Uram, megemlékeztél rólunk, bűnösökről,

kinyilvánítottad előttünk isteni dicsőségedet,

szorongattatásunkban megszabadítottál ellenségeinktől.

Hányszor próbáltunk csak a magunk erejére,

okosságára támaszkodni,

és ez nem tetszett Neked!

Nem tetszett, hogy hamisan esküdtünk,

mert gyűlölöd a hazugságot.

A törököt akartuk legyőzni,

de Téged akartunk becsapni,

ezért vereséggel és halállal büntetted vakmerő fiaidat,

mégis megengedted, hogy gyarló szolgád belássa bűnét.

És most, amikor már minden elveszni látszott,

amikor már a halálra készültünk,

amikor utolsó mentsvárunkhoz, Hozzád esengtünk,

János barátban és a ragyogó Napban megmutattad irgalmasságodat.

Megmentettél minket, habár nem voltunk rá méltók.

Alig kezdtünk imádkozni pápa atyánk felhívására,

Te megelőlegezted a bűnösnek bűnei feletti szomorkodását,

és könyörgéseinket, amik még el sem hangzottak, meghallgattad.

Mint az irgalmas Atya, a kapuban vártad tékozló fiadat,

már messziről észrevettél minket

és megesett rajtunk a szíved.

Jóságodat szüntelen imádsággal köszönjük,

amit az egész megszabadult ország együtt mond,

mindenkor Neked és a Boldogságos Szűzanyának ajánljuk magunkat,

tieid voltunk, vagyunk és leszünk.

És pusztuljunk Színed elől és a föld színéről,

ha valaha is elfelejtjük, mily jót tettél velünk!

Most már örömmel halok meg, mert szemeim látták,

hogy mentésünkre közénk szálltál,

hálát adok, hogy eszköz lehettem a Te kezedben!

Ámen, ámen, ámen!