Teljesítménytúrákon olykor elgondolkodtam azon, hogy miért is szerveznek ilyesmiket egyáltalán. Van kereslet erre a megszállottak és kevésbé megszállottak között, de a természet szeretete, a természetjárás népszerűsítése is lehet indok, netán a bevételek. Találtam egy naiv mélyebb okot is, aminek igazságtartalmáról ugyan nem vagyok meggyőződve: a teljesítménytúrával lehetőség nyílik arra, hogy egyszerre több embert ráküldjenek kevésbé járt ösvényekre, hogy letapossák és ezzel karban tartsák azokat.

Bár az erdei ösvényekre kevésbé asszociálhatunk az Izajásnál olvasható hang szava alapján: „Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá!” (Iz 40,3–4). Sokkal inkább juthatnak eszünkbe az autópályák, ott aztán van földmunka bőven, a völgyek feltöltését viadukttal, a hegyek elhordását meg alagúttal fejlesztve tovább. Ennek ellenére megmaradnék az erdei ösvény képénél, mert ott az útkészítés nemcsak az út kijelölését jelenti, az csak úgy marad út, ha járnak rajta. Márk is oszthatta ezt az álláspontot, mert akkor nem kezdte volna izajási idézettel és útkészítéssel evangéliumát.

Fokozhatjuk egy erdei ösvény fentiekhez való hasonlóságát, ha nagy hóban kell rajta végigmenni. Hiába van ösvény, könnyen el lehet tévedni, nem látszik belőle semmi, csak a turistajelek, ha vannak. A szűz hóban elöl haladó az útépítőhöz hasonló, szó szerint kijárja a mögötte jövőknek az utat, akik már messziről láthatják, hogy merre kell menniük és az előrejutásuk is könnyebb. Hóban inkább érezhetjük azt, hogy utat készítünk. De nyáron is hálával gondolhatunk azokra, akik letaposták előttünk a csalánt, a tüskés cserjéket.

Nem teljesen függetlenül attól, hogy a pusztába kiáltó hang milyen utat is kívánt, előttünk áll annak az útnak a képe, amely azáltal készül, hogy járunk rajta. Ez lehetőséget ad az útnak az út készítőjével való azonosítására is, amikor az út már nem fizikai valójában értendő. Márk is így gondolkodhatott, hiszen ezt írja az Izajástól vett részlet után: „János megjelent a pusztában” (Mk 1,4), Keresztelő János utat egyengetett és azonosult is az úttal. És mennyien kimentek hozzá, szinte utat jártak a pusztába! Eredetileg nem is út vagyok, hanem puszta, milyen út készül bennem?

Amikor valaki a saját útját járja, akkor nem arra gondolunk, hogy mindig ugyanazon az úton megy a munkahelyére. De itt nem is a saját útról, hanem az Úr útjáról van szó. Ha figyelembe vesszük az Úr útjára vonatkozó egyéb szentírási helyeket, akkor rádöbbenünk, hogy milyen nagy méltóság az Úrnak utat készíteni. Hiszen az Úr útjai készen vannak, csak egy helyet kiragadva a számtalan közül: „Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,4). Ha az Úrnak mégis utat kell készíteni, akkor ez nem jelenthet mást, minthogy az Úr útján kell járni. Azzal készítjük az utat, ha járunk rajta és ezzel másoknak is utat mutatunk (vö. Mt 5,16). Isten munkatársai lehetünk, ha egyre jobban megismerjük és ezáltal megszeretjük az Ő útjait, egyre inkább azonosulunk velük és vonzóvá tesszük azokat mások előtt.

Az Úr útjai mindig is készen álltak, már a törvény és a próféták előtt is, és arra vártak, és várnak ma is mindenki előtt, hogy használatba vegyék őket. Jézus még egyértelműbbé tette ezt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Nemcsak úton vagyunk, úton járunk, hanem mi magunk is utak vagyunk. De milyen az az út, kérdeztük már korábban is. Saját út vagy az Úr útjához igazodik? És hova jut az, aki az én utamon jár? Addig is, amíg válaszolunk, ne hagyjuk elgazosodni, elgöröngyösödni, eltűnni az Úr útját, hiszen az a hivatásunk, hogy készítsük az Úr útját, vagyis járjunk az Ő útján!