Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? (ApCsel 1,6)

Hiába róttuk volna 1626. augusztus 29-én Pozsony vagy Gyulafehérvár utcáit, nem találkoztunk volna egy fia emlékezővel sem a mohácsi vereség centenáriuma alkalmából. Nyilván sok oka van ennek, de azt ne gondoljuk, hogy a három részre szakított országban ne élt volna élénken az egység vágya, szelleme, függetlenül az aktuális hatalmi viszonyoktól. Nemzedékek születtek és haltak meg a szétszabdalt országban reménykedve, beletörődve, a mindennapi megélhetésbe temetkezve, harcolva, megalkudva és nem feledve. Hajlamosak vagyunk kritikusan értékelni a Habsburgokat mindenkor és ebben az ügyben is, de az emlékezetben őrzött és vágyott egység a század végére a pápa és az ő vezetésükkel valósult meg.

A trianoni békediktátum sokkját felháborodás, elutasítás követte. A tömegek mozgósítása nem volt nehéz, jelszavak születtek és a Magyar Hiszekegy, amiben még az isteni igazságot is csatasorba állították a megszentült Nagy Magyarország helyreállítása érdekében. Az más kérdés, hogy a nemzeti ima lelkülete nagyban különbözött a Miatyánkétól, mert sem Isten akarata, sem a bűnökért való bocsánatkérés, sem a megbocsátás nem kapott benne helyett, csak a saját igazságba vetett hit. Nem mintha ne lehetne súlyos érvekkel alátámasztani azt az igazságot, de eredményt mégis csak a nagyhatalmi támogatás és csak átmeneti időre hozott.

A második világháború után Trianon témáját egybemosták a nácizmussal, a korszakot mindenféle jelzőkkel illették: nemzetpusztító, ellenforradalmár, klerikális, reakciós, burzsoá Horthy-fasizmus; a béketábor internacionalizmusa nem engedte a nemzeti kérdések tárgyalását, nemhogy a nemzeti sérelmekét. A rendszerváltáskor aztán csak tétován lehetett újra felvenni a szálat, mert nem volt célszerű ott folytatni, ahol 1945-ben abba kellett hagyni. Ennek ellenére bizonyos csoportok körében gyorsan népszerűek lettek a régi jelszavak, ehhez képest a lélekben és érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke tényleg mást jelentett. Hogy a trianoni trauma és a nemzeti gyász ne váljon szubkultúrává, sőt legyen újra közös ügy, új jelszóra lett szükség, ami a kiábrándultakat, közönyösöket is meg kívánja szólítani, így született meg a nemzeti összetartozás eszméje.

A nemzeti összetartozás kifinomultabb, kényelmesebb és célravezetőbb jelszó, mint a nem, nem, soha. Az eszme jobban oldja a határokat, mint Schengen, jobban, mint az internet és még harcolni sem szükséges érte. Viszont nem kényelmesít el, a Kárpát-medence egységéért továbbra is küzdeni kell a kapcsolatok ápolásával, az emberek közti gátak feloldásával, nyelvtanulással, hogy szót értsünk egymással. Nem kell a határok felett keseregni, a félelmek, a sztereotípiák nagyobb veszélyt jelentenek. A nemzeti összetartozásban nincs teljesítménykényszer és akár az elszakított területeket is beleérthetjük a Kárpátokig. Összefog, irányt mutat, pozitív üzenetet hordoz, feloldja az évszázados bénultságot, bel- és külpolitikailag is megéri. Kell ennél több?

Kell bizony! Kezet nyújtani és nevelgetni a Kárpát-medence népeit – saját magunkat is – belátásra, kiengesztelődésre, hogy ne örvendjenek azok, akik a mi összeveszejtésünkben érdekeltek. Ebből a szempontból iránymutató a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia rövid nyilatkozata a békediktátum aláírásának időpontjában történő harangozással kapcsolatosan: „Aki a harangszót hallja vagy megszólaltatja harangjait, tegye ezt az imádság lelkületével, könyörögjön hazánkért, népünkért határainkon innen és túl, és Közép-Európa összes népeiért, hogy békében, szeretetben és alkotó együttműködésben építhessük közös jövőnket.“ Nézzünk tehát mindent az örök élet perspektívájában, mert nem csak – ilyen-olyan határok közé szorított – földi hazánk van, hiszen naponta kérjük, hogy jöjjön el az Isten országa. Kiengesztelődéssel mind a kettőt építhetjük, de nem feledkezhetünk meg a helyes sorrendről. Szent Pál felhívása nyomán keressük az odafönt valókat. Ezt hirdeti az egykor cenzúrázott zsibbasztó pántlika fölött – ahol egyhatár minden – az esztergomi bazilika Szlovákia felé néző homlokzata is: Quae sursum sunt quaerite!