már magánügy. És ha kéri, mihez kéri? Hogy a vágyott gyermekek megszülethessenek? Csakhogy a vágyott gyermekek, amennyiben szám is járul hozzá, Isten ajándékozó kegyelmének a korlátozását jelentik. Vagyis nem mernek Istenre hagyatkozni. Ez a jelenség nemcsak a gyermekek számát illetően, hanem minden téren megmutatkozik; a felvilágosult, gondolkodó ember a saját elképzeléseit fontosabbnak, követendőbbnek tartja, mint a jó értelemben vett Istenre hagyatkozást.

Míg az emberek alapvetően Istenben bíztak, addig volt is gyermekáldás, amióta inkább magukban bíznak, egyre kevesebb gyermek születik. Így megy ez Istennel és Isten nélkül. Az emberi önbizalom, vagy inkább túlzott magabiztosság, már az ősbűn elkövetésekor megmutatkozott. Vajon ki tudja jobban, mi a jó az embernek, a Teremtő vagy a teremtmény? Ez nem jelenti azt, hogy az ember fel lenne mentve a gondolkodás alól, sőt amikor gondolkodik, vegye figyelembe Teremtője szándékát.

A vágyott gyermekek kifejezés túl emberközpontú, azt sugallja, hogy az ember tervei és a körülmények a kulcsa a gyermekvállalásnak, holott az Úr ajándéka a gyermek. Aki nem ajándékként tekint a gyermekre, hajlamos a magántulajdonaként tekinteni rá, a saját erejének, a saját képességeinek, a saját elképzeléseinek eredményeként, ahelyett, hogy mindig hálát adna érte Istennek. A vágyott gyermekek kifejezés mögötti torz szemlélet nem csak a gyermekvállaláskor, hanem a gyermeknevelés hosszú időszakában is meghatározó lehet, nem válik sem a szülő, sem a gyermek javára.

Ha vannak vágyott gyermekek, akkor bizonyára vannak nem vágyott gyermekek is, velük mi a helyzet? Ha a vágyott gyermekek megszületését támogatjuk, a nem vágyott gyermekek megszületését nem? Megszabhatja pusztán a vágy, hogy egy gyermek megszülessen vagy ne szülessen meg? A vágyott gyermekek kifejezés logikája az abortuszokban már megmutatta nemzetpusztító hatását, nemcsak a nem vágyott gyermekek meg nem születésében, hanem a gyilkos módszer jellemromboló hatásában. Ezért azt javaslom, hogy a vágyott szót ebben az összefüggésben ne használjuk. Mennyivel másabban hangzana: „A magyar kormány célja, hogy minden gyermek megszülethessen.” Nagy botrány lenne belőle.

A hírek mennyisége és sokoldalúsága ellenére az átlagember alig tud valamit Magyarország legsúlyosabb gyermekeket érintő problémáiról, vagy ha tud is, nem foglalkoztatja különösebben. Bizonyos szempontból igaz ez a megállapítás a bicskei gyermekotthonban történtekre és a kegyelmi ügyre vonatkozóan is, felkapott ügy lett, felkapottabb az általánosságban mutatkozó tragikus helyzet bemutatásánál, elemzésénél, de a felkapottság a tisztánlátást nem erősíti. A hírek is fogyasztási cikkek, amiket úgy lehet jól eladni, ha a befogadó felfogóképességéhez, illetve igényeihez szabják. A bennük lévő igazság általában töredékes, mint amilyen a magyar társadalom. És nincs törekvés az igazság teljes kibontására, mert nincs rá fogadókészség sem.

Innen már csak egy lépésre vagyunk a legsúlyosabb gyermekeket érintő problémáktól, hiszen azok kimondása és kezelése fogadókészség hiányában lehetetlen. Tekintsük át „röviden”, miként jutottunk ide. Ennek az áttekintésnek a tételmondata, hogy a modern állam és élet családellenes. (A posztmodern is.) Merthogy a modernitás az egyéni szabadság hangsúlyozásával szétverte a nagycsaládot, azt a nagycsaládot, ami munka- és életközösség volt egyben, születéstől a halálig változó szerepekkel, de stabilan kísérte végig egy életen át az embert. Ha szerények is voltak az életkörülmények, de a családban természetesen fejlődött a ház körüli tevékenységben a sokoldalú képesség a család és a társadalom javára.

A modern állam kiszakította az embert ebből a munka- és életközösségből, gazdasági növekedést, anyagi fejlődést, jobb megélhetést ígért, az egyéni szabadság ezek élvezetére is vonatkozott. Valójában az egyéni szabadság biztosítása politikai indíttatású volt, ennek propagandistái hatalmi harcot vívtak, forradalmi módon meg is szerezték a hatalmat, a jogok szélesítésével pedig fenn is tartják hatalmukat. Az más kérdés, hogy az emberek túlnyomó része nem tud jól élni a szabadsággal, hanem csak úgy, ahogy és amire a hatalmon lévőktől kapják. A modern államok fő célkitűzése és egyben önigazolása a gazdasági növekedés, amit a fenntartható fejlődés eszméje sem enyhített, pedig a lufit nem lehet folyamatosan fújni, mert a végén kidurran és cafatokra szakad.

A gazdasági növekedéshez több szempontból is szükség volt az emberekre. Egyrészt munkaerőként, ezért kiszakították az embert a családi munkaközösségből, gépesítették az otthoni munkákat, társadalmi munkamegosztást valósítottak meg. Van ennek a munkamegosztásnak szép oldala, hiszen a nagyobb közösség igényeit szolgálja, viszont mégiscsak idegen munkáról van szó, amiért pénzt kap az ember, hogy abból finanszírozza az otthoni dolgait, míg korábban ez volt a munka döntő része. A pénzzel azonban nincs vége, mert karrier is adódhat, úgyhogy akiket sikerül jobban bevonni, azoknak a munka lesz az életük, még ha ezt nem is minden esetben vallják be maguknak sem. Ahelyett, hogy a család lenne az életük, hogy alkotó energiáikat a családba fektetnék, merthogy a következő nemzedéket így kellene útnak indítani. Szép dolog, ha a szülők dolgoznak, a gyerekek meg tanulnak, de a családi munka- és életközösséghez képest, amiben a gyerek otthon tanult a szüleitől, ez eléggé fogyatékos rendszer.

Munkaerő mellett fogyasztóként volt szükség az emberre, merthogy a folytonosan növekvő mennyiségben előállított anyagi javakat és szolgáltatásokat el kell adni, meg kell vásárolni. Mára azonban odáig jutottunk, hogy az elért jobb megélhetés fogságában vergődünk, szabadságunkat az életszínvonal és a kényelem felemészti, ami visszahat a gyermekvállalásra is. A nagycsalád, a többgenerációs család türelemre, együttműködésre, munkára tanított születéstől a halálig. Gyümölcsei a családban értek be, de a tágabb közösség is élvezte. Ennek a családnak a működését nem a fogyasztás szabta meg. A modern élet felgyorsult, eleve türelmetlen, atomizálta a családot, a munka révén tovább bomlasztotta; még a születést, a halált, részben a gyermeknevelést is intézményesítette. Miért kellett szétverni a nagycsaládot? Mert nem fogyasztott. Mert a gazdasági növekedést akadályozta. Elképzelhető, hogy felcseréltem az okot és az okozatot, de a lényegen nem változtat. A modern állam, a modern élet családellenes. Halljuk, hogy a magánélet szent, a családi életbe nem lehet beleszólni. Ennél jobban tényleg nem.

Mi az a szabadság, amit a modern világ adott az embereknek? A hatalmi politika logikája szerint a régi urak helyét újak vették át, akik többet követeltek, de többet is engedtek más téren. Mind a nagyobb követelések, mind a nagyobb engedékenység a családi élet rovására ment. A nagyobb követelések szétzilálták a családot, az engedékenység pedig kiszolgáltatta a családi közösséget az egyéni vágyaknak. Az emberi és polgári jogok nyilatkozatát előszeretettel ábrázolják a tízparancsolat két kőtáblájának mintájára, de a 17 pont közül egy sem foglalkozik a családdal, csak az egyéni szabadságjogokkal, és azok garanciáival. A tízparancsolatban, mely számra ugyan kevesebb, mégis belefért egy-kettő a családi életre vonatkozóan is. De a szemléleti különbség nem csak itt érhető tetten, hanem a szabad ember és az Istennek való szolgálat ki nem mondott ellentétében is. Pedig a szabadságot éppen ezért kapta az ember; akik emberi és polgári jogokat mondtak ki, olyannal kereskedtek, ami nem az övék volt.

Miközben a családi élet megnehezült, pedig mennyi könnyebbséget jelentenek a vezetékes szolgáltatások és a háztartási gépek, csak éppen megfosztanak a közös tevékenységektől, hogy egy másik munkamegosztásban vállalhassunk nagyobb szerepet növelve a termelést és a fogyasztást, nem vesszük észre, hogy saját magunk vagyunk ennek az okai. Igaz, kellett hozzá a modern állam nyomása, illetve engedékenysége, utóbbi pl. a válások és az abortuszok engedélyezésekor. Ez a fajta problémamegoldás elképzelhető, hogy a konkrét ügyet átmenetileg kezeli, de a személyiséget nem fejleszti, a hosszú távú hatásai pedig jóval súlyosabbak lehetnek, főleg a gyerekekre nézve. Hogy a médián/interneten keresztül rájuk zúduló szabadosságról ne is beszéljünk. A korhatáros tartalmak különben nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is károsak lehetnek. A piac azonban az egyéni szabadságjogokkal karöltve uralkodik a józan ész felett.

Szóval rendszerszinten folyik a gyermekek lelki megnyomorítása válásokkal, abortuszokkal, senkinek sem való internetes tartalmakkal, de Magyarországon ebből nem lesz hír, mert ez magánügynek számít. Természetesen nem magánügy, mert az élet minden terén éreztetik negatív hatásukat, de ennek kezelése szinte lehetetlen. Viszont súlyos következményekkel járó hír lett abból, hogy az a nevelő, akit 3 év 4 hónap börtönbüntetésre ítéltek, elnöki kegyelem útján, büntetésének majdnem felét letöltve kiszabadult, és ez botrányos. Nem a gyerekek kárára elkövetett bűncselekményeket akarom kisebbíteni, hanem arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy sok esetben a szülők mindennapos gyakorlata is elég káros tud lenni. Hiába a lemondás, a nincs kegyelem, a zéró tolerancia, az alkotmánymódosítás, a gyermekvédelmi törvény szigorítása, az alapképlet nem fog változni, mert nem gyökerében orvosolják a bajt, hanem csak felszíni kezelést alkalmaznak. Tulajdonképpen így működik a modern állam, a polgári demokrácia, belülről szétrohad minden, itt-ott nyomnak rá egy tapaszt. A rohadásról nem beszélünk, a felszínt kozmetikázzuk. A tényleges problémákat azért nem lehet kezelni, mert azok a rendszer működéséből fakadnak, csak akkor lehetne kezelni azokat, ha magát a rendszert számolnánk fel.

Nyilvánvaló, hogy a modern állam választott vezetői nem engedhetik meg maguknak egyetlen probléma gyökeres kezelését sem, mert az – a problémák folyamatos halmozódása nyomán – olyan társadalmi megrázkódtatással járna, ami elsodorná őket. Ezért csak felszíni kezelést alkalmaznak, ami leginkább arra jó, hogy igazolják magukat és biztosítsák továbbélésüket, ezt felelős kormányzásnak hívják a modern világban.

Megdöbbentő lehet, hogy a sok és sokféle családtámogatási intézkedések közepette családellenesnek tituláltam a modern államot. Ha nem lenne az, akkor nem lenne szükség családtámogatásra a kormány részéről. És hiába a családtámogatások, eredményük alig kézzelfogható, mert a modern élet önző és családellenes. Hiába töltik bele a pénzt, azzal nem lehet a lyukakat betömni, amit a másik kezükkel vágtak bele. Persze ezek hiányában, még rosszabb lenne a helyzet.

A kormányzati propaganda kifejezései (háborúpárti, békepárti) jó eséllyel indulnak majd az év meghatározó szavai versenyében, ettől még nyugodtan nevezhetjük őket lufinak, fel vannak fújva, ráadásul nem az van bennük, amit mondanak. Én is fújok még egy kicsit a lufiba, hátha kidurran a tisztább levegőtől.

A propaganda szerint háborúpárti az, aki fegyvert szállít Ukrajnának, pedig ez nem háborúpártiság, hanem Ukrajna támogatása. Ráadásul, akik Ukrajnát ilyen módon támogatják, azoknak konkrét békeelképzelésük van, nyíltan hirdetik, a béke feltétele, hogy az oroszok vonuljanak ki Ukrajnából. Logikailag a fegyverszállításból nem következik a háborúpártiság, még akkor sem, ha azt a háborúhoz használják fel. Fegyvergyártás és -szállítás előfordul háború nélkül is, kérdés, hogy minden esetben pusztán háborús céllal történik-e ez, elképzelhető, hogy védelmi okok, netán háborút megelőző okok játszanak ebben szerepet. De ezzel nem az a szándékom, hogy a fegyvergyártás, -szállítás jogosságát bizonygassam. Az pedig még kevésbé, hogy az Ukrajnát fegyverrel támogatók tevékenységét pozitívan értékeljem.

Az előzőek fényében a kormány békepártisága szintén mást jelent. Amíg a háborúpártiaknak nevezettek konkrét békefeltételekkel vannak, addig a magukat békepártinak nevezőkről nem lehet tudni, hogy valójában mi alapján kötnék meg a békét. Vagyis lehet tudni, csak kimondani nem lehet, kimondani csak Ukrajna területi integritását lehet. Az azonnali tűzszünet azonban magában hordozza a frontvonalak fenntartását, a béketárgyalások megindítása szintén; ezért van az, hogy a másik tábor feltételeket szab ehhez, miszerint béketárgyalás csak akkor lehetséges, ha az oroszok kivonulnak a megszállt területekről.

Tehát a háborúpártinak és a békepártinak mondott álláspont között a különbség valójában az, hogy a tűzszünetet és a béketárgyalások megkezdését feltételhez akarják-e kötni. Ez alapján azonban nem háborúpártinak és békepártinak kellene a táborokat nevezni, hanem az oroszok Ukrajnából való kivonulását követelők és nem követelők táborának. Nem ártana különben ezt tisztázni, de nyilvánvaló, hogy nem Magyarország az illetékes ebben. Álságos ugyan, hogy a kormányzati szereplők nem mondják ki a lényeget, de akkor minek nevezzük a nyugati politikát? Még a legegyenesebbnek a történetben Oroszország tűnik.

Ezt a történetet mindkét oldalon elbeszélik, és majd a győztesnek lesz igaza. (Bár kétlem, hogy totális győzelemmel érne véget a háború, ami a versengő elbeszélést is kiirtaná.) A fizikai hadszíntéren túl további frontokon is folyik a harc, többek közt a morális fölényért. Ezen a téren látszólag a nyugatiak állnak jobban, ami a második világháborús győzelemből, (a kegyetlen és agresszív) Oroszország támadásából, a szegény kiszolgáltatott Ukrajna megvédéséből fakad. Pedig legalább ekkora, ha nem súlyosabb érvek hozhatók fel ellenük, leginkább ukrajnai aknamunkájuk, amivel provokálták Oroszországot. Ha az oroszok háborús politikája morálisan elítélhető, akkor az ukrán életeket még annyira sem becsülő, saját érdekeiért feláldozó nyugati háborús politika ugyanúgy.

Morális nyomásgyakorlásként értékelhető a háborús bűnösség feszegetése. A második világháború után érdekes módon csak a vesztesek közt voltak háborús bűnösök. De biztos, hogy a győztesek egyben jók is voltak? Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ellenkező esetben a másik fél prominenseit ítélték volna el, az meg még nyilvánvalóbb, hogy háborús bűn a másik oldalon is adódott, csak olyan nem volt, aki a győztest megbüntesse. Az az érv, hogyha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, akkor nem lenne háború, ellensúlyozható azzal, hogyha a nyugatiak nem segítették volna Ukrajnát, akkor sem lenne (már) háború. Ha Oroszország részéről háborús bűn a támadó háború, akkor a nyugatiak részéről a háború elhúzódásához való hozzájárulás ugyanolyan háborús bűn.

A területi integritáshoz való ragaszkodás, mint alapelv, főleg egy olyan ország esetén, aminek nem is volt soha igazán jól körülhatárolható területe, és a népek országútján éppen ellenkezőleg szocializálódott, teljes értelmetlenség. Jó, nem az értelem hiányzik belőle, mert akik ragaszkodnak a határok változatlanságához, azoknak az érdeke ezt diktálja. Nem az ott élők érdeke, azok nem számítanak, hanem a nagyhatalmi befolyás, ami előszeretettel hivatkozik az ott élőkre. Egy józan ukrán vezető saját országa és népe érdekében már rég lemondott volna bizonyos területekről. De ezt a lehetőséget elzárták az ukránok elől, mert az orosz támadással egy időben rögtön megindult a nyugati beavatkozás is, sőt az már korábban megindult. Az ukránok területi integritása, szuverenitása, függetlensége legalább akkora veszélynek van kitéve nyugati részről, mint orosz részről.

Vajon melyik narratíva igaz: A zsarnok agresszor ellen mindenkinek morális kötelessége harcolni, nem engedhetünk neki, mert mi lehetünk a következő áldozata, vagy Oroszország azon túl, hogy honvédő háborút folytat, a nyugat agresszív ideológiája ellen is harcol? Bár a narratíváknak az igazságtartalma általában másodlagos, elég, ha minél többen elhiszik.

A nyugati országok tehát a moralizálást eszközként használják Oroszország ellen, pedig ők legalább annyira érintettek, bűnösök a háború kirobbantásában, elhúzódásában. Van létjogosultsága a morális megközelítésnek, de akkor a saját bűnösséget is be kell ismerni, ez tisztulást és békét hozhatna. Ám most erről még nincs szó (nem is lesz valószínűleg), a moralizálás, amivel saját jóságunkat és az ellenség gonoszságát bizonygatjuk, csak arra jó, hogy szítsuk a háború tüzét. A realitás viszont az, hogy Oroszország nem fog kivonulni a megszállt területekről, kikényszeríteni nem nagyon lehet, morálisan sem lehet földbe döngölni. Nemcsak ukrán vezetőből szükségeltetne józanabb ahhoz, hogy befejezzék a háborút. Ha a józanság kerekedik felül nyugaton (vajon ez józan várakozás?), akkor az ukrán bábelnököt ejteni fogják.

A büszkélkedés, miszerint a háború eszkalációjához, a halálos áldozatok számához Magyarország nem járult hozzá, hogy a lelkiismeretünk tiszta, nem úgy, mint a fegyverszállítóké, szintén morális megközelítés. A külügyminiszter ki is jelenti: „Egyetlen morálisan tartható külpolitikai irány, hogy mentsük az emberi életeket.” Ez üzenet a nyugati szövetségeseknek, hogy nem szép dolog a saját érdekeikért vágóhídra küldeni az ukránokat. Mi a gond ezzel a megállapítással? Hogy ezzel beléptünk a háborúba morális hadviselő félként (nem most), és hozzájárulunk annak eszkalációjához, mert morális alapon akarunk győzni a másik elgondolás felett. A fentiekben éppen azt bizonygatom, hogy ezen a hadszíntéren nem lehet győzni, sőt gyúanyag a fizikai háborúhoz. Ez különben a második világháború egyik számon nem tartott tragédiája, a totális győzelmet morális síkon is learatták. Ha rájövünk arra, hogy ez zsákutca, máris van valami értelme ennek a háborúnak, és könnyebb lesz befejezni is.

Sietve elnézést kérek a románoktól, az előző bejegyzésben otrombáknak tituláltam őket, amiért a magyar miniszterelnököt kioktató tanácsokkal látták el beszéde előtt. De akkor mit mondjunk David Pressman amerikai nagykövetségéről? Inkább nem is mondunk, csak kérdezünk tovább.

A magyar kormány minek tekintse Pressman nagyköveti szerepét? Hadüzenetnek vagy csak egy egyszerű üzenetnek? Nyomásgyakorlásnak vagy útmutatásnak? Fenyegetésnek vagy az amerikai-magyar örökbarátság letéteményesének (this is the beginning...), amihez használati útmutatót is mellékelnek (úgy lehetsz a barátom, ha ezeket a pontokat betartod, és úgyse tehetsz mást, tehát úgyis a barátom leszel)? Lehet, hogy csak egy tánctanár?

A soft power hazája vajon miért folyamodik ilyen direkt beavatkozáshoz éppen nagykövete útján, akitől inkább együttműködést várnánk? Ennyire nagy a baj Magyarországon? Ennyire nem működik a dollárdiplomácia, az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság exportja? Ennyire nem kell már válogatni az eszközökben? Vagy fel akarják gyorsítani a folyamatokat, az együttműködést? Vagy Bidenék csak a józan ész nevében, továbbra is a soft power talaján állva gondolták el ezt a szerepet?

Politikailag megéri-e arcot adni a kormány részéről LMBTQ lobbinak nevezett fantomnak, és ráerősíteni a kormányzati propagandára? Nem lenne kifizetődőbb egy együttműködőbbnek tűnő nagykövet, aki nem vonja magára ennyire a figyelmet? És segít-e az ellenzéken, ha ilyen hátszelet kapnak? Egyáltalán akarják-e őket segíteni, vagy csak szoktatni?

Nem félnek az esetleges atrocitástól, vagy éppen ezt szeretnék? És a kontraproduktivitástól?

És hogyan tekintsünk mi magunkra ezentúl? Semmi esélyünk, bedarálnak, itt az ideje megtanulni, hogyan éljünk szabadon, nemzeti, nyelvi, kulturális, történelmi, vallási, szellemi, nemi identitásaink gúzsából megszabadulva?

Vajon Mindszenty bíboros hogyan reagált volna az amerikai nagykövetségen, ha Pressmant kapta volna vendéglátóul? Visszamenekült volna Kádár börtönébe?

Ugyan a politikai elemzés nem áll távol tőlem, mégis rosszul érzem magam ebben a szerepben, vélhetően a politikai elemzők népes tábora, általános színvonala, irányítottsága miatt. Ez a bevezetés meg sem üti a tusványosi beszéd első perceinek színvonalát. Orbán Viktor a románoktól kapott demarsra sziporkázó humorral válaszolt, minden szavának helye, súlya és éle volt, onnantól kezdve, hogy „ismertetem”. Magas labda volt, lecsapta, de nem akárhogyan. Jellemző román barátaink mentalitására, érzékenységére és egyben otrombaságára az ilyesmi, talán a javukra válik miniszterelnök úr válasza. Azt már csak magunk között kérdezem, hogy ha ők érzékenyek, akkor mi mik legyünk? Azt gondolják, hogy mivel a jelenlegi államhatárok úgy húzódnak, ahogy, azokon belül mindent megszabhatnak, előírhatnak, bizonyítva ezzel befolyásukat, hogy teljhatalmú urai mindennek. De ennyiben ki is merül a befolyásuk, mert az csak adminisztratív. Hogy félnek-e, mikor az erejüket bizonygatják, vagy ez mindentől függetlenül mentalitásuk része, ki tudja? A korábbi miniszterelnöki beszédek kapcsán is lehetett ilyesmi, a tavalyi román külügyminiszteri nyilatkozatban is szerepel a felelősségteljes magatartásra való figyelmeztetés. Talán a „migrációval kapcsolatos revizionista megközelítésű xenofób felhangok” és a Hofival való párhuzam miatt döntött úgy Orbán Viktor, ezt már nem hagyja szó nélkül. Jól tette.

A beszéd nemzetközi kitekintése számomra kevésbé volt értékes. Fukuyama és Huntington óta tudjuk, hogy a történelemnek nincs vége, a civilizációk közti feszültség fokozódik, a világrend átalakul. De így volt ez már az ókori görögöknél is (vö. Thuküdidész csapdája). Ennek a résznek központi gondolata az volt, hogy megbomló egyensúlyú világban élünk, és mivel jár majd ez. Hogy a 2. világháború utáni kétpólusú világban egyensúly volt, azt még csak-csak el lehet fogadni, de hogy utána is, az már erősen megkérdőjelezhető. Vagyis nem most bomlott meg az egyensúly, és számunkra sem volt egyensúlyi a helyzet a rendszerváltással, mert ugyan kikerültünk az egyik elnyomása alól, de bekerültünk a másik befolyása alá, amit bizonyos nézőpontból lehet jobbnak tekinteni, én azonban nem onnan nézem. Maximum másnak nevezném, jobbnak semmiképpen sem.

Egy példával illusztrálnám új típusú alávetettségünket, ami a legyünk tisztában önmagunkkal miniszterelnöki felszólításra is válasz, de a V4-es együttműködésre és az alkotmány különben remekbe szabott, láttató erejű értékelésére is reflektál. Annak idején azért tanultuk (bocs, tanították) az orosz nyelvet, mert kötelező volt. És senki sem szerette. Vagy mondjuk úgy, hogy mindenki utálta. Ehhez képest most önként és dalolva tanul szinte mindenki angolul, pedig nem kötelező. Miközben az oroszokhoz – akár tetszik, akár nem – több közünk van, mint az angolokhoz, igaz a németekhez/osztrákokhoz még több, de legalább az ő nyelvüket is tanuljuk/tanítjuk. Az angolokhoz tulajdonképpen semmi közünk sincs. Hacsak az nem, hogy amerikai pajtásaikkal az egyetemes értékeket, ami csupán egy nyugati mítosz, igazi arca szerint egy ellenséges filozófia, és puha hatalmi fegyverként használják nemcsak Kína, de Magyarország és a föld minden része ellen. Ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy örömmel tanulunk angolul, és nem vagyunk tisztában azzal, hogy ez az elnyomásunk része. Pedig az orosz nyelv esetén mindenki számára nyilvánvaló volt. És mi miért forszírozzuk az angol nyelvet? Csak nem az egyéni érvényesülés lehetősége miatt? Azzal sem árt tisztában lenni, hogy nemcsak annak jó, aki megtanul angolul, hanem az angoloknak is, nekik tán még jobb. A V4-es együttműködésnek ezen a téren adódna egy nagyon szép megnyilvánulási formája: tanulhatnánk egymás nyelvét. A fentebb pedzegetett, mi közünk van az angolokhoz elv alapján a csehek, a szlovákok, a lengyelek, de a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovének és még az ukránok is közelebb állnak hozzánk, és nemcsak térben. Nincs kiábrándítóbb annál, mint Szlovákiában vagy Romániában, a Felvidéken vagy Erdélyben angolul vagy németül próbálkozni egymás megértésével. Jöjjön egy kis statisztika a jelen helyzetről! A gimnáziumokban a KSH adatai szerint a 2021/22-es tanévben angolul 204,4 ezren, németül 119 ezren, franciául 17,1 ezren, olaszul 15,8 ezren, spanyolul 14,3 ezren, oroszul 4,6 ezren, latinul 3 ezren, egyéb nyelven 1,9 ezren tanultak. (Egy tanuló annyiszor szerepel, ahány nyelvet tanul.) Az általános iskolákban még nagyobb az angol nyelv dominanciája (angol: 437,7 ezer, német 106,1 ezer, francia, olasz, spanyol: 3,8 ezer, orosz: 0,5 ezer, egyéb: 3,6 ezer – talán ebben vannak a nemzetiségi nyelvek). Mi a valószínűsége annak, hogy egymásra utaltságunk tudatában elkezdjük a szomszédos országok nyelvét tanítani/tanulni? Egy emberként lázadna az ország, ragaszkodnának az érvényesülést biztosító elnyomóik nyelvéhez. Vajon az ilyen jellegű elnyomás ellen fogunk-e szabadságharcot kezdeményezni, ahogy tettük azt a Habsburg Birodalom ellen, miközben az minden hibája ellenére a közép-európai együttműködésnek a legkiválóbb feltételeit biztosította? Vajon a szomszédos országok nyelveinek tudásával ne tudnánk boldogulni?

Ha már statisztika, egy bakugrással térjünk rá a beszédben elhangzott gazdasági alapokra, mutatókra. Előre bocsátom, hogy ugyan a beszédben nem szerepelt túl sok szám, arányaiban mégis sok az eltérés a Statisztikai Hivatal által kiadottakhoz képest. Nem volt senki, aki leellenőrizte volna ezeket? Vagy tök mindegy? Elsőre is felkaptam a fejem, hogy 13 év alatt megháromszorozódott a gazdaság teljesítménye. (Attól tekintsünk el, hogy most vagyunk a 13. évben, és még nem ért véget, így nehéz összehasonlítani a kiinduló évvel.) Már eleve a forintban megadott értékek lehetőséget adnak a torzításra, mert a növekedésbe belelopja a forint romlását is. Márpedig 13 év alatt az is jelentősnek mondható, az euróhoz képest nagyjából 40%. Addig rendben van, hogy 2010-ben 27.000 Mrd Ft volt a GDP, de a 80.000 Mrd Ft-os adatot nem tudom, honnan vette miniszterelnök úr. Lehet, hogy ez szerepelt az eredeti célkitűzésekben, időarányosan itt kellene tartanunk – a meteorok nélkül? Mindegy, 2022-ben 66.000 Mrd Ft volt a GDP a KSH szerint. Végül is 66 és 80 közt nincs nagyságrendi különbség, ha nem háromszoros, akkor két és félszeres a növekedés, és napirendre térek fölötte. (Megjegyzem, 1998 és 2010 között is ekkora volt a növekedés.) De itt jön közbe a fent emlegetett árfolyamprobléma. Ha nem forintban, hanem euróban számoljuk, akkor a növekedés már csak 1,7 szeres. Amikor a három már kettő sincs, az már bántó, bár a visszhangokat hallva, nem nagyon foglalkozott ezzel senki. Tehát tök mindegy.

Az exportról meg azt hallottuk, hogy kétszeresére nőtt 2010-hez képest. Adatok nem hangzottak el, most ismertetem ugyanabból a forrásból: 2010-ben 19.700 Mrd Ft, 2022-ben az előzetes adat szerint 55.600 Mrd Ft volt a kivitel értéke. Várjunk csak, ez majdnem háromszoros növekedés! (Igaz, csak forintban.) Vajon miért akarta kisebbíteni miniszterelnök úr a magyar gazdaság teljesítményét? Vagy ő is tudja, hogy ez nem a magyar gazdaság teljesítménye? Hiszen azzal folytatta, hogy ebben a magyar termékek aránya (jelentősen) nőtt. Erről azonban nem nagyon van hivatalos statisztika. Ahhoz, hogy komolyan vegyem a legyünk tisztában önmagunkkal felszólítást gazdasági szempontból, ez lenne a minimum adat. Az aránynövekedés szép dolog, de ha mondjuk 5-ről 10%-ra nőtt, akkor nincs különösebb ok örvendeni. És ha 10-ről 20-ra, akkor se nagyon. Mert még ebben az esetben is amondó vagyok, hogy ez a gyengeségünk, versenyképtelenségünk, kiszolgáltatottságunk mutatója. Lám ezt is el lehet adni sikerként. Mivel ezt mutatná, azért nincs róla hivatalos adat. De ha már a kormányfő szóba hozta, akkor talán lehet kérni, hogy ezentúl ezt a mutatót tegyék közzé rendszeresen. Nem kell, hogy ő számoljon be róla, megkeresem én szívesen magamnak. Sőt a kétszeres, háromszoros változásokat is kiszámolom, akár másnak is teljesen ingyen.

Még egy emlegetett adatsorra térnék ki, nem azért mert eltérést találtam, csak adódik egy összehasonlítás. Humoros volt a jubileumi román kormányfőre való utalás, Ciolacu a huszadik, mióta Orbán Viktor a magyar miniszterelnök. (Az más kérdés, hogy ebben az ideiglenes miniszterelnökök is benne vannak, egy hónap alatti hivatali idővel szerepel nyolc miniszterelnök, 2015-ben Ponta és Oprea négyszer váltották egymást. Persze be lehet számolni őket mindahányszor, és kijön a húsz.) Csakhogy a miniszterelnökök sűrűbb váltakozása ellenére az egy főre jutó GDP az EU átlagában 2010-ben 10 százalékkal volt alacsonyabb Romániában, mint Magyarországon, most meg ugyanott tartanak. Tehát ők 56 százalékról indultak, mi 66-ról és most ők is 78%-on állnak. És mi lesz 2030-ban? Majd akkor meglátjuk. Ezekkel a fejlődési ívekkel, növekedési pályákkal, szokásos kerékvágásokkal hadilábon állok. Ez ugyanannak az ellenséges (emberellenes) filozófiának a fegyvere. A játék kedvéért számolgattam egy kicsit, de alapvetően irtózom a Mrd Ft-októl és az EU átlagtól. Ha tényleg a mondottak lennének a szellemi alapjaink, akkor a gazdasági alapok hangsúlyai máshová helyeződnének.

Visszatérve a szellemi alapokhoz, üdítő volt az alkotmányok összehasonlító elemzése, annak megvilágítása, hogy a felvilágosodás (és a francia forradalom) a kereszténység elutasítása alapján szeretett volna, pusztán a jó felismerése és belátása alapján egy magasabb rendű életet megvalósítani, amiben az egyházra és a vallásra gátló tényezőként tekintettek. A gőgös elbizakodottságot már csak én teszem hozzá. Miniszterelnök úr megjegyzését, miszerint akár így is lehetett volna, saját fiatalkori liberális világmegváltó lobogása utáni nosztalgia számlájára írom. Persze ettől függetlenül ez súlyos tévedés. Sajnos az is, miszerint az alkotmányban nemzetünk szellemi alapjai lennének rögzítve. Annak ugyanis az lenne a mércéje, hogy ahhoz szabjuk életünket. Ez viszont nem nagyon akar látszani. Ennek hiányában maradt a másik megállapítás igazsága: hedonista pogányok lettünk. Szerintem inkább eretnekek, mint pogányok, de ez részletkérdés. Jellemzően olyan vallásban hiszünk, amit saját magunknak állítottunk össze a kereszténységet is forrásként használva, ha ugyan még vallásnak nevezhető mindenki különbejáratú filozófiája, hogy miért él úgy ahogy. A hedonistával inkább egyetértek, bár nemcsak azoknak a tömege nagy, akik nem tudják, hogy mi a hedonizmus, hanem azoké is, akiknek nem nagyon adódik meg, hogy élvezzék az életet. Igaz ahhoz, hogy hedonisták legyünk, nem kell tudni, hogy mi az, sőt nem kell feltétlenül élvezni sem az életet, egyszerűen elég elmerülni benne minden magasabb rendű cél nélkül. És egy alkotmány nem képes ezen változtatni. A mi életünk az alkotmány ellenére megmaradt a kritizált nyugatiak szellemében/szellemtelenségében.

Üdítőnek nem mondanám, de szemnyitogató, ahogy Európa keresztény gyökereinek megtagadásáról, elutasításáról beszélt miniszterelnök úr egyrészt a felvilágosodás kapcsán, másrészt az Unió politikája kapcsán. Ide társítom az elején tett kijelentést az Unió értékeiről: migráció, LMBTQ, háború. Ez persze kifigurázás, de ha idevesszük még az egyetemes értékeket, mint puha hatalmi fegyvert, ellenséges ideológiát, akkor könnyen levonjuk az alábbi sarkos következtetést: a nyugati világ szabadságjogai, demokratikus berendezkedése, tudományos eredményei, technikai csodái, és nem utolsósorban jóléte, amit vallásos hódolattal illetnek, és értéknek tartanak, mind a kereszténység tagadásából születtek, és a kereszténység értékeivel ellentétesek. Ha valaki elkötelezett a keresztény értékek mellett, akkor az úgynevezett nyugati értékekre csak mint hazugságra, becsapásra, ördögi cselvetésre tekinthet. Akinek kedve tartja, majd finomítja a megfogalmazást, megpróbálkozhat az összeegyeztetéssel, előre felhívom a figyelmét, hogy nem lesz könnyű dolga, minden bokorban a megalkuvás veszélye leselkedik majd rá.

A demográfiai kitekintés azért tetszett, mert be lehet ismerni akár azt is, hogy nagy bajban vagyunk, és nem történik még nagyobb baj ezáltal. Mert azt, hogy a Momentum egyetlen igaz mondataként idézte a miniszterelnök megállapítását, nem kihívás. Nyilván ők is a humor szándékával tették ezt, az más kérdés, hogy ezzel lehet-e humorizálni, máskülönben gyakorlati megoldást ők sem tudnak rá, és ezzel a megnyilvánulásukkal éppen azt bizonyítják, hogy ők az üres semmitmondók. Az idézett termékenységi arányszámokhoz annyit tennék hozzá, hogy tényleg az 1,2-es mélypontról nem is 1,5-re, hanem 1,6-ra növekedett ennek értéke, viszont 2022-ben visszaesett 1,5-re. Ez a hullámzás vélhetően a családpolitika jó híre, meg a részletekben való elmerülés veszélye miatt maradt ki. De a nagy baj nem az arányszámokban mutatkozik meg, hanem a szemléletben, ami az egyéni szabadság nevében elutasítja a gyermekvállalást.

Utolsó bekezdés. Amikor először hallottam miniszterelnök úr szájából az LMBTQ kifejezést, elembítíkú-ként ejtve, azt kérdeztem magamtól, miért nem mondja magyarosan: elembétékú. Aztán rájöttem, ez nem magyar termék, maradjon csak elembítíqú-nak, ne akarjuk honosítani. Annyit azonban még hozzátennék, hogy az identitászavarra rájátszó politikai erők ugyan veszélyesek, de nem jöhettek volna létre, ha a normális nemi identitásúak párkapcsolataikban a keresztény erkölcs alapján álltak volna. Igen, először azt verték szét a szexuális forradalommal, az emancipációval (vö. nyugati értékek), utána aztán minden szexuális viselkedést fel lehet szabadítani. Ám így is sokkal nagyobb gond a heteroszexuálisok erkölcstelensége, mint az LMBTQ terjedése. A megoldás itt is, mint minden más téren, először tegyünk rendet a saját házunk táján, aztán kezdjünk a szomszédban sepregetni.

Azon nem kell sokat elmélkedni, hogy mit szimbolizál a Kossuth tér a maga épületeivel, szobraival, emlékhelyeivel. Alapvetően a modern Magyarországot, amiben Kossuth és az első felelős magyar kormány a forradalmat; Andrássy és Tisza a dualizmus korát; a vértanúk és az Összetartozás Emlékhelye a kommünt és Trianont; „In memoriam” és a golyónyomok 1956-ot idézik; a Parlament pedig összefogja a korokat. Van benne mártírium bőven: az emigráns Kossuth, a szép akasztott Andrássy – bár az ő pályája kedvező fordulatot vett –, a meggyilkolt Tisza, a többi vértanú, a szétszaggatott ország, a sortűz áldozatai. Így lett vérrel szentelt föld. A nemzeti sorstragédiákat máig nem sikerült feldolgozni, mert saját igazságunk fogságában vergődünk azóta is. Önmagunkkal való szembenézés, bűneink feltárása lenne a feldolgozás útja, amiben az Istenre való hagyatkozásnak is szerepe lenne. Szimbolikus formában ez is ott van a téren: Cum Deo. A kommunisták Rákóczi szobrának talapzatáról kitörölték az Istenre hivatkozó szavakat, ezzel tulajdonképpen egységesítették a teret, merthogy a Kossuth tér minden porcikájával a hazáért és a szabadságért elvét hirdeti (most már a kommunisták ellenében is). Nemcsak törléssel, hanem hozzáírással is elérhették volna céljukat, taktikailag jobban jöttek volna ki belőle, ha odabiggyesztik, hogy a Magyarok Istenével. A szavakon túl Andrássyt és Tiszát is eltüntették, mert együttműködtek a Habsburgokkal. A Horthy-korszak felvállalta a kettős történelmi gyökeret, miszerint a Habsburgok ellen és velük is lehet. Most újra felvállaljuk, de ettől még a fenti megállapítás érvényes, a kevésbé illeszkedő Andrássy és Tisza a Monarchiát a magyar haza és szabadság védelmi eszközének tekintették. A Monarchiának ezért is kellett megbuknia, mert a magyarok nem voltak szívvel-lélekkel hívei. Talán, ha legalább úgy szerettük volna a Habsburg uralkodót, a Monarchiát és annak nemzetek feletti eszméjét, mint Magyarországot, akkor hazánk és szabadságunk szűk értelemben vett érdekein is felül tudtunk volna emelkedni. Ezt segíthette volna a katolicitás, ha szívvel-lélekkel katolikusok lettünk volna.

Hogy ezek fényében Kossuth mit reprezentál, arról felesleges külön sokat elmélkedni, a vallásos szakralitás szöges ellentétben áll az ő eszméivel, politikájával, életével. Mert ő a Magyarok Istenére esküvő, a szűk értelemben vett hazáért és szabadságért harcoló, magát és a maga igazát hirdető, önmagával szembe nem néző lázadó protestáns volt. Sajnos lényegében Rákócziról sem mondhatunk mást, még ha ő katolikus is volt, és mély személyes vallásossága megkérdőjelezhetetlen. De a bűnös vallomásai inkább önigazoló értelmezések, hárítások, megszépítések, erősen korlátozott bűnvallomás csupán, odáig természetesen nem jutott el, hogy ő tulajdonképpen egy törvényes királya elleni lázadó. És azt sem látta be, hogy a szatmári békénél nagyobb jó hazájára általa soha nem jöhetett volna, megmaradt lázadó mivoltában egészen haláláig.

A Kossuthról elnevezett téren Rákóczi utóbb mintegy előfutárként kapott helyet, amennyiben a Habsburgokkal szemben a magyar szabadságért küzdött. De amennyire egyszerű Kossuth értékelése, annyira bonyolult Rákóczié, és éppen katolikussága, vallásossága teszi azzá, és az egyház hozzá való viszonya. Miközben vallási toleranciája révén az ökumenizmus úttörőjét ünnepeljük benne, a katolikus egyház alapvetően szemben állt mozgalmával, szabadságharcával. Könnyen magyarázhatjuk azzal, hogy korát megelőzte, de azzal is, hogy valójában inkább a protestánsok támogatták, és az ő kedvüket kellett keresnie, ez pedig elidegenítette a katolikus egyházat. És könnyen magyarázhatjuk azzal is, hogy a pápa politikai döntést hozott, de ha nem politikai döntést hozott volna, akkor is így kellett volna döntenie. Mert Rákóczinak nem volt igaza, illetve igazsága nem haladta meg a császárét. Még szövetségese, a francia király is csak lázadónak tartotta, akkor éppen a pápának kellett volna elismernie őt? XI. Kelemen pápa az ügyben két brevét is írt, ezekben felszólalt a békéért, elítélte Rákóczi mozgalmát és a hozzá csatlakozó papokat. Ez legalábbis megmosolyogtató a mostani pápalátogatás miséjének helyszínválasztása kapcsán. Persze ugyanez elmondható lenne a Hősök teréről is, a Millenniumi emlékművön a kommunisták lecserélték a Habsburg királyokat, nem utolsósorban Rákóczit és Kossuthot állítva érdemesebb személyek helyére. Ja, nem, II. Lipót nem volt érdemesebb személy, ezért nem is ragaszkodom visszatételéhez, kerüljön oda inkább I. Lipót. Rákóczi úgyis éppen ellene indította mozgalmát, a sérelmek mellett igazán figyelembe vehette volna, hogy az ő királysága idején űzték ki a törököt – a pápa támogatásával, felajánlotta országát a Szűzanyának, vallásossága szintén megkérdőjelezhetetlen. Cum Deo. Kivel volt az Isten? Ki hívhatta, ki hivatkozhatott rá jogosan?

A Kossuth teret a modern Magyarország szülte. Az a Magyarország, amelyik a kereszténységet igen sokszor erőszakosan próbálta háttérbe szorítani, merthogy a modernség nem nagyon békül a hagyománnyal. Vagy megegyezésre szorítani. Hiába a keresztény alapokra való hivatkozás, a modernséggel kikezdett, megrontott alapok mára tényleg mindössze hivatkozási alapok, nem áll azokon már szinte semmi. Az élet és benne a vallás helye alapvetően változott meg. Míg korábban az egész házat betöltötte, a modernség a kutyaólba szorította. A posztmodernségről ne is beszéljünk. Kutyaól a mocsárban. De ezt a helyet sajnos jó szívvel el is foglaljuk, sőt örvendünk is neki. Ezt mutatja többek közt a pápalátogatás hivatalos és nem hivatalos dala. Modern hangszerelés, se füle, se farka szöveg, dekoratív előadók. Ahelyett, hogy az egyházi zene hagyományait csillogtatnánk, korszerűnek akarunk mutatkozni, de ezzel többet vesztünk, mint nyerünk.

Szóval személy szerint a Kossuth teret nem tartom jó választásnak. Feltételezem, hogy a magyar kormány kívánsága volt ez a helyszín, hogy az állam és az egyház, a trón és az oltár szívélyes kapcsolatát reprezentálják. De nemcsak helyet és hátteret adnak, hanem lelkületet is, pedig az a másik fél reszortja lenne. Mostanra odáig jutottunk, hogy lázadó protestáns lelkünk attól hízik, hogy a pápa már másodszor jön Magyarországra, függetlenül attól, hogy mi miért történik. Mondhatnánk, hogy a Kossuth tér szakralitását éppen az adja majd, hogy a pápa ott misézik, de ettől még Kossuth és szellemisége nem szentül meg, ahogy a magyar kormány és célkitűzései sem, pedig vélhetően ez a kettős cél is mozgatja őket. De éppen Kossuth és szellemisége az, ami rányomja a bélyegét mindenre. Még akkor is, ha ezt az egész gondolatmenetet egy türelmetlen kézlegyintéssel és pár keresetlen szóval intézzük el. Ego sum via, veritas et vita. Kossuth vagy Jézus az út, az igazság és az élet? Vajon tarthatunk-e mindkettőjükkel?

Ha nem is homokos, szomorú, vizes síkon, hanem a hegyekben bóklászva, és ha nem is a hegyek miatt, de nem remélek. Csörgedezik a patak, csaponganak a gondolataim, ugrálok a víz fölött, mígnem hirtelen ez a szertelenség egy verssor mentén rendeződni nem kezd. „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort.”

No, itt is vagyunk a messze jövendőben. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Kölcsey intelmét megfogadva, jövőbe tekintve, a megvalósítandó célra összpontosítva, hatva, alkotva, gyarapítva, vagy figyelmen kívül hagyva ezeket a szempontokat? Az eredményből arra következtethetnénk, hogy nem fogadtuk meg a felszólítást, koncepcióm szerint viszont nagyon is, és azért lett ez az eredmény. A messze jövendő képe ugyanis légvár, különben is, alap nélkül nem lehet építkezni. És ha nem légvár, akkor meg Anglia, a Nyugat. Ők a minta, nekünk is olyanná kell válnunk. Sokakat elvarázsolt, még inkább elkábított ez a lehetőség. De nem kell 200 évet visszautazni, a kommunisták is azt tűzték ki célul, hogy utolérjék a nyugatot, csak más úton, a rendszerváltáskor is ez volt sokak álma, talán még ma is. Címszavakban összefoglalva az álomképet: liberalizáció, polgári társadalom, tőkés gazdaság, tudományos-technikai fejlődés, iparosodás, növekedés, demokratizáció, urbanizáció. Ebben a tekintetben azonban nincs szerves fejlődés, csak forradalmi út létezik. Angliában is, egy gyarmatosító birodalomban ugyanis semmi sem lehet szerves. És ha forradalom, akkor törvényszerű a pusztulás és a súlyos társadalmi megrázkódtatás. A forradalom hatalmi harc a régi és az új rendszer között, ahol az új nem jobb csak erősebb, és az erő utólag mindent igazol. A jóságot is. Pedig a felsorolt címszavak mindegyikének legalább akkora az árnyéka, mint a hozadéka. Főleg, ha a születésüket tekintjük, mert mindegyik – hiszen egy tőről fakadnak – az ősbűn ismétlésével kezdődik, azzal, hogy az ember a maga kezébe veszi az irányítást, Istent kizárja életéből, vagy hátrébb sorolja. Nézzük meg címszavakban, hogy mi veszett/romlott még el, vagy került múzeumba: nagycsalád, gyökerek, hagyományok, ünnepek, természetközelség (életritmus, harmónia, kapcsolat a földdel, idővel), univerzális gondolkodás és tudás, hierarchia, értékrend.

Bizonyos szempontból volt fejlődés, ez tagadhatatlan, számos mutatóval alá lehet támasztani. De ennek ára is volt, aminek szintén tagadhatatlannak kellene lennie, még akkor is, ha erre nem nagyon vannak mutatók. Mérni alapvetően mennyiséget lehet. De mondjuk a családi kapcsolatok erősségét, az abból fakadó stabilitást, a szülőföld szeretetét, az Istenre való hagyatkozást nem. Viszont amit nem lehet mérni, az attól még létezik. Lehet próbálkozni mutatókat gyártani, nem fog sikerülni. (Könnyebb nem foglalkozni vele, mert egyértelműbbnek tüntethető fel a haladás, de a szőnyeg alá söpréssel nem szűnnek meg a problémák.) Kíváncsi lennék különben, hogy az elmúlt 200 évben hogyan változott a munkára, még inkább a karrierépítésre, az önmegvalósításra fordított idő mennyisége. Valószínűleg úgy nőtt, ahogy bezárultak a szívek a következő (és a többi) evangéliumi igazság előtt: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39).

Ha a régi kor árnya felé való visszamerengés puszta kesergés a tovatűnt nagyság után, hogy milyen jó is volt egykor, amihez képest ma mily sanyarú időket élünk, az tényleg meddő. De a múlt, a régi kor ismerete elengedhetetlen a jövőépítéshez. Éppen ez biztosítaná a fentebb már emlegetett szerves fejlődés lehetőségét. Ha a jövőre helyeződik a hangsúly, akkor ugyanúgy sanyarú a jelen, csak nem kesergő, hanem reménykedő az alaphangulat. Viszont megbillen az egyensúly, szerves fejlődés helyett a magasra tett lécet kell bármi áron átugrani. Ez ugyanolyan veszélyes, mint a puszta kesergés. Az egyik a tespedés útján megy tönkre, a másik meg a tévúton.

És itt van még ez a rémalak. Ha éjszaka egy lebegő rémalak integet nekem, sőt mi több, még meg is szólít, akkor az inkább ijesztő, figyelmeztető és elgondolkodtató. Nem kell rögtön ugrani, bármilyen nagy szavakat is mond. Kétszáz év távlatából azt mondom, hogy a lebegő rémalak nem más, mint a messze jövendő lázálma, nem hagy nyugton, meg akar valósulni, és elmondja a hozzá vezető utat. Nem hagy nyugton, azt akarja, hogy csak vele foglalkozzunk, őt tartsuk szemünk előtt. Az első felszólításával ráadásul meg akarja többszörözni magát: hass! Ő kezdi a hatást és azt kell továbbadni. Vagyis azt, hogy a rémalakot, a (romantikus) lázálmot kell követni. Az alkotással nincs baj, csak akkor, ha alap nélküli építkezésről van szó. A gyarapítás vajon mit céloz? Számbeli növekedést? Mindegy, csak mérni lehessen? Erről már esett szó. Netalán minél több gyerek születését szeretné? Maga Kölcsey sem igen igyekezett ezen a téren, úgyhogy ezt az amúgy nem is olyan rossz elgondolást most inkább tegyük félre.

Foglaljuk össze röviden elemzési kísérletünk eredményeit! A messze jövendő ugyan ösztönző, de gyökerek nélkül veszélyes egy ideális kép felé törekedni. A hazafias lelkesedés és a hazáért való tenni akarás rendben van, de milyen elvek mentén, hogyan történjen ez? Liberális módon, a régi rendszer felszámolásával, forradalmi úton, vagy az apró lépések politikájával, a múlt tapasztalataira, a jelen valóságára építkezve? Töröljük el a múltat, vagy építkezzünk rá? Az elmúlt 200 év a progresszív, evolucionista liberális szemlélet jegyében alakult: mélyreható társadalmi, ipari, gazdasági, tudományos, technikai változások mentek végbe, amit leegyszerűsítve és tévesen fejlődésnek szoktunk nevezni. Be kell látnunk, hogy pl. a Monarchia gazdasági fejlődése, de bármilyen XIX–XX. századi európai példát hozhatunk, nem vizsgálható és értékelhető önmagában, csak a fizikai, lelki, szellemi szférában okozott károkkal együtt, ami a fenti szemléletből fakadt. Eléggé ellentmondásos, hogy sokan keresztény, konzervatív, nemzeti elköteleződésük ellenére a reformkort, a forradalmat és a szabadságharcot, valamint a Monarchia szabadelvű politikáját nagyra tartják, feltétel nélkül elfogadják. Nyilván az akkori és a mai liberálisok közt ég és föld a különbség, de ettől függetlenül a maiak az akkoriak szellemi örökösei. Ők azok, és nem a konzervatívok. Ezért konzervatív alapokon állva Kölcseyre és társaira csak fenntartásokkal lehet hivatkozni.

HF: Tessék gondolkodni mindezek fényében a honfi válaszán! Nem mintha ez a vers kiegészítésre szorulna, hiszen szájba/szállóigébe van rágva, mit kell tenni. A honfi attól még honfi marad, ha nem feltétlenül fogadja el a készen kapott megoldásokat, főleg, ha még rá is akarják erőszakolni. Magától is tudhatja, hogy mi szükséges és mi nem a haza fényre derüléséhez.