Az emlékezésnek mindig vannak időbeli és térbeli vonatkozásai, hacsak nem felejtettük el őket. Általában az emlékezni valónak nem a legfontosabb elemeit jelentik a napok és a helyek, még akkor sem, ha némelyik nap és hely különlegessé növi ki magát akár általánosságban, akár a saját életünkben. A születésnek sem a napja vagy a helye a legfontosabb, hanem a ténye, hogy megszülettünk, hogy van apánk és anyánk, hogy élünk. Apropó, ha az élet szóba került, azt jogosabb a fogantatástól számítani, aminek viszont az időpontját sokkal nehezebb meghatározni. A fogantatás nem csak ez alapján tekinthető nagyobb titoknak, a teremtés ismétlődik meg benne, rejtve, észrevétlenül történik. A születésben mintegy feltárul ez a titok, hosszas várakozás előzi meg, fájdalmak, felsírás és örömkönnyek kísérik, katarzis. Akármilyen nagyszerű egyik is, másik is, csak a földi élet kezdetét jelenti; számtalan lehetőséget, de mi fog majd megvalósulni belőle?

A születés pőre meztelenség, ahogy a pólya, a ruha óvja a testet, úgy a családi, nemzeti hagyományok is védelmet nyújtanak, de irányba is állítanak, az újszülött jövevény rögtön kisebb-nagyobb közösségek részesévé lesz, ezek mentén bontakozik ki élete. Mivel minden névnek jelentése van, ezért a névadás is egy identifikációs, kibontakozási lehetőség. A név egyszerre korlátoz (több keresztnév esetén is) és ad önállóságot, még ha a szülők valamelyikének nevét örökli is a kisgyermek. Minden identitásképző így hat. Egyrészt korlátoz, mert nem lehetsz egyszerre férfi és nő (bizony ám), és nem lehet egyszerre több szerelmed, nem lehetsz több nemzetiségű, ahogy két úrnak sem szolgálhatsz stb. (Ide kívánkozna egy zárójeles megjegyzés a kettős identitásról. Tessék.) Másrészt az elköteleződés kiteljesít. Ahogy a színész játéka is akkor jó, ha azonosul szerepével.

Régebben, amikor a születés és a keresztelés közvetlenebb kapcsolatban állt egymással, a kereszteléskor kapta az újszülött a keresztnevét, addig nem is szólították azon a néven. A névnek nemcsak jelentése van, hanem számos korábbi viselője, köztük a kitüntetett a védőszent, ami egy újabb azonosulási lehetőséget kínál. A névnap szerepel a naptárban, mindenki számára nyilvános, a köszöntés így a tágabb környezet előtt is nyitva áll. Ez a nap általában a szent égi születésnapja (vagyis halálának napja), amit nem árt észben tartani, mert mi magunk is oda tartunk, ha nem is igyekszünk, aztán a szent életének teljessége jó példa lehet számunkra. Mivel a halálunk napja egészen beálltáig nem tudható, a névnap mellett a keresztelés napja köthet szorosabban az égi hazához. Ez már kevésbé nyilvános, sajnos jó esély van rá, hogy a megkereszteltek túlnyomó többsége nem is tartja számon, pedig a keresztény életben hangsúlyosabb szerepe kellene hogy legyen, mint a születésnapnak. Sokat tehetnek a keresztszülők annak érdekében, hogy ez a nap ne sikkadjon el, ha keresztgyerekeiket ekkor (is) megköszöntik. Azt mondani sem kell, hogy mindezek fényében mit jelent a születésnapok nagyobb fokú ünneplése.

Amíg a születés révén alapvetően a földi hazához kötődünk, addig a keresztelés a bennünk lévő istenképiség kibontakozásának lehetőségét kínálja és egyben kaput nyit az égi haza felé. A keresztelés során a jelöltet egykor alámerítették, a csecsemőket inkább csak leöntik vízzel. Azon túl, hogy a víz megtisztít, a halálra is utal, akit a víz ellep, olyan mintha meghalna, amikor újra kiemelkedik a vízből, mintha újjászületne, feltámadna. Szent Pál ezt írja: „akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg“ (Róm 6,3), Jézus pedig ezt mondja Nikodémusnak: „Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába“ (Jn 3,5). A keresztség beavató szentség, Krisztus életébe, halálába és feltámadásába avat be. A keresztséggel lesz kereszténnyé az ember, a keresztény pedig azt jelenti, hogy Krisztushoz tartozó.

A Krisztushoz tartozás azonban, ha csak egy címke marad, akkor mit sem ér. Tudatos keresztény életre van szükség, élni kell az azonosulási lehetőségekkel, az istenképiséggel, a védőszent példájával, és leginkább Krisztust kövessük. Ez erőfeszítést kíván, és ki kell állni az élet próbatételeit, de ezek a próbatételek egyre magasabbra vihetnek, fokozhatják az elköteleződést és a keresztény élet minőségét. Ha nem élünk a lehetőségekkel, még ha nem is tudatosan, akkor is azonosulni fogunk, de valami mással, csak nehogy a fenevad bélyegét vegyük magunkra.