Assisi Szent Ferenc Naphimnusza, Aquinói Szent Tamás Oltáriszentséget magasztaló költeményei (Pange lingua, Adoro te devote) és Celanói Tamás Utolsó ítéletről (Dies irae) szóló alkotása mellé méltán sorolható a szintén a XIII. században megírt, Jacopo da Todinak tulajdonított Stabat mater kezdetű himnusz.
A vers a keresztfa mellett álló fájdalmas anyáról szól. A nagypénteki jelenet a kálvárián a kereszténység legalapvetőbb képe és élménye. A művészi feldolgozások felsorolása is a végtelenbe nyúlna, és akkor még nem szóltunk arról, hogy kinek mit jelent a kereszt, Krisztus keresztje.
A Stabat mater egy állókép belső mozgalmasságát mutatja be, amiből a szemlélő sem maradhat ki. A megragadottságot a mű számtalan megzenésítése (Palestrina, Pergolesi, Haydn, Schubert, Liszt stb.) is alátámasztja.
A himnusz latin nyelven íródott, több magyar fordítása is van (pl. Babits Mihály, Sík Sándor). A vers 20 versszakból áll, a versszakok háromsorosak, a sorok szótagszáma 8-8-7, (két versszak) rímképlete: aac bbc.
A költemények címe, első szava rendkívül fontos. Jelen esetben ez a szó a stabat, a legtöbb magyar fordítás is ezzel kezd: áll, bár a latinban múlt időben van, vagyis állt. A kereszt is áll, gyakorlatilag annak példáját követi a mellette álló, de nemcsak az állásban, hanem a szenvedésben is. A testhelyzetek szimbolikus jelentőséggel is bírnak, az álló ember az ég és a föld között feszül, fejével az ég felé mutat, de a földön áll, a fekvő viszont teljes egészében a föld vonzásában van, az ülés pedig a megrekedésnek a jele. Az álló ember készen áll, hogy megtegye, amit kell, Isten akaratát; állásból a legkönnyebb megindulni. A Biblia visszatérő fordulata is érvényes a kálvárián állókra: az Úr színe előtt állni. A kereszthalál leírásakor az evangélisták is használják a kifejezést: „asszonyok is álltak ott” (Mk 15,40), „távolabb állva látták mindezt” (Lk 23,49), „Jézus keresztje alatt ott állt anyja” (Jn 19,25). Mindezek ellenére érezhetjük meghökkentőnek a vers indítását, hiszen a kereszt, a szenvedés, a könnyek, a vér, a sebek, az áldozat mind hangsúlyosabb szavak lehetnének, az evangélisták is mintegy mellékesen számolnak be az ott állókról. A felütés tehát újszerű látásmódról tanúskodik, mert a figyelmünket a kereszt mellett állókra irányítja, de úgy, hogy közben nem feledkezik meg a lényegről, magáról a kereszten függő Emberfiáról. Az is lehet ezzel a cél, hogy az olvasó – aki tulajdonképpen az imádkozó – lélekben maga is ott álljon a kereszt mellett. (Ugyanezt a hatást sokkal direktebb formában kívánja elérni a következő népének: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. S ott talállak, ó Szűzanya, fájdalom közt bágyadozva, tőr veré át lelkedet.”)
A második szó, kiegészülve a harmadikkal (dolorosa), a fájdalmas anyára utal. Ismét a megközelítés újszerűsége emelhető ki: nem Krisztus, hanem anyja szenvedésére – aki mintegy fiáét tükrözi – irányítja figyelmünket. Az anya gyermeke halála felett érzett keserűsége egyáltalán nem lehetett idegen a kor emberétől, sőt a magas gyermekhalandóság miatt egészen a XX. század elejéig úgy éltek még Európában is, hogy a gyermek bármilyen életkorban meghalhatott, legtöbbször még csecsemőkorban. A kereszt mellett álló anya hasonlít a gyermekét temető anya képéhez. A Boldogságos Szűzanya szenvedése vigaszt adhat a gyermekét elvesztő anyának, hiszen nincs egyedül bánatával. A szenvedés leírása nem öncélú, hanem – amint azt látni is fogjuk – van pozitív kifutása.
A Stabat mater magánimádságként íródott, aztán népszerűvé válva elterjedt közösségi használata. Magán jellege végighúzódik az egész alkotáson, a második felében a költő egyes szám első személyre vált, de az első felében lévő leírás is felfogható egy bizonyos külső szemlélő (az imádkozó) élményének. A két rész határa a 8. és a 9. versszak között található.
Az első nyolc versszak tehát Mária fájdalmát írja le. A latin szövegben az egy tőről fakadó: dolorosa, dolentem, dolebat, dolentum kifejezés a leggyakoribb, ami szótár szerint bánatot, szomorúságot jelent, de a fordításban néha erőteljesebb kifejezések jelennek meg: pl. gyötrött. Az egyéb szomorúságot és bánatot kifejező vagy magával hozó szavakon túl (Sík Sándor fordításában: kín, könny, sír, gyász, gyötrelem, kesereg, szenved, lankadozik, roskadozik) majdnem minden versszakban megjelenik az anya-fia kapcsolatra utaló szó, leginkább a Fiú (Filius) és a szülött (natus). A Fiú használata egyben a második isteni személyre is utal.
A nyolc versszak nem pusztán arról szól, hogy a kereszt alatt álló Mária látszólag statikus képe mögött milyen belső kínok lehetnek. A 2. versszak megidézi Simeon szavait, aki Jézus templomban való bemutatásakor megjövendölte Máriának, hogy lelkét tőr járja át (Lk 2,35), a himnuszban: pertransivit gladius. Tulajdonképpen az összes versszak Simeont idézi. Az 5. és 6. versszak burkoltan megszólítja a távolabbi szemlélőket (minden embert): „Ki ne sírna?” Ez nemcsak megszólítás, hanem felszólítás az együttérzésre. Talán azért fontos a Máriával való együttérzés, mert ő, mint égi édesanya, szintén együtt érez a földi bajoktól gyötröttekkel, ez a már említett vigasz forrása. A 7. versszak új eleme, hogy kitér Jézus szenvedésének okára is. Az eredetit leginkább a középkori fordítás adja vissza: „Látta Jézus gyötrődését, ostor alatt szenvedését, nemzetének vétkéért.” A 8. versszak pedig a tragikus végkifejletet tárja elénk: Jézus meghalt a kereszten, és Mária látta mindezt, a haláltusa után magát a halált is, ahogy fia kilehelte lelkét (emisit spiritum). Míg az állásra ebben a részben csak az első szó utal, a látás (video) a latin szövegben négyszer is szerepel.
A 9. versszakkal új rész kezdődik. Az előző nyolc versszak alapvetően múlt időben, de a modalitást tekintve változatosan (kijelentő, kérdő, felkiáltó módban) mutatta be Mária fájdalmát. A második rész 12 versszakában jelen idejű és óhajtó módú mondatok szerepelnek. Az imádkozó Máriához fordul és kéri őt, nem függetlenül az előző 8 versszaktól. A kérés szava nyolcszor is a fac (ut) = add (hogy), ami fokozó hatással bír, de nem követelőzést, inkább állhatatosságot mutat. Az első részt az anya-fia kapcsolat hatotta át, bár már ott is megjelent a szemlélő imádkozó és minden ember. Itt a fő kapcsolati elem Mária és a hozzá forduló, az őt kérő imádkozó közt alakul, mégis a kereszten függő Jézus a fő alak, mert a kérések nemcsak az anyával, hanem a Fiúval való együtt-szenvedésre is vonatkoznak, illetve Mária közbenjárására Fiánál.
Található egy-két párhuzamos versszak, tehát a második részből vannak visszautalások, viszont van jelentésbővülés is, amennyiben már nem csak a Fia haldoklását, halálát végignéző anya végtelen szomorúságát írja le, hanem az imádkozó csatlakozását, bánatban való osztozását is, sőt inkább az együttes szenvedés vágya fogalmazódik meg (tecum = veled négyszer fordul elő a második részben). Elsőre súlyos ellentmondás van a lángoló vágy és tárgya, a szenvedés között, amit a 12. versszak magyarázhat: „ki miattam szenvedett”. Mert ha Jézus annyira szeretett, hogy értem szenvedett, akkor ugyanúgy kell azt viszonozni. Ezt a gondolatot a 17. versszak adja vissza emelkedettebb megfogalmazásban, a középkori fordítás szerint: „Add, sebétől sebesüljön, add, hogy lelkem részegüljön szent Fiad szerelmétől.” A szenvedés és a bánat szavai mellé a második részben a szív és a szeretet csatlakozik, ami alapvetően hangolja át a himnuszt.
Két egymáshoz kapcsolható versszakot emelnék ki: az 1. (Stabat mater dolorosa, iuxta crucem lacrimosa) és a 14. (iuxta crucem tecum stare), illetve a 8. (Vidit suum dulcem natum moriendo desolatum) és a 20. (Quando corpus morietur). Ezek belső tartást adnak a műnek, még ha nem is szimmetrikus a keret. A nagy jelentőségűnek tartott áll szó tehát megjelenik a második részben is a fentebb említett bővüléssel: Állt az anya a kereszt mellett → a kereszt mellett veled állni (sóvárgok). A részeket záró versszakok egyaránt a halálról szólnak, de míg az első rész végén Krisztus halála a szenvedések betetőzéseként szerepelt, addig a vele párhuzamba állítható egyéni halál (hogyha testem porba tér meg) már – éppen az Isten Fiának áldozatából fakadóan – az üdvösség, a Paradicsom dicsősége felé mutat.
Még lehetne találni előremutató vagy visszautaló versszakokat, a már idézett 7. (Pro peccatis suae gentis) és 12. (pro me pati) is ilyen lehet: nemzetéért, illetve értem szenvedett. A 2. és 9. versszakok közti kapcsolat azonban csak Sík Sándor fordításában jelenik meg: „Tőrnek éle járta át”, illetve „fájdalomnak tőre járjon át a lelkemen”.
Az utolsó három versszak már az utolsó ítélet és az imádkozó halálának fényében íródott. Az imádkozó a Szűzanya oltalmába és Krisztus kegyelmébe ajánlja magát.
Az elemzés után a műnek a következő íve bontakozik ki: 1) Mária ott állt Krisztus keresztje mellett, vele együtt szenvedett. 2) Mivel mindez értünk történt, az imádkozó – egyesülve Máriával és Fiával – szintén szenvedni vágyik, mert ez a szenvedés megváltó erővel bír. 3) A szenvedésben és a halálban való egyesülés a dicsőséges feltámadásban és a Paradicsom örömében is részt kínál a hívőnek.
Felmerül a kérdés, hogy van-e, lehet-e a mindennapi életre vonatkozóan mondanivalója ennek a himnusznak, lehet-e ilyen szellemiségben élni? A keresztény életnek Krisztus értünk való szenvedését valamilyen formában tükröznie kell, hiszen a keresztény szó Krisztus követőt jelent. Az útszéli keresztek, a keresztvetés, a kálváriák stb., mind ennek a szenvedésnek a minden nap látható és figyelmeztető jeleit adják elénk. Ezeknek a fő üzenete: Krisztus értünk, bűnös emberekért szenvedett és halt meg, minekünk is önfeláldozóan kell szenvednünk érte, de ez a szenvedés nem puszta kín, hanem érték. A keresztény élet nem nélkülözheti ezt a beállítódást, erre mindig készen kell állni. Ezt a beállítódást erősíti, ha figyelembe vesszük életünk végét, mulandóságunkat és kiszolgáltatottságunkat. Mária közbenjáró szerepe pedig isteni ajándékként fogható fel. Ő Fia első és leghívebb követője a szenvedésben, ezért is kell éppen őhozzá csatlakozni, ahogy azt Monforti Grignon Lajos könyvének címe is vallja: Ad Jesum per Mariam, vagyis Mária által Jézushoz.
