A Habsburg-ház legutóbbi trónfosztása éppen 100 éve történt. Ez a trónfosztás annyiban különbözik a többitől, hogy tartósabbnak bizonyult a korábbiaknál, de alapvető jellemzői ugyanazok, mint előzményeinek.
A Habsburg-házra – nem függetlenül a liberális és kommunista szellem aknamunkájától – szinte csak negatívan lehet, szabad emlékezni. Hozzájárulnak ehhez a március 15-i és az október 6-i megemlékezések, amikor is a Habsburgok az elnyomó (külföldi) hatalmat testesítik meg, aminek legfőbb célja a magyar szabadság porba tiprása, korlátozása. Ezt a nem túl emelkedett sémát aztán bármikor bárkire rá lehet húzni, amint a politikai érdek úgy kívánja, így mindig aktuális az ünnep, mert a magyar szabadság mindig veszélyben forog. Azt persze nehéz magyar ésszel felfogni, hogy a Habsburgok legalább annyira hozzájárultak a magyar szabadság védelméhez, kiteljesedéséhez, mint amennyire voltak annak ellenségei, pedig ezzel máris valószerűbb képet lehetne rajzolni az uralkodócsaládról. Leginkább azzal tették ezt, hogy Magyarországot külön kezelték – voltak ugyan átmeneti törekvések a beolvasztásra, de újra és újra be kellett látniuk, hogy ez nem megy – ennek ellenére birodalomba integrálták. Mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szabadság összességében magasabb fokú volt, mint amilyen saját magától lett volna. Ez ellen a legfőbb érv az lehet, hogy végső soron Bécsből irányították az országot. Ez végső soron igaz, de mégsem olyan módon történt ez, mint amikor Moszkvából irányították.
Voltak olyan Habsburg akciók, amik méltán háborították fel a magyarokat, de ne csak ezekre emlékezzünk. A török feltartóztatása, majd kiűzése, az ország újbóli egyesítése a Trianontól sújtott ország számára nagyon is felemelő emlékek lehet(né)nek, még ha a körülmények rontják is az összképet. A magyar nézőpont egy volt a birodalom sok nézőpontja közül, a Habsburgoknak mindegyiket a maga súlya szerint kellett figyelembe venniük. Miközben érdekek sérülhettek, azt is el kell ismerni, hogy a birodalmi státus védelmet és erőt jelentett. Háboroghatunk a csorba önrendelkezésen, de azt is látni kell, hogy többet ér egy konszenzus, mint a saját fejünk után rohanni, még ha okosabbak és gyorsabbak is vagyunk mindenkinél, még inkább, ha nem vagyunk azok.
A közép-európaiság nem a V4-gyel kezdődött, sokkal inkább a Habsburg Birodalomban. Nem minden esetben voltak egyenlők a felek, de a cseh, a lengyel, az osztrák, a magyar és a többi érdek már akkor artikulálódott, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és egyeztetni kellett azokat. Ennek ellenére a főáram az önállósodás irányába vezetett. Mennyi szabadságküzdelme volt a magyaroknak, és attól akartak szabadulni, aki egyben védelmezte is őket! Meg is lett az eredménye, a vágyva vágyott nemzeti önrendelkezés – egy csonka országban. De ennek így kellett lennie. Ha nem kuruckodtunk volna annyit, talán másképpen alakult volna a sorsunk. A „kivívott”, vagy inkább ránk szakadt szabadság fokozta a kiszolgáltatottságot és paradox módon a függést is, csak most már nem a Habsburgoktól, hanem a közeli-távoli nagyhatalmaktól. Ez különben a közép-európai sorsközösség egyik alapélménye, vagy ennek kellene lennie. A másik pedig az egymásrautaltságból fakadó együttműködés.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a magyarság, a magyar ember nagyon érzékeny a szabadságára, talán a füves pusztákon nevelődtünk így. Ám a szabadság nem feltétlenül kellene, hogy szűklátókörűséggel párosuljon, márpedig a trónfosztások esetében rendre megnyilvánul ez a jellemző a kilátástalanság mellett. Minden trónfosztás háborús körülmények közepette adódott, mintha háborúval bármit is meg lehetne oldani, és nem csak tetézné a bajokat. Minden esetben másnak – valamely külföldi uralkodóháznak – tartogatták a trónt, támogatást remélve, egyszer sem sikerült betölteni.
Bethlen Gábor maga ismerte el a kilátástalanságot, amikor nem fogadta el a királyi címet és egy év múlva békét kötött, illetve visszaadta a koronát II. Ferdinándnak.
Rákóczi már nem volt ennyire józan. A franciák szekerét tolta, amnesztiát kapott, de mégis emigrációba vonult, hogy az ellenállás pártos szellemét fenntartsa, és még a nemrég kiűzött törököket is visszahozta volna. (Nem vagyok az egyoldalú bemutatás híve, most csak kiegészítem a fősodort.)
Kossuthék kikényszerítették az uralkodótól az áprilisi törvények aláírását és azt tették meg minden alapjának. A kikényszerített törvényt azonban miért kellett volna betartani? Főleg, ha az a birodalom szétesésével fenyegetett. Az áprilisi törvényekre még ma is a jogalkotás korabeli csúcsaként tekintünk, ami megalapozta a polgári társadalmat, pedig a forradalmi törvénykezés sok jót nem jelent. Ahelyett, hogy körültekintően keresték volna a konszenzusos megoldást, egy csapásra akartak mindent megújítani, ami hatványozottan több új problémát gerjesztett. Kossuth szintén száműzetésbe vonult, ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy lélekben a magyarok soha ne egyezzenek ki a Habsburgokkal. Bár ehhez ők is hozzájárultak a korábban nem alkalmazott véres megtorlással. (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lázadók kivégzése nem akkora bűn, mint az erőszakolt törvények alapjára helyezkedő lázadás. És nem is akkora, mint a nemzetiségi feszültségek szítása, a birodalom népeinek egymás ellen való bevetése.)
1921. november 6-án IV. Károly két sikertelen visszatérési kísérlete után ismét kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Mások a körülmények, de az alapvető jellemzők ugyanazok, szűklátókörűség és kilátástalanság. A trianoni Magyarországnak amúgy sem maradt sok eszköze, ezt maga vetette el. A két világháború közti politika legfőbb célkitűzése a trianoni békediktátum felülvizsgálata és a régi országhatárok helyreállítása volt. Ehhez kézenfekvőnek tűnt volna a Habsburg uralkodó. Akármilyen kalandor politikának is tűnt ez, nem lett volna nagyobb ugrás a bizonytalanba, mint a korábbi trónfosztások alkalmával. Csak most nem detronizáció, hanem retronizáció útján.
