Azon nem kell sokat elmélkedni, hogy mit szimbolizál a Kossuth tér a maga épületeivel, szobraival, emlékhelyeivel. Alapvetően a modern Magyarországot, amiben Kossuth és az első felelős magyar kormány a forradalmat; Andrássy és Tisza a dualizmus korát; a vértanúk és az Összetartozás Emlékhelye a kommünt és Trianont; „In memoriam” és a golyónyomok 1956-ot idézik; a Parlament pedig összefogja a korokat. Van benne mártírium bőven: az emigráns Kossuth, a szép akasztott Andrássy – bár az ő pályája kedvező fordulatot vett –, a meggyilkolt Tisza, a többi vértanú, a szétszaggatott ország, a sortűz áldozatai. Így lett vérrel szentelt föld. A nemzeti sorstragédiákat máig nem sikerült feldolgozni, mert saját igazságunk fogságában vergődünk azóta is. Önmagunkkal való szembenézés, bűneink feltárása lenne a feldolgozás útja, amiben az Istenre való hagyatkozásnak is szerepe lenne. Szimbolikus formában ez is ott van a téren: Cum Deo. A kommunisták Rákóczi szobrának talapzatáról kitörölték az Istenre hivatkozó szavakat, ezzel tulajdonképpen egységesítették a teret, merthogy a Kossuth tér minden porcikájával a hazáért és a szabadságért elvét hirdeti (most már a kommunisták ellenében is). Nemcsak törléssel, hanem hozzáírással is elérhették volna céljukat, taktikailag jobban jöttek volna ki belőle, ha odabiggyesztik, hogy a Magyarok Istenével. A szavakon túl Andrássyt és Tiszát is eltüntették, mert együttműködtek a Habsburgokkal. A Horthy-korszak felvállalta a kettős történelmi gyökeret, miszerint a Habsburgok ellen és velük is lehet. Most újra felvállaljuk, de ettől még a fenti megállapítás érvényes, a kevésbé illeszkedő Andrássy és Tisza a Monarchiát a magyar haza és szabadság védelmi eszközének tekintették. A Monarchiának ezért is kellett megbuknia, mert a magyarok nem voltak szívvel-lélekkel hívei. Talán, ha legalább úgy szerettük volna a Habsburg uralkodót, a Monarchiát és annak nemzetek feletti eszméjét, mint Magyarországot, akkor hazánk és szabadságunk szűk értelemben vett érdekein is felül tudtunk volna emelkedni. Ezt segíthette volna a katolicitás, ha szívvel-lélekkel katolikusok lettünk volna.

Hogy ezek fényében Kossuth mit reprezentál, arról felesleges külön sokat elmélkedni, a vallásos szakralitás szöges ellentétben áll az ő eszméivel, politikájával, életével. Mert ő a Magyarok Istenére esküvő, a szűk értelemben vett hazáért és szabadságért harcoló, magát és a maga igazát hirdető, önmagával szembe nem néző lázadó protestáns volt. Sajnos lényegében Rákócziról sem mondhatunk mást, még ha ő katolikus is volt, és mély személyes vallásossága megkérdőjelezhetetlen. De a bűnös vallomásai inkább önigazoló értelmezések, hárítások, megszépítések, erősen korlátozott bűnvallomás csupán, odáig természetesen nem jutott el, hogy ő tulajdonképpen egy törvényes királya elleni lázadó. És azt sem látta be, hogy a szatmári békénél nagyobb jó hazájára általa soha nem jöhetett volna, megmaradt lázadó mivoltában egészen haláláig.

A Kossuthról elnevezett téren Rákóczi utóbb mintegy előfutárként kapott helyet, amennyiben a Habsburgokkal szemben a magyar szabadságért küzdött. De amennyire egyszerű Kossuth értékelése, annyira bonyolult Rákóczié, és éppen katolikussága, vallásossága teszi azzá, és az egyház hozzá való viszonya. Miközben vallási toleranciája révén az ökumenizmus úttörőjét ünnepeljük benne, a katolikus egyház alapvetően szemben állt mozgalmával, szabadságharcával. Könnyen magyarázhatjuk azzal, hogy korát megelőzte, de azzal is, hogy valójában inkább a protestánsok támogatták, és az ő kedvüket kellett keresnie, ez pedig elidegenítette a katolikus egyházat. És könnyen magyarázhatjuk azzal is, hogy a pápa politikai döntést hozott, de ha nem politikai döntést hozott volna, akkor is így kellett volna döntenie. Mert Rákóczinak nem volt igaza, illetve igazsága nem haladta meg a császárét. Még szövetségese, a francia király is csak lázadónak tartotta, akkor éppen a pápának kellett volna elismernie őt? XI. Kelemen pápa az ügyben két brevét is írt, ezekben felszólalt a békéért, elítélte Rákóczi mozgalmát és a hozzá csatlakozó papokat. Ez legalábbis megmosolyogtató a mostani pápalátogatás miséjének helyszínválasztása kapcsán. Persze ugyanez elmondható lenne a Hősök teréről is, a Millenniumi emlékművön a kommunisták lecserélték a Habsburg királyokat, nem utolsósorban Rákóczit és Kossuthot állítva érdemesebb személyek helyére. Ja, nem, II. Lipót nem volt érdemesebb személy, ezért nem is ragaszkodom visszatételéhez, kerüljön oda inkább I. Lipót. Rákóczi úgyis éppen ellene indította mozgalmát, a sérelmek mellett igazán figyelembe vehette volna, hogy az ő királysága idején űzték ki a törököt – a pápa támogatásával, felajánlotta országát a Szűzanyának, vallásossága szintén megkérdőjelezhetetlen. Cum Deo. Kivel volt az Isten? Ki hívhatta, ki hivatkozhatott rá jogosan?

A Kossuth teret a modern Magyarország szülte. Az a Magyarország, amelyik a kereszténységet igen sokszor erőszakosan próbálta háttérbe szorítani, merthogy a modernség nem nagyon békül a hagyománnyal. Vagy megegyezésre szorítani. Hiába a keresztény alapokra való hivatkozás, a modernséggel kikezdett, megrontott alapok mára tényleg mindössze hivatkozási alapok, nem áll azokon már szinte semmi. Az élet és benne a vallás helye alapvetően változott meg. Míg korábban az egész házat betöltötte, a modernség a kutyaólba szorította. A posztmodernségről ne is beszéljünk. Kutyaól a mocsárban. De ezt a helyet sajnos jó szívvel el is foglaljuk, sőt örvendünk is neki. Ezt mutatja többek közt a pápalátogatás hivatalos és nem hivatalos dala. Modern hangszerelés, se füle, se farka szöveg, dekoratív előadók. Ahelyett, hogy az egyházi zene hagyományait csillogtatnánk, korszerűnek akarunk mutatkozni, de ezzel többet vesztünk, mint nyerünk.

Szóval személy szerint a Kossuth teret nem tartom jó választásnak. Feltételezem, hogy a magyar kormány kívánsága volt ez a helyszín, hogy az állam és az egyház, a trón és az oltár szívélyes kapcsolatát reprezentálják. De nemcsak helyet és hátteret adnak, hanem lelkületet is, pedig az a másik fél reszortja lenne. Mostanra odáig jutottunk, hogy lázadó protestáns lelkünk attól hízik, hogy a pápa már másodszor jön Magyarországra, függetlenül attól, hogy mi miért történik. Mondhatnánk, hogy a Kossuth tér szakralitását éppen az adja majd, hogy a pápa ott misézik, de ettől még Kossuth és szellemisége nem szentül meg, ahogy a magyar kormány és célkitűzései sem, pedig vélhetően ez a kettős cél is mozgatja őket. De éppen Kossuth és szellemisége az, ami rányomja a bélyegét mindenre. Még akkor is, ha ezt az egész gondolatmenetet egy türelmetlen kézlegyintéssel és pár keresetlen szóval intézzük el. Ego sum via, veritas et vita. Kossuth vagy Jézus az út, az igazság és az élet? Vajon tarthatunk-e mindkettőjükkel?