Egyszer volt, hol nem volt, ha nem is a Sajó partján, hanem a Duna mellett, a tatárjárást tanítva felemlegettem, hogy IV. Béla segélykérő levelet írt a pápának és a császárnak, mire azt a választ kapta, hogy imádkozzon. A kívánt hatást elértem, mindenki – szellemi erőiből fakadó sebességgel – levonta a tanulságot: magunkra hagytak, nem küldtek segítséget. Ha lehet fokozni – és miért ne lehetne – még azt is hozzátettem, hogy a pápa és a császár éppen egymás ellen harcoltak, előbbi nemsokára meg is halt. Az eset jól példázza, hogy a kereszténységre leselkedő külső veszélynél van nagyobb is.

De visszatérve az imádsághoz és a tantermi szituációhoz. Mikor már majdnem magam is elhittem, hogy jobb lett volna, ha inkább nem is válaszolnak a segélykérő levélre, minthogy az imádsággal szúrják ki a szemünket, szegény egykori királyunk szemét, belém hasított a felismerés, és mivel már úgyis elő volt készítve a terep, jöhetett a nem várt fordulat: mit csinált ezek után a királyi pár? Imádkoztak! És lám, az Úr meg is hallgatta őket. Ezt persze már hitetlenkedve fogadta a hallgatóság, mert történelemórán még mindig elvárás, hogy történelmi magyarázatokat adjunk az események alakulására, még akkor is, ha azoknak megtanulása olykor erőfeszítéseket igénylő nehézségekbe ütközik. Pedig ez a magyarázat, a születendő gyermek Istennek ajánlása, legalább olyan fajsúlyos, minthogy meghalt a nagykán, vagy, hogy ez a támadás csak előkészítette a terepet az ország későbbi alávetésére, az újabban felmerült súlyos mongol veszteségek teóriájára meg kár szót vesztegetni.  Ráadásul nemcsak fajsúlyos, hanem történelmi is.

Sokan talán megmosolyogják, rosszabb esetben ingerültté válnak – ha egyáltalán a lelki tompaság még lehetővé tesz ilyesféle reakciókat – a bűnök miatt bekövetkező isteni csapásokra való hivatkozástól, mint a történelmet alakító tényezőtől, pedig egykor igen gyakran éltek ezzel a magyarázattal. Amikor kicsiben, a saját vagy családunk életében látjuk, hogy egy-egy hazugságnak, csalásnak milyen következményei vannak, kellő érzékenységgel könnyen fölfedezhetnénk a bűn és a bűnhődés összefüggéseit, hacsak nem azért „imádkozunk”, hogy ki ne derüljön az igazság, vagy hogyan úszhatnánk meg. Mindez amúgy azért van, mert – bármennyire is hihetetlen – ennek a világnak az igazság, az isteni igazságosság a rendező elve. Még akkor is, ha vannak és érvényesülnek is az ellenerők, még akkor is, ha azt hisszük, hogy velünk folyton csak igazságtalanság történik. Egyrészt nem olyan biztos, hogy az igazságtalanság, másrészt előbb-utóbb lesz jóvátétel is. Nagyban egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mégis egyszerűbb. Bonyolult az összefüggésrendszer, de hogy bűnök vannak, az nem vitás, még ha a konkrét bűnöket nem is lehet minden esetben tételesen felsorolni.

Azon azért el lehet gondolkodni, hogy annak idején a magyarok a tatárokhoz hasonló módon járták Európát, hogy aztán a tatárjárás alkalmával hasonló kínokat szenvedjenek, miközben Európa egykor magyarok által sarcolt részeit nem érintette ez a támadás. Habár az összefüggések feltárása nem haszontalan, de az okoskodás kevésbé fontos, fontosabb az események nyomán magába szálló, bűnbánatot tartó, Istenhez forduló ember. Lehet hadakozni, önvédő magyarázatokat keresni és találni százszámra, ki lehet csikarni elégtételeket, örvendeni ellenségeink feletti győzelmeken, de ezek a földi, a földből való ember vágyai, azé, aki nem bízik az Istenben. Az Istenben bízó ember Jóbbal együtt ezt mondja: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Ezzel nem akarjuk elvetni a ’segíts magadon, Isten is megsegít’ népi bölcsességet, hanem csak az anyagi világon való felülemelkedésre akarjuk felhívni a figyelmet, és egyben arra, hogy minden történésben kereshető és megtalálható Isten. Csak az a kérdés, hogy mennyire vagyunk képesek jól értelmezni ezeket a történéseket. Ha nemcsak a kegyelmi ajándékokban, hanem a csapásokban is fel tudjuk fedezni az isteni gondviselést, nem járunk messze az igazságtól.

IV. Béla a muhi csata után így írt IV. Konrád választott német királynak: „Mert Megváltónk a kor romlottságát s a módfelett elhatalmasodott gonoszságot megsokallta, és a vihar olyannyira megnövekedett, hogy a hívek bárkája nem csupán hányódni látszik a hullámokon, hanem már-már el is süllyed, ha az Úr, a könyörgők kiáltásától és jajszavától megindulva, a veszedelemmel hosszasan küszködő népnek idő múltával segítségére nem siet. Mert Ő, akinek akarata mindeneket igazgat, megengedte – mint szilárdan hisszük: az emberiség bűnei miatt –, hogy Kelet felől egy magát tatárnak nevező barbár népség […] legutóbb, ó fájdalom, a mi országunkat foglalja el egész a Dunáig.” Majd hasonló szellemben folytatja: „Pedig mi erős hadsereggel akartunk és készültünk ellenállni és javak súlyos vesztesége árán meg is ütköztünk velük, de sorsunk mostoha lévén, az Úr, akibe reményünk horgonyát vetettük, bűneink miatt megengedte, hogy alulmaradjunk.”

Értelmetlennek tűnhet, hogy egyrészt elpusztul az ország, mert Isten megengedte ezt a bűneink miatt, másrészt az imádság, Margit Istennek ajánlása révén megmenekül az ország. Nemcsak a szerencse forgandóságáról van szó? Nem ugyanígy lehetett volna a születendő gyermek felajánlása nélkül is? Akár lehetett volna, de nem is ez a lényeg, hanem Margit példája, hogy a haza, a nemzet megszabadulására tett szülői ígéretből életformát alakított a maga számára, lemondott hercegnői kényelméről, le a házasságról és minden evilági dologról, hogy minél tisztább és szebb ajándék lehessen ő maga szeretett Urának. Olyan tisztán és szépen akarta visszaadni az ajándékba kapott életét, ahogyan kapta, mégis hozzá tudott valamit tenni. A Magyarországért, a magyarokért végzett engesztelést.

Margit alakját a mai embertől nemcsak 750 év választja el, szüntelen imádsága, önsanyargatása – még ha engesztelő áldozat is, ami hozzájárult megmaradásunkhoz – életidegenné teszi. Pedig nővérünk és anyánk, illő Őt tisztelnünk, és lehetőségeinkhez képest követnünk. Mert ha az ő sok szenvedéséből, amit önként, örömmel vállalt, és a sok imádságából oly nagy jó származott hazánkra, akkor mi, kései magyarok a magunk kis lemondásaival, imáival tovább építhetjük az országot. Ez nem biztos, hogy növeli a GDP-t és biztos nem növeli a keresletet, viszont annál nagyobb szükség van rá az igazán boldog élethez. Ha nem így teszünk, akkor hiába maradt ránk legendája, vezeklőöve, hiába viseli nevét sziget és híd, hiába írta Kodolányi a Boldog Margitot, hiába álmodott Sacra Pannoniát Mindszenty József, ezek üres szavak maradnak, ahelyett, hogy termést hoznának bennünk.

Egykor a pápa imádságra buzdította a magyarokat, szavait nem lesz érdektelen felidézni, bár ha nem fakad belőle bűnbánat, megtérés és imádság, akkor mindegy, hogy mit írt IX. Gergely: „Ezért mindenki, akinek szívét az Úr félelme megérintette, szőrruhát öltve, magára hamut hintve, sóhajok és könnyek között kövesse meg illőn az isteni irgalmasságot, hogy az, aki a megbocsátásra mindig kész volt, aki a gonoszság fölött mindenkor győzedelmeskedett, a kivont kardot hüvelyébe visszaparancsolja, és haragját az istentelen népségekre fordítva, a Fia jelével megkülönböztetett népen könyörülni kegyeskedjék. Reméljük, hogy Istenünk, noha kemény szidalommal kezdett ostorozni minket, mégse szándékozik színe elől eltörölni azokat az országokat, melyek az Ő nevét hívják segítségül, sőt valójában arra törekszik, hogy az örök büntetéstől megmentse a vétkeseket, s az időszakos büntetés jótéteményét javukra, emberi nemünk megtisztulására fordítsa.”