A kormányzati propaganda kifejezései (háborúpárti, békepárti) jó eséllyel indulnak majd az év meghatározó szavai versenyében, ettől még nyugodtan nevezhetjük őket lufinak, fel vannak fújva, ráadásul nem az van bennük, amit mondanak. Én is fújok még egy kicsit a lufiba, hátha kidurran a tisztább levegőtől.

A propaganda szerint háborúpárti az, aki fegyvert szállít Ukrajnának, pedig ez nem háborúpártiság, hanem Ukrajna támogatása. Ráadásul, akik Ukrajnát ilyen módon támogatják, azoknak konkrét békeelképzelésük van, nyíltan hirdetik, a béke feltétele, hogy az oroszok vonuljanak ki Ukrajnából. Logikailag a fegyverszállításból nem következik a háborúpártiság, még akkor sem, ha azt a háborúhoz használják fel. Fegyvergyártás és -szállítás előfordul háború nélkül is, kérdés, hogy minden esetben pusztán háborús céllal történik-e ez, elképzelhető, hogy védelmi okok, netán háborút megelőző okok játszanak ebben szerepet. De ezzel nem az a szándékom, hogy a fegyvergyártás, -szállítás jogosságát bizonygassam. Az pedig még kevésbé, hogy az Ukrajnát fegyverrel támogatók tevékenységét pozitívan értékeljem.

Az előzőek fényében a kormány békepártisága szintén mást jelent. Amíg a háborúpártiaknak nevezettek konkrét békefeltételekkel vannak, addig a magukat békepártinak nevezőkről nem lehet tudni, hogy valójában mi alapján kötnék meg a békét. Vagyis lehet tudni, csak kimondani nem lehet, kimondani csak Ukrajna területi integritását lehet. Az azonnali tűzszünet azonban magában hordozza a frontvonalak fenntartását, a béketárgyalások megindítása szintén; ezért van az, hogy a másik tábor feltételeket szab ehhez, miszerint béketárgyalás csak akkor lehetséges, ha az oroszok kivonulnak a megszállt területekről.

Tehát a háborúpártinak és a békepártinak mondott álláspont között a különbség valójában az, hogy a tűzszünetet és a béketárgyalások megkezdését feltételhez akarják-e kötni. Ez alapján azonban nem háborúpártinak és békepártinak kellene a táborokat nevezni, hanem az oroszok Ukrajnából való kivonulását követelők és nem követelők táborának. Nem ártana különben ezt tisztázni, de nyilvánvaló, hogy nem Magyarország az illetékes ebben. Álságos ugyan, hogy a kormányzati szereplők nem mondják ki a lényeget, de akkor minek nevezzük a nyugati politikát? Még a legegyenesebbnek a történetben Oroszország tűnik.

Ezt a történetet mindkét oldalon elbeszélik, és majd a győztesnek lesz igaza. (Bár kétlem, hogy totális győzelemmel érne véget a háború, ami a versengő elbeszélést is kiirtaná.) A fizikai hadszíntéren túl további frontokon is folyik a harc, többek közt a morális fölényért. Ezen a téren látszólag a nyugatiak állnak jobban, ami a második világháborús győzelemből, (a kegyetlen és agresszív) Oroszország támadásából, a szegény kiszolgáltatott Ukrajna megvédéséből fakad. Pedig legalább ekkora, ha nem súlyosabb érvek hozhatók fel ellenük, leginkább ukrajnai aknamunkájuk, amivel provokálták Oroszországot. Ha az oroszok háborús politikája morálisan elítélhető, akkor az ukrán életeket még annyira sem becsülő, saját érdekeiért feláldozó nyugati háborús politika ugyanúgy.

Morális nyomásgyakorlásként értékelhető a háborús bűnösség feszegetése. A második világháború után érdekes módon csak a vesztesek közt voltak háborús bűnösök. De biztos, hogy a győztesek egyben jók is voltak? Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ellenkező esetben a másik fél prominenseit ítélték volna el, az meg még nyilvánvalóbb, hogy háborús bűn a másik oldalon is adódott, csak olyan nem volt, aki a győztest megbüntesse. Az az érv, hogyha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, akkor nem lenne háború, ellensúlyozható azzal, hogyha a nyugatiak nem segítették volna Ukrajnát, akkor sem lenne (már) háború. Ha Oroszország részéről háborús bűn a támadó háború, akkor a nyugatiak részéről a háború elhúzódásához való hozzájárulás ugyanolyan háborús bűn.

A területi integritáshoz való ragaszkodás, mint alapelv, főleg egy olyan ország esetén, aminek nem is volt soha igazán jól körülhatárolható területe, és a népek országútján éppen ellenkezőleg szocializálódott, teljes értelmetlenség. Jó, nem az értelem hiányzik belőle, mert akik ragaszkodnak a határok változatlanságához, azoknak az érdeke ezt diktálja. Nem az ott élők érdeke, azok nem számítanak, hanem a nagyhatalmi befolyás, ami előszeretettel hivatkozik az ott élőkre. Egy józan ukrán vezető saját országa és népe érdekében már rég lemondott volna bizonyos területekről. De ezt a lehetőséget elzárták az ukránok elől, mert az orosz támadással egy időben rögtön megindult a nyugati beavatkozás is, sőt az már korábban megindult. Az ukránok területi integritása, szuverenitása, függetlensége legalább akkora veszélynek van kitéve nyugati részről, mint orosz részről.

Vajon melyik narratíva igaz: A zsarnok agresszor ellen mindenkinek morális kötelessége harcolni, nem engedhetünk neki, mert mi lehetünk a következő áldozata, vagy Oroszország azon túl, hogy honvédő háborút folytat, a nyugat agresszív ideológiája ellen is harcol? Bár a narratíváknak az igazságtartalma általában másodlagos, elég, ha minél többen elhiszik.

A nyugati országok tehát a moralizálást eszközként használják Oroszország ellen, pedig ők legalább annyira érintettek, bűnösök a háború kirobbantásában, elhúzódásában. Van létjogosultsága a morális megközelítésnek, de akkor a saját bűnösséget is be kell ismerni, ez tisztulást és békét hozhatna. Ám most erről még nincs szó (nem is lesz valószínűleg), a moralizálás, amivel saját jóságunkat és az ellenség gonoszságát bizonygatjuk, csak arra jó, hogy szítsuk a háború tüzét. A realitás viszont az, hogy Oroszország nem fog kivonulni a megszállt területekről, kikényszeríteni nem nagyon lehet, morálisan sem lehet földbe döngölni. Nemcsak ukrán vezetőből szükségeltetne józanabb ahhoz, hogy befejezzék a háborút. Ha a józanság kerekedik felül nyugaton (vajon ez józan várakozás?), akkor az ukrán bábelnököt ejteni fogják.

A büszkélkedés, miszerint a háború eszkalációjához, a halálos áldozatok számához Magyarország nem járult hozzá, hogy a lelkiismeretünk tiszta, nem úgy, mint a fegyverszállítóké, szintén morális megközelítés. A külügyminiszter ki is jelenti: „Egyetlen morálisan tartható külpolitikai irány, hogy mentsük az emberi életeket.” Ez üzenet a nyugati szövetségeseknek, hogy nem szép dolog a saját érdekeikért vágóhídra küldeni az ukránokat. Mi a gond ezzel a megállapítással? Hogy ezzel beléptünk a háborúba morális hadviselő félként (nem most), és hozzájárulunk annak eszkalációjához, mert morális alapon akarunk győzni a másik elgondolás felett. A fentiekben éppen azt bizonygatom, hogy ezen a hadszíntéren nem lehet győzni, sőt gyúanyag a fizikai háborúhoz. Ez különben a második világháború egyik számon nem tartott tragédiája, a totális győzelmet morális síkon is learatták. Ha rájövünk arra, hogy ez zsákutca, máris van valami értelme ennek a háborúnak, és könnyebb lesz befejezni is.