Egy időben bizonyos csatornák sokat foglalkoztak a keresztre feszítés gyakorlatával. Hova is üthették a szögeket, a tenyérbe vagy a csuklóba? Aztán ez a szempont az ábrázolásoknak is a mércéje lett, mintha ez lenne a lényeg. Bevallom, annak idején engem is foglalkoztatott a kérdés, meg a kísérletek.

A téma – Jézus keresztre feszítése – ilyen megközelítésének van ugyan létjogosultsága, de ez alapvetően világi nézőpont, és mint ilyen, képtelen a testnél és a fizikánál magasabbra emelkedni. Tudományosnak látszik, de ennek a tudománynak milyen szerepe és mondanivalója lehet az üdvösség kérdésében? Hozzájárulhat egyáltalán a megváltás titkának mélyebb megismeréséhez? Bizonyára. De ez meg a világi tudomány nézőpontjából lesz érdektelen. Nem kellene így lennie, de a szereptévesztések korában szükségszerűen így van.

A kísérletekkel arra jutottak, hogy a csukló, és nem a tenyér lehetett a szögelés helye – szemben a legtöbb ábrázolással –, mert utóbbi esetében nem bírja el a testet. De keresztre feszíteni nemcsak szöggel lehet, hanem kötéllel is, sőt alapvetően kötéllel történt. Ez pedig a kérdést, hogy melyik testrészbe is szögeztek, legalábbis másodrangúvá süllyeszti. De minek odakötözni, ha szögezik, illetve minek szögezni, ha odakötözik? Csak a biztonság kedvéért? A józan paraszti ész – már ha ebben a kérdésben egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni – azt mondatja, hogy a kötözés az alap, a szögezés pedig az extra. Nem lenne rá szükség, mégis alkalmazzák, de akkor ennek oka is van.

A keresztre feszítés kínhalál már akkor is, ha kötéllel történik, a szögek némileg fokozhatják a kínt, de nem oly mértékben, ami indokolná extra használatukat. Mert a kínhalál is másodlagos, legalábbis eredetileg másodlagos volt. A szögezésnek tehát jelen esetben inkább mondanivalója van, mint gyakorlati szerepe. A megkötözött ember rab, ki van szolgáltatva, de a felszögezett ember hatványozottan az. Akit megszögeznek, elveszti erejét, nem tud mozdulni, teljesen kiszolgáltatottá lesz, teljesen a szögező uralma alá kerül. A megkötözött ember nem feltétlenül veszti el az erejét, ha eloldozzák, ugyanaz lehet, mint aki korábban volt. A felszögezett emberre ez nem igaz, csak akkor húzzák ki belőle a szögeket, ha testestül-lelkestül megsemmisült. Ez a lényeg, nem csak a testét akarják megölni, hanem mindenestül el akarják pusztítani. De miért is? Mert ártalmas. Ártalmas a világra, az emberre, legfőképpen pedig a világ és a társadalom isteni rendjére. Tulajdonképpen minden bűn Isten és az isteni rend ellen irányul, de azért nem kell minden bűnelkövetőt keresztre feszíteni. Az az ördögnek és az ördögtől megszállottaknak van fenntartva, akik következetesen lázadnak és lázítanak Isten ellen. A fára szögezéssel viszont ártalmatlanítani lehet őket. Igazából Isten erejével lehet küzdeni ellenük, a fa, a szögek, a kereszthordozás a falakon kívülre, a leköpés, az ostorozás, a szidalmazás pedig ennek a küzdelemnek a rituális eszközei, amelyekkel elátkozzák az ördögöt, az ördögit. Az átok Isten ellenségeinek szól, akik megszegik Isten törvényeit. Az elátkozás célja tehát, hogy fennmaradjon az isteni rend.

A keresztre feszítés nagyon is alkalmas eszköz, hiszen akit felszögeznek, azt totálisan legyőzték, nem menekülhet, nem mozdulhat, veszélytelenné vált, nem kell tőle félni. Mindenki láthatja, hogy az egykor erős, csodálatra méltó vagy rettegett valaki, valójában egy szánalmas figura, aki már nem árthat nekünk, kiismertük és legyőztük őt és gonosz elképzeléseit. Így jár mindenki, aki Isten ellen lázad. A keresztre feszítés célja tehát az isteni igazság érvényesítése, a keresztre feszítők ennek a munkatársai.

Ha Jézusra alkalmazzuk a fentebbi szempontokat, akkor bizony van min megdöbbenni, még ha az írások és a próféták előre jelezték ezt. Tény az, hogy Jézust az evangéliumok tanúsága szerint a fentebb említettek alapján, vagyis vallási alapon ítélték el. Már ördögűzésekor azzal gyanúsították, hogy az ördögök fejedelme segítségével űzte ki az ördögöt. A főtanács istenkáromlónak tartja, mert Istennek mondja magát. Pilátus előtt meg azzal vádolják, hogy a nép lázítója, királlyá teszi magát. Ezek kisebb-nagyobb mértékben az isteni rend elleni bűnök. Az más kérdés, hogy éppen Jézust, az Isten Fiát vádolják ezzel.

Jézus keresztre feszítése Isten és az ellene lázadó démonok közti háború mindent eldöntő összecsapása lett. A háború ugyan még most sem ért véget, sőt a harcok egyre hevesebbek, de a végeredmény már a kereszten megszületett. Az ördög taktikája, ahhoz képest, hogy mennyire furfangos az emberek rászedésében, szolgálatába állításában, elég egyszerű volt ebben az esetben. Mondhatjuk, hogy besétált Isten kelepcéjébe. Hiszen mit akar az ördög? Az embert bűnre csábítani és ezzel Istentől elszakítani. És mihez kezd azzal, aki ellenáll a csábításnak? Ha földi javak nem vonzzák, hátha a csapások, megalázás, nevetségessé tétel megingatják. Ha nem, hát el is pusztulhat az illető, bizonyságul arra, hogy Isten mennyire szerette. Ez azért is kelepce, mert ha valaki mindvégig kitart, akkor az ördög máris vereséget szenvedett. Maximum azzal számolhat, hogy másokat mégis magával ragadhat.

Ám a kelepce Jézus keresztre feszítésében több ennél. Hiába veszejti el az igazat a sátán, hiába követik el az emberek a legnagyobb bűnt Isten ellen, az átokfa, az oda való felfeszülés, Jézus azonosulása az átokkal, és Istentől való elhagyatottsága végül azt eredményezi, hogy a halálos sebet mégis az ördög kapja. És csak így kaphatta, mert a bűnök és következményeik elhárítása csak ilyen módon volt lehetséges. Az ősi rítust tehát végül mégis az ördög ellen, a bűn fogságából való kiszabadulásért alkalmazták – teljesen tudatlanul. És az isteni igazság is érvényesült, habár az ártatlan felfeszítése éppen ellentétesnek tűnik az igazsággal, pedig a bűnösök megváltásának ez a kézenfekvő módja. Ráadásul Krisztus feltámadt a halálból.

Talán úgy lesz, hogy a háború vége felé az egész világ az ördög fennhatósága alá kerül, de győzni nem fog tudni, mert mindenáron győzni akar. Az utolsó felvonásban aztán majd nyilvánvalóvá lesz az egész megváltói mű, az ördög mesterkedései, a kereszt, mint Isten kelepcéje, és az is, hogy az Emberfiát a csuklóján vagy a tenyerén keresztül szegezték a fára.

(Az írást Dér Katalin A zsoltárok misztériuma c. műve ösztönözte; valahol a Nagy-Hideg-hegy és a Nagy-Inóc között formálódott Szent Kereszt felmagasztalása ünnepére készülve.)