Remélem, nem túlzok, ha megállapítom, hogy a sport nevelő hatása mindenki előtt ismert. Igazi értéke éppen abban áll, ha az edzések, a gyakorlás, a megmérettetések erősítik a jellemet, kitartóbbá, fegyelmezettebbé, erősebbé, bátrabbá tesznek. Viszont helyes önismeret és abból fakadó alázat hiányában ezek nem sokat érnek, sőt veszélyt hordoznak magukban. Mert lehet ugyan fejlődni, de minek a szolgálatában? A testnevelés nemcsak a test nevelése, a lélek is nevelődik, de még egyszer kérdezem, mert a legfontosabb az, mindez minek a szolgálatában, milyen szellemiség jegyében történik? Hiába kitartó, fegyelmezett, bátor és erős valaki, ha abból például önhittség fakad, vagy rosszra használja.

Gyerekként odavoltam a fociért, játszottam is (persze, csak a barátokkal, leszámítva egy fél évet a megye egy ifiben), néztem is a tévében, írtam a nemzeti bajnokság, az EB-k, VB-k eredményeit, amiket visszamenőleg is gyűjtöttem és egy nagy könyvben vezettem őket. Ma is szívesen játszok, de már sem a honi bajnokság, sem a világversenyek alakulását nem követem olyan szoros figyelemmel. Több oka is van ennek, de ezek most nem érdekesek. Míg egykor ösztönösen lelkesedtem a fociért, idővel valamennyire tudatosítottam magamban a játék értékeit, természetesen csak a saját szintemen, mélyebb elemzésekig nem jutottam el. Ilyenek fogalmazódtak meg bennem: milyen jó együtt játszani a többiekkel; elismerem a szép egyéni megoldásokat, de még inkább az eredményes csapatjátékot; értékelem azt, aki állandóan mozgásban van, nem hagyja kibontakozni az ellenfelet, de azt is, aki megfontoltan szervezi a játékot, jó passzokkal hozza helyzetbe társait, nem feledkezve meg a gyors helyzetfelismerőkről és jól helyezkedő, a szögeket jól záró kapusokról; az egyszerű és gyorspasszos játék híve vagyok, de nem vetem meg a cseleket, egy csel belefér, talán még kettő is. Leginkább mégis az alázat megnyilvánulási formái töltenek el örömmel. Ha valaki akkor is hajt, amikor már eldőlt a mérkőzés, akár nyer, akár veszt a csapata. Kellő hévvel játszik, mégis csendben, nem kér számon sem csapattársat, sem ellenfelet, sem bírót, sem senkit, uralkodik magán. Végül, de nem utolsósorban többre tartja a sportszerű játékot, mint a győzelmet. Ezen a ponton – ­azon túl, hogy újfent megállapítom, milyen jó játék a foci – érdemes megkülönböztetni a versenysportot és a tömegsportot. Megállja-e a helyét a versenysportban is, hogy fontosabb a sportszerű játék, mint a győzelem? Amennyire az élet más területein is. Az elv szép, még ha sokszor azok sem tartják be, akik hangoztatják. Nem is kell hangoztatni, csak betartani.

A versenysport és a tömegsport két külön műfaj, de azért nem független egymástól a kettő, habár azt nehéz eldönteni, hogy melyik hat inkább a másikra; a versenysport hatásmechanizmusa a tömegkommunikációs eszközökön keresztül legalábbis látványosabb. A sportoló példakép (lehet), még ha azok, akik mintát látnak benne, nem is tudják mindenben követni. Ha a kemény munka, a gyorsaság, a technika, a gyakorlat nem is megy úgy, ott van még a habitus, a külső, abban könnyebb utánozni valakit. Amúgy minden, ami a képernyőre kerül, formálja a nézőt, akár akarja, akár nem, többek között ez a célja. A sportműsor izgalmas, szórakoztat, de az első sorban emlegetett nevelő hatást sem szabad elfelejteni. Aki viszont maga is sportol, még ha csak hobbi szinten is, az egyrészt jobban értékeli a versenysportolót, másrészt függetlenítheti magát, nem muszáj folyton máshoz méredzkednie, mert a tömegsportnak nem az a célja. A tömegsportoló saját környezetében (család, munkatársak, barátok) szintén példakép lehet. Akár nagyobb hatása is lehet olyasvalakinek, akivel naponta találkoznak, nemcsak a közvetítésekben.

Ma már számos olyan taktikai elem van a profi játékban, amire tanítják is a fiatalokat, vagy utasítják őket, ám ellentétesek a tisztességes, becsületes játékkal. (Sajnos minden szakmának megvannak a maga trükkjei.) A fair játék nem merülhet ki abban, hogy amikor az ellenfél játékosa a földön marad, akkor kirúgják a labdát és a másik meg visszaadja. Ez is fontos, de akkor taktikából nem szabadna a földön maradni, még akkor sem, ha fáj. Éppen azért kapnak terhelést a játékosok, hogy kibírják, felálljanak és tovább harcoljanak. A legidegesítőbb „szokás”, amikor az oldalvonalon kimenő labda dobással való játékba hozása érdekében az érintettek, akik éppen egymással küzdöttek a játékszerért, egymást megelőzve emelik kezüket, hogy ők jönnek. Már a kéz gyorsabb emelésével is hatással akarnak lenni a bíróra, hogy a javukra ítéljen, aztán, ha mégsem, akkor ilyen-olyan formában közlik a sípmester sporttárssal, hogy téves ítéletet hozott. Az sem zavarja őket, hogy az ismétlésből kiderül, netán nincs is igazuk. A legszomorúbb az, hogy nem számít, kiről ment ki a labda. Mentegethetném a játékosokat, hogy olykor maguk sem tudják, vagy, hogy a játék hevében nyilván azt szeretnék, hogy ők jöjjenek, nem beszélve a szurkolók állásfoglalásáról. Ehhez képest helyesebb magatartásnak tűnik, hogy a nyilvánvalóan téves ítéletet is egykedvűen fogadja el a játékos. A téves ítéleten való felháborodás azért is jogtalan, hiszen a kétes esetekben az egyik fél éppenséggel téves ítéletre akarja rávenni a bírót. A nekünk kedvező téves ítélet az rendben van, de a kárunkra szolgáló már elfogadhatatlan? Még helyesebb lenne, ha az a játékos, akinek a javára tévedett a bíró, szólna, hogy nem ő jön, vagy ő volt szabálytalan. Én legalábbis erre nevelném a játékosokat, akik pedig a bírót befolyásolni akarják, azokat kiállítanám. Persze, a nevelési szempontokat sem lehet kizárólagossá tenni, még ha egészségesebb szemléletet is teremtenének, de úgy látszik, hogy ennél magasabb (alantasabb) szempontok az uralkodók. A barátokkal azonban talán még lehet ezen az alapon játszani.

Természetesen a videóbíró bevezetése sem segít a fenti problémákon, legfeljebb megpróbálják elfogadhatóbbá tenni az egyes ítéleteket, fenntartva a bíró döntési jogát. Ezt-azt ugyan ki lehet deríteni, de a tévedéseket teljesen kizárni nem lehet. Egy büntető megítélése vagy egy lesgól kiszűrése meghatározónak tűnhet, ám már egy fordítva elvégzett bedobás, vagy szöglet kirúgás helyett is alapvetően más irányba terelheti a mérkőzés menetét, és ezen az alapon alakul az összes későbbi kétes szituáció. Miért fontosabbak azok, emez gyökéreseményhez képest? Persze, minden percben nem lehet videózni. Szerencsére játékos nem kérhet visszanézést, ennek ellenére láttunk már rá példát, hogy képernyőt formáló kézzel rohanták meg a bírót. Íme, egy újabb nyomásgyakorlási forma. A legjobb csatár is hagy ki ziccert, a legjobb kapus is kap potyagólt. A bíró döntéseit is el lehet fogadni tévedéseivel együtt. Ha téved, hát emlékeztessen saját tévedéseinkre.

Ahogy a játékosok egymás és a labda mellett a bíró presszionálására, a szurkolók hangulatára is odafigyelnek az eredmény érdekében, úgy a kommentátorok sem képesek elfogulatlanul megítélni bizonyos szituációkat (a magyar válogatott mérkőzésein). Jellemző tünet, hogy a saját játékos szabálytalanságát bagatellizálják, ritkán hallani olyat, hogy ez nagyon durva volt, megérdemelte a sárga vagy a piros lapot, pedig ugyanazokkal a szavakkal kellene illetni ugyanazt a dolgot, akár saját, akár ellenfél játékos követte el. Sőt, a saját hibáinkat érdemes mindig keményebb mércével mérni. Ehelyett az ellenfél játékosát előszeretettel leplezik le, a saját játékost mentegetik. Magyarul, a kommentátor is szurkol, ami nem baj, de attól még, hogy valaki szurkol, nem kell feltétlenül elvesztenie az ítélőképességét. Akármelyik szurkoló is elismerheti, hogy jobb volt az ellenfél, megérdemelten győzött, vagy szerencsénk volt, hogy nem kaptunk ki, attól még nem lesz saját csapata, nemzete árulója. Ha akármelyik szurkoló megteheti, megteheti a kommentátor is. És miért kellene megköszönni a bírónak a tévedését?

Visszatérve a győzelem kérdéséhez, elsősorban önmagunkat kell legyőzni, ha az sikerül, a számszerű végeredmény kevésbé számít. A szórakoztatóipart nem mondom, hogy ez a szempont teljesen hidegen hagyja, de legtöbbször akad jövedelmezőbb tétel, önmagunk legyőzése is csak akkor érdekes, ha jövedelmező. Viszont elég nehéz bemutatni. A képernyőre kerülés bűvkörének tudható be a frissen és „egyedien” nyírt haj, szakáll, a tetoválások, a divatos színű cipők, egyéb sztárallűrök, mintha nem lenne elég a játék. Hogy akik ezekre is odafigyelnek, képesek-e önmagukat legyőzni, azt nem tudom. A fociban rejlő szépség mellé felzárkózott a hasznosság, vagy talán már a szépség fölé is nőtt, nem ritka a labdatartás, sok a hátra passz, az időhúzás, a kockázatkerülés. Apropó, az Aranycsapat idejében akármi volt az eredmény, egyik fél részéről sem volt jellemző az időhúzás, mert akkor a folyamatos játékban nyilvánult meg az ellenfél tisztelete, a játék iránti alázat, nem mellesleg így lehetett igazán szórakoztatni a nézőket.

A szórakoztatóiparban komoly tétje van a dolgoknak, még komolyabb a társadalmi következmény. Amíg a diszkók révülete a közmegegyezés szerint inkább csak a feszültség levezetését szolgálja és nyilvánvalóak a káros hatásai, addig a sportra bizakodva tekintünk, hogy sikerül a gyerek energiáit helyes mederbe terelni és az épülésére szolgál. Az eddigiek fényében a helyzet legalábbis ellentmondásos. A posztmodern kor gladiátorai, akik igen kemény fizikai és lelki kiképzést kapnak – a meccsek alapján azért erről is lehet benyomásunk – hepciáskodnak, fetrengenek, feldobják magukat, szabálytalankodnak és nekik áll feljebb, egyszóval csalnak. Say no to racism? Előbb ezekre a csalásokra kellene nemet mondani, többek között azért, hogy a focisulis gyerekek egészséges szellemben növekedhessenek, aztán lehet foglalkozni egyéb társadalmi kérdésekkel.

Általánosító, olykor felületes megjegyzéseim nem puszta tévedések, bántóak is lehetnek, nem ezzel a szándékkal írtam. Majd az Örök Bíró előtt helyükre kerülnek a dolgok.