Minden egzegetikai mélység nélkül (ami azért nem ártana) csupán egy érdekes párhuzamra kívánjuk felhívni a figyelmet, illetve egy-két következtetést is megengedünk magunknak, mind a párhuzamok alapján, mind az idézendő részek kapcsán.

János evangéliumának tanúsága szerint Jézus szóba elegyedett egy szamariai asszonnyal Jákob kútjánál. Ha eltekintünk a megszövegezésben az evangélista szerepétől, és csak a beszélgetőkre meg a párbeszédre figyelünk, nem tudjuk kivonni magunkat az idegen asszony megszólítása okozta izgalom, a sűrű témaváltások ellenére való haladás és a jézusi pedagógia hatása alól, nem beszélve az utolsó mondatok megrendítő erejéről.

Ez volt a párbeszéd:

– Adj innom!

– Zsidó létedre hogyan kérhetsz inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?

– Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: ’adj innom’, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.

– Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély; honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?

– Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.

– Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam, és ne járjak ide meríteni!

– Menj, hívd el a férjedet, és jöjj ide!

– Nincs férjem.

– Jól mondtad: ’Nincs férjem’. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem férjed. Ezt helyesen mondtad.

– Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.

– Hidd el nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk.

– Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent majd nekünk mindent.

– Én vagyok az, aki veled beszélek. (Jn 4,7–26)

Az iskolás tanítás nem ilyen (sajnos). Pedig ez a forma és persze ez a tartalom sokkal többet mond, mint amire az iskolában oktatnak. Jézus nem kezdi el magyarázni, mint az iskolában tennék, hogy miért kérhet ő vizet, hanem megkezdi az igazi educatio-t, a kivezetést kézen fogva a sötétségből a fényre. Válaszai nem hagynak nyugtot és erőfeszítést kívánnak hallgatójától, nem akar kioktatni, hanem húz felfelé magához. Amikor az asszony válaszából kiderül, hogy félreértette az örök életre szóló vizet, akkor sem magyarázza meg neki, hogy miről is van szó pontosan. Elég volt elmondani egyszer, a tanítás magvát elhintette, majd ki fog az csírázni. Talán éppen a következő téma fényében. Ez a témaváltás, hogy hívd el a férjed, minden olvasásnál meghökkent. Lehet, hogy éppen ez a szerepe? Kizökkenteni? De mintha ezzel át is adná a beszélgetés irányítását az asszonynak. A víz témája kimerült, illetve beavatta a teljes tanításba az asszonyt, csak ő még nem volt képes felfogni, ezért Jézus visszalép egyet, és a vallásgyakorlatra, a vallásos életre tereli a szót, amit megalapoz a nő házasélete. Az asszony meg a férjeiről az istentisztelet helyére tereli a szót, mintha visszatérne a kiindulási pontra: én szamariai vagyok, te meg zsidó, de Jézus képes identitásvesztés nélkül felszámolni a gátakat válaszában. Sőt ennél is többet tesz, éppen kollokviumot tart teológiából, és lám az asszony újra adekvát válasszal szolgál. Amíg a víz esetén kétszer is hibázott – mentségére szolgáljon, hogy nehéz volt a feladat, nem boldogult a képes beszéddel, de kapaszkodott – addig alacsonyabb szinten jól válaszol, bár kérdés sem hangzott el. Jézus már akkor megdicséri, amikor azt mondja, hogy nincs férje. Mert legalább tisztában van a helyzetével. És lám, még a Messiást is várja. És amikor Jézus felfedi magát, akkor szó nélkül ad választ azzal, hogy bemegy a városba apostolként, miközben az apostolok éppen ennivalóval jönnek onnan vissza.

A lényegen Ámosz idézendő verse nem változtat, bár abban az egy versben négy olyan elem is található, amely ezen párbeszédhez szorosan kapcsolódik. Ezt olvassuk tehát Ámosz könyvében:

„Halljátok e szót, Básán tehenei, akik Szamaria hegyén laktok, akik elnyomjátok a szűkölködőket és meggyötritek a szegényeket, akik így szóltok uraitokhoz: ’Hozzatok, hadd igyunk!’” (Ám 4,1)

A tehenek minden bizonnyal az asszonyokra utalnak, akik Szamariában laknak, van itt inni adás és a nők szólnak férjeiknek. Ugyan a sorrend és az értelem is más, mégis oly nagyfokú összecsengés hallatszik ki a két szövegből, hogy az nem lehet a véletlen műve. Jézus maga mondja, hogy „ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Itt pont egy prófétáról van szó, aki éppen szidja a (dőzsölő, kizsákmányoló) szamariai asszonyokat. A szegények elnyomását, a képmutató istentiszteletet, a jog kijátszását kritizálja Ámosz, ezt Jézus sem hagyja jóvá, bár a fentebb bemutatott párbeszédben erre nem történik utalás, viszont a Szamariával kapcsolatos ellenérzések tartósítása és a nők letehenezése már nem esik egybe Jézus elgondolásaival. A Lukács által megírt irgalmas szamaritánus története is ezt a mondanivalót erősíti, a szamariai asszonnyal való párbeszédével, majd a szamariakhoz való betérésével nyomatékosítja, hogy ő nem pusztán elméleti megbékélést hirdet. Az irgalmas szamaritánushoz képest a többletet tehát egyrészt a tevőlegesség hordozza, másrészt pedig az, hogy egy asszonnyal állt szóba. Ámosz idejében a szamariaiak nem ugyanazt jelentették, mint Jézus korában – hiszen akkor még nem voltak betelepítések Szamariába –, tehát még inkább elégtételt kell adni a szamariai asszonyoknak Ámosz durvasága miatt, akkor is, ha az a durvaság nem általánosságban a nőknek szólt. Vagyis amíg Jézus egy szinten lelkivezetést, az örök élet igéinek plántálását végzi, aközben egy prófétai könyvet igazít ki.

Míg Ámosznál a szamariai asszonyok mondják férjeiknek, hogy hozzanak nekik inni, addig itt Jézus kéri meg a szamariai asszonyt, hogy adjon neki inni. Amíg Ámosznál szólnak a szamariai asszonyok férjeiknek, addig itt Jézus szólítja fel az asszonyt, hogy szóljon férjének. Ámosznál a folytatásban, de az előzményekben is büntetés van beígérve Szamariának, az asszonyoknak is, addig Jézus tanítja és örömhírével táplálja a szamariai asszonyt, sőt a folytatásból kiderül, hogy őt magát is élteti ez a kapcsolat, mert szomjúságát nem a víz csillapítja, hanem az asszony válaszai, még ha olykor mellé is találnak. A tanárnak is akkor kell igazán örvendenie, ha tanítványa nem pusztán a megtanult anyagot mondja el szépen, hanem amikor az a tananyag át is alakítja gondolkozását, magatartását, életét. Ehhez persze nem árt a tanárnak is a tanított igazságoknak megfelelően élnie.

A párbeszédben fordulatot hozó felszólítás, hogy szóljon a férjének, Ámosz fényében érthetőbbé válik. Nem feltétlenül arról van szó, hogy Jézus mindentudásával igazolja az asszony előtt, hogy nagyobb ő Jákobnál, hanem egyszerűen Ámosz nyomán halad. Ha így lenne, akkor nemcsak tanítás, nemcsak a próféta beteljesítése, hanem játék is vegyül a párbeszédbe, ami fokozza az izgalmat, de a hatást is. És lám a játékba (tudtán kívül) az asszony is bekapcsolódik, mikor prófétának nevezi Jézust.

Mindig fenyegető veszély a formalizmus, a megszokottság, amikor elszürkül egy kapcsolat, akár Istennel, akár az embertárssal. Ezért is jött Jézus, hogy felrázzon, feltárja a törvény és a próféták mélységeit, mert az élet elszakadt éltető forrásától. Minden gondolata, szava, tette ennek helyreállítását célozza. És lám egy jól sikerült beszélgetéssel is mennyi mindent el lehet érni, főleg ha a beszélgetőtárs felismeri a másikban a prófétát és komolyan veszi.