Ha nem is homokos, szomorú, vizes síkon, hanem a hegyekben bóklászva, és ha nem is a hegyek miatt, de nem remélek. Csörgedezik a patak, csaponganak a gondolataim, ugrálok a víz fölött, mígnem hirtelen ez a szertelenség egy verssor mentén rendeződni nem kezd. „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort.”

No, itt is vagyunk a messze jövendőben. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Kölcsey intelmét megfogadva, jövőbe tekintve, a megvalósítandó célra összpontosítva, hatva, alkotva, gyarapítva, vagy figyelmen kívül hagyva ezeket a szempontokat? Az eredményből arra következtethetnénk, hogy nem fogadtuk meg a felszólítást, koncepcióm szerint viszont nagyon is, és azért lett ez az eredmény. A messze jövendő képe ugyanis légvár, különben is, alap nélkül nem lehet építkezni. És ha nem légvár, akkor meg Anglia, a Nyugat. Ők a minta, nekünk is olyanná kell válnunk. Sokakat elvarázsolt, még inkább elkábított ez a lehetőség. De nem kell 200 évet visszautazni, a kommunisták is azt tűzték ki célul, hogy utolérjék a nyugatot, csak más úton, a rendszerváltáskor is ez volt sokak álma, talán még ma is. Címszavakban összefoglalva az álomképet: liberalizáció, polgári társadalom, tőkés gazdaság, tudományos-technikai fejlődés, iparosodás, növekedés, demokratizáció, urbanizáció. Ebben a tekintetben azonban nincs szerves fejlődés, csak forradalmi út létezik. Angliában is, egy gyarmatosító birodalomban ugyanis semmi sem lehet szerves. És ha forradalom, akkor törvényszerű a pusztulás és a súlyos társadalmi megrázkódtatás. A forradalom hatalmi harc a régi és az új rendszer között, ahol az új nem jobb csak erősebb, és az erő utólag mindent igazol. A jóságot is. Pedig a felsorolt címszavak mindegyikének legalább akkora az árnyéka, mint a hozadéka. Főleg, ha a születésüket tekintjük, mert mindegyik – hiszen egy tőről fakadnak – az ősbűn ismétlésével kezdődik, azzal, hogy az ember a maga kezébe veszi az irányítást, Istent kizárja életéből, vagy hátrébb sorolja. Nézzük meg címszavakban, hogy mi veszett/romlott még el, vagy került múzeumba: nagycsalád, gyökerek, hagyományok, ünnepek, természetközelség (életritmus, harmónia, kapcsolat a földdel, idővel), univerzális gondolkodás és tudás, hierarchia, értékrend.

Bizonyos szempontból volt fejlődés, ez tagadhatatlan, számos mutatóval alá lehet támasztani. De ennek ára is volt, aminek szintén tagadhatatlannak kellene lennie, még akkor is, ha erre nem nagyon vannak mutatók. Mérni alapvetően mennyiséget lehet. De mondjuk a családi kapcsolatok erősségét, az abból fakadó stabilitást, a szülőföld szeretetét, az Istenre való hagyatkozást nem. Viszont amit nem lehet mérni, az attól még létezik. Lehet próbálkozni mutatókat gyártani, nem fog sikerülni. (Könnyebb nem foglalkozni vele, mert egyértelműbbnek tüntethető fel a haladás, de a szőnyeg alá söpréssel nem szűnnek meg a problémák.) Kíváncsi lennék különben, hogy az elmúlt 200 évben hogyan változott a munkára, még inkább a karrierépítésre, az önmegvalósításra fordított idő mennyisége. Valószínűleg úgy nőtt, ahogy bezárultak a szívek a következő (és a többi) evangéliumi igazság előtt: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39).

Ha a régi kor árnya felé való visszamerengés puszta kesergés a tovatűnt nagyság után, hogy milyen jó is volt egykor, amihez képest ma mily sanyarú időket élünk, az tényleg meddő. De a múlt, a régi kor ismerete elengedhetetlen a jövőépítéshez. Éppen ez biztosítaná a fentebb már emlegetett szerves fejlődés lehetőségét. Ha a jövőre helyeződik a hangsúly, akkor ugyanúgy sanyarú a jelen, csak nem kesergő, hanem reménykedő az alaphangulat. Viszont megbillen az egyensúly, szerves fejlődés helyett a magasra tett lécet kell bármi áron átugrani. Ez ugyanolyan veszélyes, mint a puszta kesergés. Az egyik a tespedés útján megy tönkre, a másik meg a tévúton.

És itt van még ez a rémalak. Ha éjszaka egy lebegő rémalak integet nekem, sőt mi több, még meg is szólít, akkor az inkább ijesztő, figyelmeztető és elgondolkodtató. Nem kell rögtön ugrani, bármilyen nagy szavakat is mond. Kétszáz év távlatából azt mondom, hogy a lebegő rémalak nem más, mint a messze jövendő lázálma, nem hagy nyugton, meg akar valósulni, és elmondja a hozzá vezető utat. Nem hagy nyugton, azt akarja, hogy csak vele foglalkozzunk, őt tartsuk szemünk előtt. Az első felszólításával ráadásul meg akarja többszörözni magát: hass! Ő kezdi a hatást és azt kell továbbadni. Vagyis azt, hogy a rémalakot, a (romantikus) lázálmot kell követni. Az alkotással nincs baj, csak akkor, ha alap nélküli építkezésről van szó. A gyarapítás vajon mit céloz? Számbeli növekedést? Mindegy, csak mérni lehessen? Erről már esett szó. Netalán minél több gyerek születését szeretné? Maga Kölcsey sem igen igyekezett ezen a téren, úgyhogy ezt az amúgy nem is olyan rossz elgondolást most inkább tegyük félre.

Foglaljuk össze röviden elemzési kísérletünk eredményeit! A messze jövendő ugyan ösztönző, de gyökerek nélkül veszélyes egy ideális kép felé törekedni. A hazafias lelkesedés és a hazáért való tenni akarás rendben van, de milyen elvek mentén, hogyan történjen ez? Liberális módon, a régi rendszer felszámolásával, forradalmi úton, vagy az apró lépések politikájával, a múlt tapasztalataira, a jelen valóságára építkezve? Töröljük el a múltat, vagy építkezzünk rá? Az elmúlt 200 év a progresszív, evolucionista liberális szemlélet jegyében alakult: mélyreható társadalmi, ipari, gazdasági, tudományos, technikai változások mentek végbe, amit leegyszerűsítve és tévesen fejlődésnek szoktunk nevezni. Be kell látnunk, hogy pl. a Monarchia gazdasági fejlődése, de bármilyen XIX–XX. századi európai példát hozhatunk, nem vizsgálható és értékelhető önmagában, csak a fizikai, lelki, szellemi szférában okozott károkkal együtt, ami a fenti szemléletből fakadt. Eléggé ellentmondásos, hogy sokan keresztény, konzervatív, nemzeti elköteleződésük ellenére a reformkort, a forradalmat és a szabadságharcot, valamint a Monarchia szabadelvű politikáját nagyra tartják, feltétel nélkül elfogadják. Nyilván az akkori és a mai liberálisok közt ég és föld a különbség, de ettől függetlenül a maiak az akkoriak szellemi örökösei. Ők azok, és nem a konzervatívok. Ezért konzervatív alapokon állva Kölcseyre és társaira csak fenntartásokkal lehet hivatkozni.

HF: Tessék gondolkodni mindezek fényében a honfi válaszán! Nem mintha ez a vers kiegészítésre szorulna, hiszen szájba/szállóigébe van rágva, mit kell tenni. A honfi attól még honfi marad, ha nem feltétlenül fogadja el a készen kapott megoldásokat, főleg, ha még rá is akarják erőszakolni. Magától is tudhatja, hogy mi szükséges és mi nem a haza fényre derüléséhez.