Krisztus sírban nyugvásának napja milyen időtöltést kívánhat az embertől? Mivel lehet illően megemlékezni erről a napról? Vélhetően nem hosszas ágyban fekvéssel. A sütés, főzés, takarítás már egy fokkal jobb, aki így tesz, az készül a másnapra, és szolgáló szeretettel van mások iránt. Lehet az ünnep tartalmával is foglalatoskodni, olvasmánnyal, zenével, filmmel. Én a Börzsönyt átszelő, többször végigjárt útvonalú túrát választottam, ami ellentmondásnak tűnhet, de talán feloldható. Egyrészt Krisztus sem volt tétlen, míg teste a sírban nyugodott, hiszen a hitvallásban azt imádkozzuk, hogy „alászállt a poklokra” felébreszteni a régóta alvókat, az ősszülőket és leszármazottaikat. Másrészt Krisztus az élő Isten Fia, mégis Emberfiának nevezte magát, ráadásul meg is halt, ez még nagyobb ellentmondás. Harmadrészt ugyan mozog az, aki túrázik, és van mozgás körülötte is (fúj a szél, csörgedezik a patak, kétszer ugyanabba nem is lehet belelépni), de a hegy és a természet mégis nyugalmat áraszt, ami az ott mozgó embert is magához hasonlóvá teheti. Mert eggyé leszek a széllel, a patakkal, a madárdallal, a virágok illatával, a napsütéssel, az ösvénnyel, nyugalmukkal. Miközben a megtett kilométerek fárasztanak, addig ez a nyugalom táplál napokon át. Aki süt, főz szolgáló szeretettel van, de nyugtalankodhat is, a természetjáró látszólag nem tesz semmit másokért, de az is éppen elég lehet, ha hazavisz valamit ebből a nyugalomból. A fejtegetés gyenge lába az a nyugtalan ember, akit a természetbe való kimozdulás még nyugtalanabbá tesz, nem engedi, hogy a természet hasson rá, ráadásul a város zaját is magával hozza.

A Teleki 50 idén is elmaradt, de ez nem akadályoz meg abban, hogy szervezett keretek nélkül vágjak neki az útnak. Drégelypalánkon látom, hogy nem vagyok egyedül e szándékommal, rajtam kívül két hármas csoport és Tibor ered neki a távnak, utóbbival pár szót váltok a várható beérkezésről és időjárásról, ő az eget kémlelve napsütést prognosztizál, én borongósabb időre számítok, ennek megfelelően rajta rövidnadrág van, én hosszúban indulok. Aztán mind a kettőnknek igaza lett, de neki jobban, néha nagyon melegem volt.

Sáferkút, Drégelyvár, Pénzásás, Csánki kert, Bugyihó, Királyháza az első szakasz. Iszunk a forrásból, kicsit fázik a kezem, de a várba érve már el is felejtem ezt a kellemetlenséget.

Odvas keltikék illatoznak mindenütt, idővel bogláros szellőrózsák gazdagítják a képet. 

Örökrangadó

Hullámzik a táj és vele együtt én is. Már a bemelegítéskor érzem, hogy nem vagyok erőm teljében. A mindig kitűzött, de még soha el nem ért másodlagos célt, hogy hét óra alatt végigjárjam az utat, az első lépés előtt elvetettem, illetve nyolc órára módosítottam. Így van időm, gyönyörködöm a sziklákban, nézem a Csóványost, messzinek tűnik, de két óra és ott leszek – biztatom magam. Madárdal végig hallatszik, balról felröppenő madarakat látok, nyugalmas utam lesz? Talán augur volt az egyik ősöm, hogy ez a kérdés felmerül bennem? A feltámadáskor sorban látni fogom őket egészen Ádámig. A Kemence-patakon híd visz át, felavatom a magam részéről is.

Királyházától a Csóványos nincs 7 km, de ehhez 600 méter szintemelkedés járul, következik a Nagy-Mána gerince. Mondhatnánk, hogy a legnehezebb, de legszebb rész, a magam részéről a meredek lejtőket legalább olyan nehéznek tartom, és minden résznek megvan a maga szépsége, még ha a Nagy-Mána gerince tényleg nagyon kedves számomra.

"S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz" (Mt 7,14)

Előbb azonban a Rózsás-patak és a Tűzköves-forrás idézi meg az örök életre szökellő vízforrást és a sziklasírt. Háromszor kelek át a patakon, negyedszer már a Rakottyás-patakot keresztezem. Felfelé sós masnit eszek és bár teli szájjal nem lehet énekelni, lélekben csatlakozom az emlékhely szélharangjához, ami az Urat dicséri. Olykor botlogok, Jézus keresztútja, elesései idéződnek elém, amit az úton és az egymáson keresztben fekvő fák is hirdetnek szavak nélkül. Más tartományba érek, a keltikéket hóvirágok váltják, de mindkettő a tavaszt és a megújulást hirdeti. A reggeli találkozások után a Csóványoson látok újra embert, de csak kettőt. A Nagy-Hideg-hegy következik, emberek ott is vannak. Az idő borongósabbra változik, a szél is feltámad, de a távolban süt a Nap. Lejtmenet az Inóci vágásban. Már éppen kezd kellemetlenkedni a gyomrom, amikor a Barna Feri kereszthez érek, megállok egy szóra, jobban is leszek.

Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtunk! Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj értünk!

Kisinócról a kóspallagi kálvária, Kóspallag, Kishanta-patak, Pusztatorony, Törökmező, Köves-mező a további útvonal. Érdekes módon nem érzem magam túlságosan fáradtnak, a térdemben olykor szúró fájdalmat érzek, de nem állandósul. Nézem az órát, számolgatok, bizony a nyolc órás beérkezés is kérdőjeles. Vicsorgók figyelmeztetnek, hogy össze kell szorítani a fogam, ha időben be akarok érni. Önmagában a nyolc óra nem is számítana, az óránként közlekedő vonat jobban motivál. Aztán rájövök, hogy ha úgy állok idővel, akkor nyugodtan rövidíthetek, nem teljesítménytúrán vagyok. A kálvária még nagypénteket hirdet, az egyes állomások melletti padocskák azonban már a megnyugvásról beszélnek. Harangoznak. Kóspallagról kifelé tartva megváltozott a piros sáv útvonala, amit egyáltalán nem bánok. Így némi kaptatóval a Hanta-patak fölé emelkedem, lesz még alkalom a patak mellett menni, átugrálni rajta. A melegben pólót képezek a felsőmből, a sétálók ugyan be vannak öltözve, nekem a hosszú nadrág már kényelmetlen, de átöltözni, kamáslit, cipőt le-felvenni macerás lenne, elviselem. A Békás-réten a héricsmező a vártnál is pompásabb, de jó, hogy itt vagyok. Törökmezőn viszonylag sokan vannak, de van hely is bőven.

Tempósan haladok az utolsónak gondolt erőpróba felé, a Hegyes-tetőhöz közeledve a reggeli viszonyok köszöntenek, keltikék illata jár át, annyi különbséggel, hogy errefelé többen is élvezik ezt. Már ha az élvezheti, aki a hegyre fel másnaposságot emleget, és hogy nem neki való ez a séta. Mégis itt van, hátha. Szóval nekivágok a Hegyes-tetőnek, de nem is tudom, hogy miért, alig van már időm és mégis. Levághatnék Zebegénybe, de oly közel van a csúcs, hogy azt gondolom, gyorsan megjárom. Nekifeszülök a meredeknek, a lábamban lévő 45 km-hez képest nagyon jól haladok. Felérek, fújok hármat és fordulok vissza. A Világos-térnél balra kanyarodok, adódik még 500 méter emelkedő a Remetekereszt-bércen, aztán jön a lejtő, 2,5 km és negyed óra a vonatig. Erős kétségeim támadtak, de végül sérülés nélkül elcsíptem a vonatot, hála Istennek. Kevesebben voltak rajta, mint a Hegyes-tetőn.

Vajon Magyarország is a sírban nyugszik? Vajon van még feltámadás?

Egész nap a nyugalom helyén elmélkedtem, az imádságra hívás zsoltárának utolsó sora alapján, de a nagyszombati olvasmányos imaórában szereplő Zsidóknak írt levél 4. fejezete is ezt idézi. A zsoltár felszólítás a Teremtő dicséretére („Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak…”), milyen jó, hogy a természetben töltöm a napot, ahol a szikla, a forrás és a hegyek orma kézzel fogható valóság, de mind túlmutat önmagán. Kár, hogy mindig lesznek, akik nem hallgatnak a szavakra, nem hat rájuk a természet szépsége, hogy az Istenre irányultságról már ne is beszéljünk. A szombat a heti ritmusban a nyugalom napja, de tágabb értelemben az alkotó munka után a boldog megnyugvást, a földi pálya lezárását is jelképezi. Amennyiben az a pálya méltó arra, hogy megnyugvás kövesse. Jézus testének sírban nyugvása tehát éppen felszólítás, hogy az ő követőjeként, hozzá méltó módon éljek, rá hagyatkozzak, mert ez a garancia arra, hogy eljutok nyugalma országába. A keménynyakúak viszont, hiába az ő népe, hiába ő a pásztoruk, saját fejük után mennek, tévelygő szívűek, nem ismerik, nem akarják ismerni útjait, ezért nyugalma helyére nem juthatnak el.