Örökzöld a téma, közéleti szereplők botrányai megint felelevenítették, hogy kire tartozik a nemi élet. A közmegegyezés ezzel kapcsolatban az, hogy magánügy. Viszont a botrányba keveredett politikusok esete azt mutatja, hogy van közügyi vonatkozása is. Amíg nincs szó zaklatásról, erőszakról, addig a nemi élet nem ütközik az állami törvényekkel és magánügynek is tekinthetnénk, de a történtek nyilvánosságra kerülése kényszerűen a közbeszéd tárgyává teszi őket. Éppen a társadalmi közcsámcsogást használják ki a kiszivárogtatók és az internettel átszőtt világot, ami elől nincs menekvés. Bár talán a többség nem tartana igényt ilyen jellegű hírekre és talán csak részben azért, mert nem szeretné, hogy az ő hasonló szennyese is napvilágra kerüljön, de a visszhang így is mindig garantált; tíz ember között is elég, ha csak egy otromba van, hogy a társaság hangulatát megrontsa, és sajnos nem ilyen jók az arányok manapság.

Ugyan a közmegegyezés az, hogy mindenki úgy és azzal csinálja, akivel és ahogy neki(k) tetszik, ez azonban nem egy keresztény társadalom értékrendje, inkább egy gyakorlati ateista, liberális társadalomé. Ezek alapján akár azt is mondhatnánk, hogy egy (gyakorlati) ateista liberálison nem lehet számon kérni a keresztény erkölcsöt, ezért még a kettős mércének is van létjogosultsága, hiszen „akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12,48). Ez még akkor is így van, ha a (gyakorlati) ateista liberális személy negatív példája is roncsolja a keresztény társadalmat. De mennyire a magát keresztény, nemzeti elköteleződésűnek valló emberé! Természetesen a keresztény embernek is lehet magánélete, de mindig készen kell állnia a számadásra, nemcsak Urának, hanem keresztény testvéreinek, hogy a velük való közösséget megtartotta, nem sértette azt bűnös életével, mert ez nem pusztán egy olykor összejáró, együtt ünneplő társaság, hanem Krisztus titokzatos teste. Sőt számot kell adnia mindenki másnak is, életével hirdetve, hogy Krisztus útján jár, ami ugyan nem mindig könnyű, de mindig garantáltan a legjobb. Ebbe beletartozik a házasélet is. (Vö.: Mt 19.)

Ma gyakorlati ateista, liberális társadalomban élünk. Van ugyan politikai törekvés a kereszténység megerősítésére, kiindulva annak nemzetmegtartó erejéből, de keresztény módon élő vezetők nélkül ez nem működik. Ám a lehetőségeket nem csak ez szabja szűkre. A számos keresztény címkével ellátott intézkedést megfojtja a közeg, amiben nem tud kibontakozni a legfontosabb, a keresztény szemlélet, ez lenne ugyanis a keresztény élet alapja. Ennek hiánya különösen tetten érhető a nemi élet kérdéseiben. Keresztény nézőpontból nem tekinthető pusztán magánügynek sem a válás, sem a szeretőtartás, sem a házasságon kívüli nemi élet, sem a homoszexuális kapcsolat. Ezek különben a gyakorlati ateista, liberális társadalom alappillérei, de a keresztény szemlélet szerint a beteg társadalom kórisméje. Éppen az egyes emberekért, a jövő nemzedékért és az egész társadalomért érzett felelősség miatt nem utalja a nemi életet mindenestül a magánszférába a kereszténység. Mint ahogy semmi mást sem, hiszen az ember nem sziget, hanem közösségi lény. Nem mindegy, hogy az ember hogyan neveli a gyerekét, nem mindegy, milyen filmet néz, milyen zenét hallgat, mit olvas, hová jár szórakozni, hogyan beszél. Nem azért, mert a pap, vagy az egyház ezt ellenőrizni kívánja, saját magának és a közösségének evidens érdeke, hogy hitével, Krisztus és az egyház tanításával megegyező módon éljen. A közösségek általában így működnek.

Természetesen a példás családi élet sem pusztán magánügy. Nem csak a rossz példa bomlasztja a társadalmat, hanem a jó példa is építi. A liberális elképzelés az élet számtalan vetületét sorolná a magánszférába, hogy ne szóljon bele más, az állam. Ez ugyanúgy nem működik, mint a folyton szem előtt levés. Így jutunk el az eredeti megállapításig: magánügy és közügy. A vezető pozíciókban lévő személyek esetén a hangsúly a közügy irányába tolódik, hiszen erősebb a közösségi befolyásuk, felelősségük. Nemcsak a botrányos nemi élet, hanem az egyéb mértéktelenségek is azt bizonyítják, hogy az illető méltatlan a pozíciójára. Ne akarjon másokat vezetni olyan, aki saját magának sem tud parancsolni. Persze ez a szempont ma a vezetők kiválasztásánál a legutolsó és ez a keresztény társadalom lehetőségére nézve sem kecsegtet sok jóval. Hogy az ilyesféle botrányok útján képes lesz-e megújulni a magyar politikai elit, az kétséges. Először is rá kellene döbbenni, hogy erre szükség van, de amíg ovis szinten megy az egymásra mutogatás és a saját elgondolások párbeszédképtelen mantrázása, addig ezt a szintet nem fogják megugrani. A lemondások mégis némi önkritika megjelenését mutatják, hátha.