A Nemzeti összetartozás évét előkészítendő 2017-ben Szent László, 2018-ban Mátyás, 2019-ben II. Rákóczi Ferenc emlékévet hirdetett a kormányzat. Olyan személyeket választottak, akik a szétszabdalt Kárpát-medence egységét is jelképezik. Szent László csatája révén kötődik az erdélyi Cserhalomhoz, de Nándorfehérvárhoz is, Somogyváron apátságot alapított, megszerezte Horvátországot, a felvidéki Nyitrán halt meg, a partiumi Váradon temették el. Legendáját megjelenítő freskók megtalálhatók szerte a Kárpát-medencében, leginkább az egykori határszélen, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Hunyadi Mátyás kolozsvári születése is jól illeszkedik a sorba. De nem pusztán a földrajzi vonatkozások miatt választották őket, nemzeti nagylétünket testesítik meg. Rákóczi ebből a szempontból más. Inkább a szabadságharca és emiatti boldog emlékezete alapján került be a körbe. Földrajzi vonatkozásai neki is vannak, felvidéki, kárpátaljai kapcsolódásai erősebbek, de Erdélyhez is kötődik, bár felmenői sokkal inkább. Mindhármukra igaz azonban, hogy aktív és európai szintű külpolitikát folytattak.
Üdvös dolog a felkészülés, de úgy tűnik, nem igazán sikerült tartalommal megtölteni az emlékéveket, ahogy nem is nagyon lehet egyik évről a másikra. A történelmi emlékévek a kerekebb évfordulókat igénylik és az egymástól való nagyobb távolságot, ahogy az megvolt a két világháború között 1931-ben és 1938-ban, Szent Imre és Szent István halálának 900. évfordulóján. A 2000-es években egyházi vonatkozással tartottak Szent Erzsébet emlékévet születésének 800. évfordulóján, illetve Szent Márton évet születésének 1700. évfordulóján. Valószínűleg ez utóbbi jól sikerült volta adta az ötletet, hogy évről-évre szerveződjön ilyesmi, de ez így túl feszes lett.
A Nagy Jubileumra, a Megváltó születésének 2000. évfordulójára készülve II. János Pál pápa már 1994-ben közzétette a készülés állomásait, a jubileumi év előtti éveket a Fiú, a Szentlélek és az Atyaisten éveként hirdette meg. Ehhez képest a mostani emlékévek ad hoc jellegűnek tűnnek, még akkor is, ha van a személyek közt kohézió, bár ívet nem nagyon látunk, hacsak nem kronológiait. Az évfordulók eléggé erőltetettek és ez sokat levon az egész értékéből. Két esetben azért sikerült a hagyományosan jubileuminak tartott, 25-tel osztható évfordulót találni (László szentté avatásának 825., Mátyás születésének 575. éve), Rákóczinak ilyesmi nem jutott. De az előző kettőt is fel akarták erősíteni még eggyel, ám azok – Szent László esetén a trónra lépés 940. évfordulója, Mátyás királlyá választásának 560. évfordulója – csak összeadva alkalmasak az ünneplésre. Elegánsabb lett volna Szent László kapcsán a cserhalmi csata 950. évfordulójára hirdetni meg az emlékévet (2018), kerekebb az évforduló, illetve ehhez a csatához kötődik a freskók témáját adó Szent László-legenda.
Rákóczi Ferenc nem csak az ügyetlen évforduló miatt problémás választás. (Ne legyen kétségünk, előbb volt Rákóczi személye, utána az évforduló kiötlése.) Szabadságharcának 300. évfordulója volt 2003–2011 között, akkor bőven meg lehetett róla emlékezni, ahogy meg is történt, most megint elővették egy 315. évfordulóval. Ráadásul erdélyi fejedelemmé választásának évfordulójával. Felmenői legalább Erdélyben élő fejedelmek voltak, ő viszont ott sem volt, amikor fejedelemmé választották. Igaz, Mátyás sem volt ott, amikor királlyá választották, de ő legalább még abban az évben birtokba vette az országot, Rákóczit azonban csak három év múlva iktatták be, ám Erdélyt alig birtokolta. De a fejedelmi ősök és az erdélyi államiság felhasználása a magyar szabadsághoz elfogadhatóvá teszik mind a helyszínt, és így az évfordulót is. Van ennél súlyosabb probléma is, méghozzá a török kapcsolat. Ezt pedig nehezen lehet ellensúlyozni a most már hagyományosnak mondható török-magyar barátsággal. Másfél évszázadnyi török megszállás után, alig űzték ki a törököt, Rákóczi velük szövetkezne (a következő Habsburg-török háborúban), visszahozná őket az országba, leszakítaná Erdélyt az országról. A nemzeti összetartozás vonatkozásában többszörösen is fontos lett volna a törökellenes küzdelmek, illetve a török kiűzésének megjelenítése. Egyrészt a 150 évnyi magyar véráldozat eredményezte az etnikai fordulatot a Kárpát-medencében. Míg a magyarok a kereszténység védőbástyái voltak, addig mások gyarapodtak, aztán visszaéltek vele. Másrészt 150 év szétszabdaltság után helyreálltak a régi határok, ennek azért még ma, Trianon után 100 évvel is lenne mondanivalója. Egy „baj” van a török kiűzésével, hogy az XI. Ince pápa mellett a Habsburg uralkodó érdeme volt. És még nagyon messze vagyunk attól, hogy Rákóczival szemben egy Habsburgnak állítsunk inkább emléket, főleg ha az nem más, mint I. Lipót. Ha a Habsburg uralkodókat megtagadjuk, helyette Rákóczit (és Kossuthot) éltetjük, akkor azt a szomszédaink, az egykori nemzetiségek a régi magyar nacionalizmus jeleként értékelhetik, nem fogja őket párbeszédre serkenteni. A Habsburgok egy soknemzetiségű birodalmat kormányoztak, ahol együtt kellett élni. Könnyű minden rossz okaként őket megnevezni, mégis alapvetően működött az együttélés, még ha senkinek, egyik népnek sem egészen úgy alakult a sorsa, ahogyan szerette volna. Ez azonban az együttélés velejárója. Inkább azzal kellene foglalkozni, hogyan tudtunk mégis együtt élni. Még a végén kiderülne, hogy jobb volt együtt a maga korlátaival, mint most külön-külön a nagy szabadságban.
Trianon 100. évfordulója közeleg. Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának évfordulóján Szarajevóban lehettem, azóta tart a visszaszámlálás. Lepergett az első világháború centenáriuma (száz esztendővel ezelőtt így harcolt a magyar katona a Nagy Háborúban), le az őszirózsás forradalomé, Tisza István meggyilkolásának évfordulója is elmúlt, közben megszállták az ország jelentős részét, majd jött és ment a tanácsuralom a vörös drapériáival. Száz éve ilyenkor komoran készülődtek a békekonferenciára Apponyiék, nem volt minek örülni az év utolsó napján, még ha akadtak is, akik reménykedtek.
Holnap új év kezdődik, a Nemzeti összetartozás éve. Jó ez a kifejezés, tetszik. De nem lehet feledni, nem soha, a régi jelszavakat sem.
