Szeretem az augusztust. A júliust és a szeptembert, meg a többi hónapot is, mindegyiknek megvan a maga szépsége, jósága, ami miatt szeretni lehet. Az augusztust először is a hagyma miatt szeretem. Habár zöldhagymát már korábban is kínál a kert, no meg munkát; a hagyma kiszedését általában augusztus első hétvégéjén ejtjük meg ünnepi hangulatban, mert minden terménybetakarításnak ünnepi hangulata van.

A hagymát viszonylag gyorsan ki lehet kapkodni a földből, de nem ez a lényeg, hanem a napvilágra került hagymafejek szárítása, tisztítása, majd ládába tétele. Ami eddig a földben lassan növekedett, hirtelen kikerül onnan, persze a napsütés eddig is hozzájárult növekedéséhez, de ahogy szétterítve hemperegnek, az mégis más. Már nem növekednek, csak örülnek a Napnak, meg egymásnak. Magukba szívják a Nap melegét, hogy aztán a tenyerembe gömbölyödve a kezemet melengessék. A szárnak, a gyökérnek, a sáros részeknek egykor fontos szerepük volt életükben, de már nincs rá szükségük. Pontosabban nekem nincs rá szükségem, ők még esetleg ragaszkodnának hozzá, esetleg még a földben is szívesen maradnának, aztán mi lenne velük ott? Idő előtt megrohadnának, anélkül, hogy bármit is megízesítettek volna. Van különben olyan hagyma is, ami romlófélben jön a felszínre, azzal is elbíbelődöm, hátha egy része még megmenthető.

A hagymák a kezem alól egységes rendben kerülnek ki, lenyírom a szárukat, a gyökerüket, majd egymás mellé ládába teszem őket. Tulajdonképpen maradhattak volna piszkosak, loboncosak, de majdnem ugyanott vagyunk, mint a földben maradásnál. Nem érdemes ott maradniuk, ahogy szanaszét sem gondozatlanul, mert idő előtti romlásnak lennének kitéve. A ládában uralkodó szigorú katonás rend ugyan ijesztő lehet valakiknek, de a hagymafejek egészen jól elvannak egymás mellett. Jól elvannak, hiszen kitartanak jövő tavaszig, vagy még tovább, ha alkalmas helyen tároljuk őket.

A Bibliában a vöröshagyma egyetlen helyen szerepel (a dinnyével és a fokhagymával együtt). Ez a hely a Számok könyvében található és így szól: „Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma” (Szám 11,5). A Mózes ellen lázadók beszéltek így a pusztában, már nemcsak arról volt szó, hogy nincs mit enniük, Izrael fiainak elegük lett a mannából. És elegük lett Mózesből, a vándorlásból, a szabadságból, és persze Istenből. Pedig a pusztában hiányolt hagyma soha nem pusztán az egyiptomiak nagylelkűségéből fakadó ajándék volt.

Szeretem az augusztust, szeretem a hagymát, szeretem azt, aki az augusztust és a hagymát adta, és azokat, akik nem ragadnak le a nyár örömeiben és ízeiben.