Nem ma találtuk ki a fenti kívánságot, amit olykor humoros kiegészítésekkel fűszerezve hallunk, hogy a többit megvesszük, vagy egészség legyen és tűrhető lapjárás. A humort nem is érdemes félretenni, az idézett mondás alkalmas a viccelődésre, anélkül, hogy a fenti elvet hangoztató tömeg megbántódna. És nem is kell a tömeget bántani emiatt, hiszen az egészség középpontba helyezése jobb a pénznél, vagy a sörnél, hogy az áramot és a megosztás gombot már ne is említsem. Mert végül is, ha egészséges vagy, akkor tudsz dolgozni, el tudod tartani magadat, szeretteidet, nem vagy másokra szorulva. (Az összefüggés nem teljesen egyértelmű, de ettől most tekintsünk el.) Ám nem azért hoztam fel a témát, hogy poénkodjak, hogy újabb meghökkentő kiegészítéseket alkalmazzak, inkább boncolgatnám a kívánság mögött álló szemléletet és összevetném a keresztény életfelfogással.

Kezdem a szemlélettel. A csak egészség legyen egyszerre kér nagyon sokat és nagyon keveset. Sokat kér, mert a tapasztalat szerint hosszabb-rövidebb időre mindenki megbetegszik. Nyilván itt inkább az elhúzódó, esetleg már gyógyulással sem kecsegtető betegségek elkerülése fogalmazódik meg. Másrészt keveset az anyagi javakhoz, de a szellemi javakhoz mérten is, ahogy az ember társas lény mivoltához képest is. Az anyagi javakkal való összevetést már fentebb megtettük, de felvetődik az egészség mellett például a tudás, a bölcsesség, az igazság, a mérték, vagy a béke, a barátság, a szeretet, a jóság. Ezekkel összevetve már nem olyan egyértelmű az egészség helyzete. Az egészség csak az élet hátterét biztosítja, hogy ne kelljen állandóan siránkozni, szenvedni, de hiányzik belőle az élet irányzéka. Mire teszi rá az életét az egészséges ember? Bármire. Jóra, rosszra egyaránt ráteheti. Az élet értékét azonban az adja meg, hogy mire teszi fel az ember. Ha egészséges, akkor talán nagyobb nyomatékot tud neki adni, de még ez sem biztos. A mondásnak nyilván nem az az értelme, hogy az egészség a fő cél, az egészség mindenek előtt; éppen az alap mivolta miatt hangzik fel, csak egészség legyen, hogy aztán az egészséges szabadon döntsön, mihez kezd. A nyavalya ugyanis korlátoz, az egészség szabaddá tesz.

A mondás bizonyos buktatói már az előző bekezdésben is kiderül(het)tek, még a nem keresztények számára is. A keresztény életfelfogás szerint akár egészségesek vagyunk, akár betegek, a legfontosabb az, hogy Istennek tetsző életet éljünk. Az Istennek tetsző élet nem lehet az egészség függvénye. A gyakorlat különben éppen azt mutatja, hogy a megpróbáltatások általában közelebb viszik az embereket Istenhez – és nem csak azért, hogy számonkérjék, vagy átkozzák – míg egészségesen könnyebben elfeledkeznek róla. A csak egészség legyen óhajnak akkor sincs létjogosultsága, ha minden nap hálát adunk érte. A realitása meg nagyjából annyi, mint annak, hogy a magyar válogatott megnyerje minden meccsét. Nem mondom, hogy nem lehet Istenhez fordulva azt kérni, hogy tartson meg egészségben, de számolni kell a betegség lehetőségével, nehogy aztán Istenben csalódjunk, pedig milyen alázatosan fordultunk felé. Ugyan a Földön minden függ Istentől, minden egyes ember egészsége is, mégsem kell mindent Isten nyakába varrni. Inkább kell mindent, közte az egészséget és a betegséget is aszerint mérlegelni, hogyan válhat a javunkra. (Ez a jó természetesen erényekben való gazdagodást, illetve mélyülő istenismeretet jelent.) Ez általában nem megy azonnal, a dolgok értelme csak fokozatosan tárul fel. A betegségek, megpróbáltatások felérnek egy lelkigyakorlattal és minden lelkigyakorlat célja Isten jobb megismerése, Istennel való kapcsolatunk erősítése. (Ez úgy is végbemehet, ha kérdéssel indítunk: miért én, mit akar velem Isten?) Kétség nem férhet hozzá, hogy jobb egészségesen tevékenykedni Isten Országáért, mint betegen és kiszolgáltatottan, de úgy is lehet erényes élettel építeni az Országot. Még ha a betegségek el is gyengítenek, még ha tartós is a gyengeség, még ha bele is halunk a betegségbe, sokkal rosszabb a bűn rabjaként egészségesen élni.

Úr Jézus számtalan beteget gyógyított meg, együtt érzett velük, amerre járt, segített rajtuk. De nem a csak egészség legyen szellemében. Ahogy a világosság jobb a sötétségnél, úgy az egészség is a betegségnél, de minden gyógyítás túlmutat önmagán, alapvetően az Isten Fia örömhírét támasztják alá. Több esetben is utalás történik a hitre, vagy a bűnök bocsánatára, ami a testi gyógyulásnak magasabb értelmet ad. Vakok meggyógyítása esetén (különösen Jn 9) az az érzésünk támad, hogy nemcsak a vak lesz látóvá, hanem a látónak hiába vannak szemei. A legegyértelműbben Jézus a Bethesda fürdőben meggyógyított bénának nyilatkozik: "Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!" (Jn 5,14) A nagyobb baj maga a bűn és következménye, az örök halál. Az Emberfia nem szüntette meg a betegséget, a szenvedést és a halált; ő hozzánk hasonlóan élt, szenvedett és meghalt, megmutatva, hogyan éljünk, szenvedjünk és haljunk meg. Ha vannak is csodás gyógyulások, a lényeg nem ez, hanem, hogy Jézus osztozott szenvedéseinkben, magához ölelte keresztjét és gyilkosaiért imádkozott.

Fentiekben az egészséget pusztán testi egészségként értelmeztük, bár az egészségnek lehet ennél átfogóbb meghatározása is, ám általában a testi egészség annak is a része. Szívesen azonosítanám az egészséget Istennel, önmagunkkal, a másik emberrel és a teremtett világgal való harmóniával, röviden az Istennek tetsző élettel, amibe még a betegség is belefér. És akkor könnyű szívvel csatlakoznék a mondáshoz: csak egészség legyen.

Egyszer volt, hol nem volt, ha nem is a Sajó partján, hanem a Duna mellett, a tatárjárást tanítva felemlegettem, hogy IV. Béla segélykérő levelet írt a pápának és a császárnak, mire azt a választ kapta, hogy imádkozzon. A kívánt hatást elértem, mindenki – szellemi erőiből fakadó sebességgel – levonta a tanulságot: magunkra hagytak, nem küldtek segítséget. Ha lehet fokozni – és miért ne lehetne – még azt is hozzátettem, hogy a pápa és a császár éppen egymás ellen harcoltak, előbbi nemsokára meg is halt. Az eset jól példázza, hogy a kereszténységre leselkedő külső veszélynél van nagyobb is.

De visszatérve az imádsághoz és a tantermi szituációhoz. Mikor már majdnem magam is elhittem, hogy jobb lett volna, ha inkább nem is válaszolnak a segélykérő levélre, minthogy az imádsággal szúrják ki a szemünket, szegény egykori királyunk szemét, belém hasított a felismerés, és mivel már úgyis elő volt készítve a terep, jöhetett a nem várt fordulat: mit csinált ezek után a királyi pár? Imádkoztak! És lám, az Úr meg is hallgatta őket. Ezt persze már hitetlenkedve fogadta a hallgatóság, mert történelemórán még mindig elvárás, hogy történelmi magyarázatokat adjunk az események alakulására, még akkor is, ha azoknak megtanulása olykor erőfeszítéseket igénylő nehézségekbe ütközik. Pedig ez a magyarázat, a születendő gyermek Istennek ajánlása, legalább olyan fajsúlyos, minthogy meghalt a nagykán, vagy, hogy ez a támadás csak előkészítette a terepet az ország későbbi alávetésére, az újabban felmerült súlyos mongol veszteségek teóriájára meg kár szót vesztegetni.  Ráadásul nemcsak fajsúlyos, hanem történelmi is.

Sokan talán megmosolyogják, rosszabb esetben ingerültté válnak – ha egyáltalán a lelki tompaság még lehetővé tesz ilyesféle reakciókat – a bűnök miatt bekövetkező isteni csapásokra való hivatkozástól, mint a történelmet alakító tényezőtől, pedig egykor igen gyakran éltek ezzel a magyarázattal. Amikor kicsiben, a saját vagy családunk életében látjuk, hogy egy-egy hazugságnak, csalásnak milyen következményei vannak, kellő érzékenységgel könnyen fölfedezhetnénk a bűn és a bűnhődés összefüggéseit, hacsak nem azért „imádkozunk”, hogy ki ne derüljön az igazság, vagy hogyan úszhatnánk meg. Mindez amúgy azért van, mert – bármennyire is hihetetlen – ennek a világnak az igazság, az isteni igazságosság a rendező elve. Még akkor is, ha vannak és érvényesülnek is az ellenerők, még akkor is, ha azt hisszük, hogy velünk folyton csak igazságtalanság történik. Egyrészt nem olyan biztos, hogy az igazságtalanság, másrészt előbb-utóbb lesz jóvátétel is. Nagyban egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mégis egyszerűbb. Bonyolult az összefüggésrendszer, de hogy bűnök vannak, az nem vitás, még ha a konkrét bűnöket nem is lehet minden esetben tételesen felsorolni.

Azon azért el lehet gondolkodni, hogy annak idején a magyarok a tatárokhoz hasonló módon járták Európát, hogy aztán a tatárjárás alkalmával hasonló kínokat szenvedjenek, miközben Európa egykor magyarok által sarcolt részeit nem érintette ez a támadás. Habár az összefüggések feltárása nem haszontalan, de az okoskodás kevésbé fontos, fontosabb az események nyomán magába szálló, bűnbánatot tartó, Istenhez forduló ember. Lehet hadakozni, önvédő magyarázatokat keresni és találni százszámra, ki lehet csikarni elégtételeket, örvendeni ellenségeink feletti győzelmeken, de ezek a földi, a földből való ember vágyai, azé, aki nem bízik az Istenben. Az Istenben bízó ember Jóbbal együtt ezt mondja: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Ezzel nem akarjuk elvetni a ’segíts magadon, Isten is megsegít’ népi bölcsességet, hanem csak az anyagi világon való felülemelkedésre akarjuk felhívni a figyelmet, és egyben arra, hogy minden történésben kereshető és megtalálható Isten. Csak az a kérdés, hogy mennyire vagyunk képesek jól értelmezni ezeket a történéseket. Ha nemcsak a kegyelmi ajándékokban, hanem a csapásokban is fel tudjuk fedezni az isteni gondviselést, nem járunk messze az igazságtól.

IV. Béla a muhi csata után így írt IV. Konrád választott német királynak: „Mert Megváltónk a kor romlottságát s a módfelett elhatalmasodott gonoszságot megsokallta, és a vihar olyannyira megnövekedett, hogy a hívek bárkája nem csupán hányódni látszik a hullámokon, hanem már-már el is süllyed, ha az Úr, a könyörgők kiáltásától és jajszavától megindulva, a veszedelemmel hosszasan küszködő népnek idő múltával segítségére nem siet. Mert Ő, akinek akarata mindeneket igazgat, megengedte – mint szilárdan hisszük: az emberiség bűnei miatt –, hogy Kelet felől egy magát tatárnak nevező barbár népség […] legutóbb, ó fájdalom, a mi országunkat foglalja el egész a Dunáig.” Majd hasonló szellemben folytatja: „Pedig mi erős hadsereggel akartunk és készültünk ellenállni és javak súlyos vesztesége árán meg is ütköztünk velük, de sorsunk mostoha lévén, az Úr, akibe reményünk horgonyát vetettük, bűneink miatt megengedte, hogy alulmaradjunk.”

Értelmetlennek tűnhet, hogy egyrészt elpusztul az ország, mert Isten megengedte ezt a bűneink miatt, másrészt az imádság, Margit Istennek ajánlása révén megmenekül az ország. Nemcsak a szerencse forgandóságáról van szó? Nem ugyanígy lehetett volna a születendő gyermek felajánlása nélkül is? Akár lehetett volna, de nem is ez a lényeg, hanem Margit példája, hogy a haza, a nemzet megszabadulására tett szülői ígéretből életformát alakított a maga számára, lemondott hercegnői kényelméről, le a házasságról és minden evilági dologról, hogy minél tisztább és szebb ajándék lehessen ő maga szeretett Urának. Olyan tisztán és szépen akarta visszaadni az ajándékba kapott életét, ahogyan kapta, mégis hozzá tudott valamit tenni. A Magyarországért, a magyarokért végzett engesztelést.

Margit alakját a mai embertől nemcsak 750 év választja el, szüntelen imádsága, önsanyargatása – még ha engesztelő áldozat is, ami hozzájárult megmaradásunkhoz – életidegenné teszi. Pedig nővérünk és anyánk, illő Őt tisztelnünk, és lehetőségeinkhez képest követnünk. Mert ha az ő sok szenvedéséből, amit önként, örömmel vállalt, és a sok imádságából oly nagy jó származott hazánkra, akkor mi, kései magyarok a magunk kis lemondásaival, imáival tovább építhetjük az országot. Ez nem biztos, hogy növeli a GDP-t és biztos nem növeli a keresletet, viszont annál nagyobb szükség van rá az igazán boldog élethez. Ha nem így teszünk, akkor hiába maradt ránk legendája, vezeklőöve, hiába viseli nevét sziget és híd, hiába írta Kodolányi a Boldog Margitot, hiába álmodott Sacra Pannoniát Mindszenty József, ezek üres szavak maradnak, ahelyett, hogy termést hoznának bennünk.

Egykor a pápa imádságra buzdította a magyarokat, szavait nem lesz érdektelen felidézni, bár ha nem fakad belőle bűnbánat, megtérés és imádság, akkor mindegy, hogy mit írt IX. Gergely: „Ezért mindenki, akinek szívét az Úr félelme megérintette, szőrruhát öltve, magára hamut hintve, sóhajok és könnyek között kövesse meg illőn az isteni irgalmasságot, hogy az, aki a megbocsátásra mindig kész volt, aki a gonoszság fölött mindenkor győzedelmeskedett, a kivont kardot hüvelyébe visszaparancsolja, és haragját az istentelen népségekre fordítva, a Fia jelével megkülönböztetett népen könyörülni kegyeskedjék. Reméljük, hogy Istenünk, noha kemény szidalommal kezdett ostorozni minket, mégse szándékozik színe elől eltörölni azokat az országokat, melyek az Ő nevét hívják segítségül, sőt valójában arra törekszik, hogy az örök büntetéstől megmentse a vétkeseket, s az időszakos büntetés jótéteményét javukra, emberi nemünk megtisztulására fordítsa.”

A Nemzeti összetartozás évét előkészítendő 2017-ben Szent László, 2018-ban Mátyás, 2019-ben II. Rákóczi Ferenc emlékévet hirdetett a kormányzat. Olyan személyeket választottak, akik a szétszabdalt Kárpát-medence egységét is jelképezik. Szent László csatája révén kötődik az erdélyi Cserhalomhoz, de Nándorfehérvárhoz is, Somogyváron apátságot alapított, megszerezte Horvátországot, a felvidéki Nyitrán halt meg, a partiumi Váradon temették el. Legendáját megjelenítő freskók megtalálhatók szerte a Kárpát-medencében, leginkább az egykori határszélen, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Hunyadi Mátyás kolozsvári születése is jól illeszkedik a sorba. De nem pusztán a földrajzi vonatkozások miatt választották őket, nemzeti nagylétünket testesítik meg. Rákóczi ebből a szempontból más. Inkább a szabadságharca és emiatti boldog emlékezete alapján került be a körbe. Földrajzi vonatkozásai neki is vannak, felvidéki, kárpátaljai kapcsolódásai erősebbek, de Erdélyhez is kötődik, bár felmenői sokkal inkább. Mindhármukra igaz azonban, hogy aktív és európai szintű külpolitikát folytattak.

Üdvös dolog a felkészülés, de úgy tűnik, nem igazán sikerült tartalommal megtölteni az emlékéveket, ahogy nem is nagyon lehet egyik évről a másikra. A történelmi emlékévek a kerekebb évfordulókat igénylik és az egymástól való nagyobb távolságot, ahogy az megvolt a két világháború között 1931-ben és 1938-ban, Szent Imre és Szent István halálának 900. évfordulóján. A 2000-es években egyházi vonatkozással tartottak Szent Erzsébet emlékévet születésének 800. évfordulóján, illetve Szent Márton évet születésének 1700. évfordulóján. Valószínűleg ez utóbbi jól sikerült volta adta az ötletet, hogy évről-évre szerveződjön ilyesmi, de ez így túl feszes lett.

A Nagy Jubileumra, a Megváltó születésének 2000. évfordulójára készülve II. János Pál pápa már 1994-ben közzétette a készülés állomásait, a jubileumi év előtti éveket a Fiú, a Szentlélek és az Atyaisten éveként hirdette meg. Ehhez képest a mostani emlékévek ad hoc jellegűnek tűnnek, még akkor is, ha van a személyek közt kohézió, bár ívet nem nagyon látunk, hacsak nem kronológiait. Az évfordulók eléggé erőltetettek és ez sokat levon az egész értékéből. Két esetben azért sikerült a hagyományosan jubileuminak tartott, 25-tel osztható évfordulót találni (László szentté avatásának 825., Mátyás születésének 575. éve), Rákóczinak ilyesmi nem jutott. De az előző kettőt is fel akarták erősíteni még eggyel, ám azok – Szent László esetén a trónra lépés 940. évfordulója, Mátyás királlyá választásának 560. évfordulója – csak összeadva alkalmasak az ünneplésre. Elegánsabb lett volna Szent László kapcsán a cserhalmi csata 950. évfordulójára hirdetni meg az emlékévet (2018), kerekebb az évforduló, illetve ehhez a csatához kötődik a freskók témáját adó Szent László-legenda.

Rákóczi Ferenc nem csak az ügyetlen évforduló miatt problémás választás. (Ne legyen kétségünk, előbb volt Rákóczi személye, utána az évforduló kiötlése.) Szabadságharcának 300. évfordulója volt 2003–2011 között, akkor bőven meg lehetett róla emlékezni, ahogy meg is történt, most megint elővették egy 315. évfordulóval. Ráadásul erdélyi fejedelemmé választásának évfordulójával. Felmenői legalább Erdélyben élő fejedelmek voltak, ő viszont ott sem volt, amikor fejedelemmé választották. Igaz, Mátyás sem volt ott, amikor királlyá választották, de ő legalább még abban az évben birtokba vette az országot, Rákóczit azonban csak három év múlva iktatták be, ám Erdélyt alig birtokolta. De a fejedelmi ősök és az erdélyi államiság felhasználása a magyar szabadsághoz elfogadhatóvá teszik mind a helyszínt, és így az évfordulót is. Van ennél súlyosabb probléma is, méghozzá a török kapcsolat. Ezt pedig nehezen lehet ellensúlyozni a most már hagyományosnak mondható török-magyar barátsággal. Másfél évszázadnyi török megszállás után, alig űzték ki a törököt, Rákóczi velük szövetkezne (a következő Habsburg-török háborúban), visszahozná őket az országba, leszakítaná Erdélyt az országról. A nemzeti összetartozás vonatkozásában többszörösen is fontos lett volna a törökellenes küzdelmek, illetve a török kiűzésének megjelenítése. Egyrészt a 150 évnyi magyar véráldozat eredményezte az etnikai fordulatot a Kárpát-medencében. Míg a magyarok a kereszténység védőbástyái voltak, addig mások gyarapodtak, aztán visszaéltek vele. Másrészt 150 év szétszabdaltság után helyreálltak a régi határok, ennek azért még ma, Trianon után 100 évvel is lenne mondanivalója. Egy „baj” van a török kiűzésével, hogy az XI. Ince pápa mellett a Habsburg uralkodó érdeme volt. És még nagyon messze vagyunk attól, hogy Rákóczival szemben egy Habsburgnak állítsunk inkább emléket, főleg ha az nem más, mint I. Lipót. Ha a Habsburg uralkodókat megtagadjuk, helyette Rákóczit (és Kossuthot) éltetjük, akkor azt a szomszédaink, az egykori nemzetiségek a régi magyar nacionalizmus jeleként értékelhetik, nem fogja őket párbeszédre serkenteni. A Habsburgok egy soknemzetiségű birodalmat kormányoztak, ahol együtt kellett élni. Könnyű minden rossz okaként őket megnevezni, mégis alapvetően működött az együttélés, még ha senkinek, egyik népnek sem egészen úgy alakult a sorsa, ahogyan szerette volna. Ez azonban az együttélés velejárója. Inkább azzal kellene foglalkozni, hogyan tudtunk mégis együtt élni. Még a végén kiderülne, hogy jobb volt együtt a maga korlátaival, mint most külön-külön a nagy szabadságban.

Trianon 100. évfordulója közeleg. Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának évfordulóján Szarajevóban lehettem, azóta tart a visszaszámlálás. Lepergett az első világháború centenáriuma (száz esztendővel ezelőtt így harcolt a magyar katona a Nagy Háborúban), le az őszirózsás forradalomé, Tisza István meggyilkolásának évfordulója is elmúlt, közben megszállták az ország jelentős részét, majd jött és ment a tanácsuralom a vörös drapériáival. Száz éve ilyenkor komoran készülődtek a békekonferenciára Apponyiék, nem volt minek örülni az év utolsó napján, még ha akadtak is, akik reménykedtek.

Holnap új év kezdődik, a Nemzeti összetartozás éve. Jó ez a kifejezés, tetszik. De nem lehet feledni, nem soha, a régi jelszavakat sem.

Hogy Magyarország demográfiai helyzete katasztrofális, azt nem kell senkinek sem bizonygatni. Ugyan erről nem hallunk naponta a hírekben, de a se szeri, se száma családpolitikai intézkedések indirekt módon erre is felhívják a figyelmet.  Természetesen örvendünk a családpolitikai intézkedéseknek, még akkor is, ha az elmúlt évtizedben alig mutatkozik valami össztársadalmi eredmény, mert így is segítséget nyújt az igénybevevő családoknak. Az is az intézkedések javára írható, hogy a hagyományos családmodellt kívánják erősíteni.

A kevés eredményt különben a kormányzat is elismeri, az adatok is ezt mutatják. Az elmúlt évtizedben a születések száma évi 90000 körül stagnál, a halálozásoké 130000 körül mozog, vagyis 10 év alatt kb. 400000 fő volt a természetes fogyás az országban. Nem mehetünk el szó nélkül az abortuszok mellett sem, amelyeknek a száma ugyan 40000-ről 30000 alá csökkent (a születésekhez viszonyítva 45-ről 30%-ra), de 10 év alatt így is majdnem 350000 magzati életet oltottak ki. Eredménynek tűnik, hogy a házasságok évi száma 35000-ről 50000-re nőtt, a válásoké 23000-ről 17000-re csökkent ugyanezen időszakban. Leginkább a teljes termékenységi arányszám, illetve ezzel összefüggésben a reprodukciós együttható 2011-es mélyponthoz képest való növekedése jó hír, de ezeknek értéke még mindig messze elmarad attól, ami a népesség szinten tartását jelentené.

Talán nem túlzás ezek után feltenni a kérdést: Miért nem működik ez a családpolitika? Miért nem működik annak ellenére, hogy folyton reklámozzák, és még a társadalom is támogatja? Nem nehéz a válasz, ez év szeptemberében a III. Budapesti Demográfiai Csúcson többek között Orbán Viktor és Kásler Miklós is elmondta, és persze Kövér László, bár a kérdés ilyen formán talán nem hangzott el. Kásler miniszter úr szerint „a demográfiai problémák nagyon gyorsan megoldódnának, ha ismét az a szemlélet uralkodna, hogy a család, a gyermek érték, valamint a nők is azt éreznék, hogy az életük attól teljesedik ki, ha gondoskodnak az emberi nem fenntartásáról”.

A többiek idézésétől eltekintünk, nem azért, mert nem lehetne akár még az előbbinél is jobb megfogalmazást találni köztük (az emberi nem fenntartása nem hinném, hogy a nőket motiválja), de újat már nem mondanának, a kulcsszó pedig elhangzott: szemlélet. Magyarországon a szemlélettel van baj. Helyes szemlélettel gyorsan megoldódnának még a demográfiai problémák is, ám ez a szemlélet nincs meg, kiveszett, kiirtották a magyarokból, ha nem is mindenkiből. A családpolitikai intézkedések viszont alig képesek a szemléleten változtatni, bár a házasságot, a családot, a gyermekvállalást értéknek tüntetik fel.

A konferencián többen is megfogalmazták, hogy a családteremtéshez elsősorban nem pénz, hanem értékek kellenek. Amíg az értékek nem állnak helyre, addig a családtámogatási intézkedések sem fogják elérni a kívánt célt, Magyarország népességcsökkenésének megállítását. Így tévesnek kell tartanunk szintén a konferencián elhangzott miniszterelnöki megállapítást, hogy a fordulópont az lesz, amikor „a gyermeket vállalók garantáltan jobb életszínvonalon élnek, mintha ugyanezek az emberek nem vállaltak volna gyereket”. De nemcsak ebben téved. Addig jó, miszerint európai jelenség a népességfogyás, ám mindezt a világháborúkhoz kapcsolni, és ebből levezetni az állami beavatkozás szükségszerűségét, erős fejcsóválásra adnak okot. Örömteli, hogy belátja, olyan problémával áll szemben, amit ő egyedül nem képes megoldani. Feltételül – többek között – az európai kereszténység visszaerősödését említi, mivel „magányos szigetként Magyarország aligha lesz képes eredményeket elérni”. Ez a fél mondat azonban mintha azt üzenné, hogy Magyarországon már visszaerősödött a kereszténység, ami megint tévedés. A fordulópont az lenne, amikor a gyermeket vállalók, függetlenül anyagi helyzetüktől, több gyermeket is vállalnak, mert így a teremtésben közreműködhetnek Isten oldalán. Ám ennek manapság nincs realitása. Ahogy annak sem, hogy a párkapcsolatok, a házasságok, a nemi élet, a gyermekvállalás ténylegesen a keresztény erkölcsnek megfelelő módon alakuljanak. És annak sem, hogy egy szép házi szertartás keretében a családok ajánlják fel magukat Jézus Szentséges Szívének. Ha ezek lényeges arányban meglennének, akkor mondhatnánk, hogy visszaerősödött a kereszténység.

Manapság nem azért kevés a gyerek, mert az embereknek nincs elég pénzük gyermeket nevelni, hanem azért, mert az életük alapvető átalakítását, ami a több gyerek vállalásával jár, nem akarják vállalni, nem értékelik a családi élet örömeit, mert azok túl nagy áldozatot kívánnak. Sok esetben pedig hiába vállalnak több gyereket, nem jut elegendő idő a nevelésükre ugyanazokból az okokból kifolyólag.

Kétségtelenül súlyos gond a népességfogyás, de még súlyosabb a helytelen szemlélet, aminek csak egyik megjelenési formája a gyermekvállalási kedv hanyatlása. A családpolitikai intézkedések pusztán felszíni kezelést kínálnak, nem orvosolják gyökerestül a problémát. A mintaszerűnek kikiáltott, jó gyakorlatokkal teli családtámogatási rendszer politikailag megéri, még akkor is, ha a népességfogyást nem tudja megállítani. Ahhoz ugyanis olyan intézkedésekre lenne szükség, amit az erősen individualizálódott magyar társadalom nem tudna elfogadni, mert oly érzékenyek a magánéletükre és szabadságukra. Nos, ezen kellene változtatni, ez azonban a választók átpártolását hozná, vagyis marad a családpolitika, marad a helytelen szemlélet, marad a fogyás és végső soron a kipusztulás. És bármennyire is ellenkezünk, országunk mások kezére fog kerülni, ha nem leszünk elég bátrak, hogy szembeszálljunk saját magunkkal.

Nagy port kavart, kezdhetnénk hangzatosan, de valójában csak pár napig volt téma Kornis Gyula váci szobrának felállítása. A Liberálisok és a Mazsihisz (és még mások is) Kornis Gyulát antiszemitának nevezték (sőt: nyíltan antiszemita; felvállalt és közismert volt antiszemitizmusa), rajta keresztül a szoborállítókat támadták, illetve petíciót is indítottak a szobor eltávolítására (majdnem 400 aláíróig jutottak). Rétvári Bence államtitkár válaszolt, Ujváry Gábor történész a szobor mellett érvelt és ellenpetíció is indult (7 aláíróval). Aztán ennyiben maradtak. Ugyan a jelzettnél több nyilatkozó volt, de a fentebb említettek elemzésével is teljes kép adható az ügyről, erre vállalkozunk az alábbiakban, méghozzá úgy, hogy kísérletet teszünk a megszólalók indítékait is feltárni. Így legalább olyan fontos az a kérdés, hogy miért kellett Kornis Gyulának szobrot állítani, mint az, hogy antiszemita volt-e Kornis.

A szoborállítás már a tavaly meghirdetett Kornis Gyula Terv kapcsán felmerült, ez a terv Rétvári Bence választókörzetének fejlesztési irányait fogja össze. Az akkor felsorolt indokok, miszerint Kornis váci születésű, ide járt iskolába, Klebelsberg Kunó mellett államtitkárként dolgozott, parlamenti képviselő, tudós, az MTA tagja, majd elnöke, egyetemi tanár, dékán, piarista szerzetes, letartóztatta a Gestapo, majd a kommunisták internálták, elég meggyőzőek. Látszik némi párhuzam Rétvári Bencével: ugyanaz a választókerületük, mindketten piarista diákok voltak, mindketten államtitkárok. Ennél azonban sokkal fontosabb mondanivalója van Kornis Gyulának: az állam és az egyház harmonikus együttműködését jelképezi, amely együttműködésnek kétségkívül egyik legfontosabb terepe az oktatás. Vagy másképpen: azt jelképezi, hogy az állam az oktatásban a keresztény hagyományokra kíván építeni. Kornis Gyula egy személyben volt egy tanítórend tagja; a pedagógia tudományának kutatója; keresztény-nemzeti elköteleződésű politikus; közoktatásügyi államtitkár éppen abban az időben, amikor iskolákat építettek, az oktatásra stratégiai ágazatként tekintettek és sokat költöttek.

Az oktatás feltételei alaposan megváltoztak a 100 évvel ezelőttihez képest, de látszik a jelenlegi kormányzat törekvése, hogy felelevenítse az akkori keresztény-nemzeti korszellemet, mert – ahogy akkor is gondolták – csak ezeken az alapokon van lehetőség a megújulásra. Az elgondolás nem rossz, de adódik egy-két probléma. Az nyilvánvaló, hogy ma egyháziassá tenni az oktatást nem lehet, még ha vannak is egyházi fenntartású iskolák. Hogy ennél nagyobb baj is van, azt nehezen lehet elképzelni. Pedig van, méghozzá a szavak és a tettek közt feszülő ellentmondás. Míg Kornis idején meg is valósították, amit gondoltak és mondtak, addig manapság éppen az ellenkezőjét teszik. A keresztény hagyományok felelevenítése, újragyökereztetése nem megy keresztény életvezetés nélkül. Nagy kárára van az elképzelésnek, de magának a kereszténységnek is, ha olyanok propagálják, akik saját maguk nem aszerint élnek. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy míg a két világháború között a tanár megbecsült és tekintélyes személynek számított, addig ma életpályával hitegetik, növelik az óraszámát és adminisztrációs terheit, fizetése a nemzetgazdasági átlag alatt van, és még hosszasan lehetne sorolni. Így Kornis Gyula eszközzé silányul mai felhasználói kezében, olyan eszközzé, amivel leplezni próbálják saját hiányosságaikat, esetleg alkalmatlanságukat. Ezt annak ellenére is tartjuk, hogy Kornis emlékének felidézése és ápolása derék dolog, a róla elnevezett terv kifutása csak 2030-ban lesz, addig még történhet egy s más.

Ezek után az, hogy Kornis Gyula antiszemita volt, vagy sem, nem is tűnik annyira fontosnak, de mivel ez is hozzátartozik a történethez, sőt ez kavarta a port, így ezzel is kénytelenek leszünk foglalkozni. Különben a támadók részéről is észrevehető, hogy Kornist eszközként kezelik, nem foglalkoznak személyével, csak egy mondata érdekli őket, abból vonnak le messzemenő következtetéseket. Számukra is Kornis a két világháború közti keresztény-nemzeti politika ikonja, amitől azonban elválaszthatatlannak tartják az antiszemitizmust. Vagyis nem Kornisról van szó, hanem a keresztény-nemzeti(-antiszemita) politika megbélyegzéséről, mind a két világháború között, mind manapság. Tehát még tovább menve, a jelenlegi kormányt vádolják antiszemitizmussal, még ha nem is nyíltan felvállalt, de burkolt antiszemitizmussal.

Amúgy, ha két világháború közti kormánypárti politikusról van szó (vagy akárkiről), biztos, hogy megszólalt a zsidókérdésben. Már csak ki kell keresni az idézetet. Kornis esetén különben nem is olyan egyszerű ennek feltalálása, mert míg Prohászka Ottokárnál úton-útfélen vannak elejtett megjegyzések (és ő magát nem tartotta antiszemitának), addig Kornis szinte csak ezt az egyet jegyzi a Kultúrpolitikánk irányelvei című, 1921-ben megjelent munkájában. Ráadásul 1928-ban, amikor a mű újra megjelent a Kultúra és politika c. tanulmánykötetében, kihagyta belőle a kérdéses részeket. Ez nem jelenti azt, hogy mintha nem is lett volna, de azért ennek is van mondanivalója. Mint ahogy annak is, hogy amíg az első zsidótörvényt 1938-ban fenntartásokkal, de támogatta Kornis, a másodikat 1939-ben elutasította. Így azok a megállapítások, miszerint Kornis a „holokauszt borzalmait készítette” volna elő, vagy „a magyar élet minél több területéről” el akarta volna „távolítani a zsidó származású vagy zsidó vallású embereket”, egyszerűen hazugságok. Eleve nagyon leegyszerűsítőek a megfogalmazások is: van egy idézetük (hogy mikor, milyen körülmények közt keletkezett, milyen utóélettel, azzal nem foglalkoznak), abból egy csúsztatással „felvállalt és közismert” antiszemitizmust gyártanak, majd erre alapozva jöhet a holokauszt.

Az ATV-n, az Egyenes beszédben Heisler András, a Mazsihisz elnöke Kornisról Rónai Egonnal beszélgetett. Felkészültségük az idézetből (és az abból logikai bakugrásokkal levonható következtetésekből), illetve a Wikipédia szócikkéből állt, bár abba is belebonyolódtak. Kornis akadémiai elnökségének évszáma rosszul volt a Wikipédián (akkor még), Heisler András amúgy ezt kivételesen jól tudta, de Rónai „kijavította”. Azt sem sikerült kibogozni, hogy Kornisnak melyik volt a pártja, honnan vált ki. Heisler András beszélt több rendeletről, amelyek a vidéki egyetemeken a jó zsidó tanulókat kiszorították, de ilyen rendeleteket nem találtunk, vagy talán a numerus claususra gondolt, ami mellesleg törvény volt 1920-ban, amihez meg Kornisnak nem volt köze. A Mazsihisz elnöke az egészet Horthy időszakának elismerésre méltó vasútépítésével és az érettségi reformjával koronázza, amivel nemcsak Kornisról, hanem a történelemben való teljes tájékozatlanságát is elárulja. De ha ennyire tájékozatlan, akkor miért higgyük el azt, hogy Kornis, vagy éppen Horthy masszív antiszemita volt? Talán azért, mert azt, hogy ki az antiszemita, azt ő mondja meg? Szóval – annak ellenére, hogy volt pár elismerő szavuk Kornis oktatáspolitikájával kapcsolatban – életművének ismerete hiányában nem róla, hanem egy elképzelt személyről beszélgettek, akit meg is nevezhetünk: (Két Világháború Közti) Antiszemita Politikus. Ezek után nem meglepetés, hogy Antiszemita Politikus és Kornis Gyula nem hasonlítanak egymásra.

A Kornis elleni támadások azért is érdekesek, mert öt évvel ezelőtt már kapott egy szobrot Székesfehérváron, akkor senki nem panaszkodott, pedig megtehették volna. Csak akkor választások után voltak. A fehérvári szál azért is fontos, mert Kornis mellett Klebelsberg Kunó is kapott szobrot, illetve Hóman Bálintnak is szerettek volna, aki 10 éves kultuszminisztersége, történészi tevékenysége mellett a város országgyűlési képviselője volt. Ez a szándék végül a hazai és nemzetközi felháborodás miatt nem valósult meg. Hómannal szemben azonban súlyosabb érvek hozhatók fel (pl.: zsidótörvények kidolgozásában való részvétel, törvényhozásban való közreműködés még a nyilasok idején is). Kornis párhuzamai: a második zsidótörvényt elutasította, a Gestapo letartóztatta. (Annak idején Ujváry Gábor Hóman szobra mellett is érvelt, gondolom, ez már önmagában is elegendő, hogy a Kornist támadók ne fogadják el a vele kapcsolatos megállapításait. Viszont akkor Ungváry Krisztián történész is megszólalt Hóman ellenében. Esetleg ez ügyben is fel lehetett volna kérni, nemcsak a párhuzam kedvéért. Feltételezhető, hogy ez azért maradt el, mert nem adott volna kedvező szakvéleményt.)

Ha Ungváry Krisztián nem is nyilatkozott, idén megjelent egy monográfia Kornis Gyuláról. Ezt Somos Róbert írta Kornis Gyula, a filozófus és politikus címmel. Ha valakit komolyan érdekel Kornis Gyula, akkor itt kezdi. Külön ajánlható Rónai Egonnak, aki miután Kornist bűnrészesnek nevezi népirtásban, ezt írja a facebookon: „Ez látszik a napokban megjelent forráskutatásokból.” Somos Róbert végigolvasta Kornist, pedig megállapítása szerint „igazi grafomán volt”. Az ő kutatásai talán több érvényes mondanivalóval bírnak, mint akik csak egy alkalmas idézet erejéig foglalkoztak Kornissal. Somos többek közt ezt írja róla: „[…] igyekezett emberségesen bánni a zsidó egyetemi hallgatókkal, és még pártjában is, az Egységes Pártban is megkapta a zsidóbérenc jelzőt. Ezen túl is, tudományos munkásságában és akadémiai működésében folyamatosan és a leghatározottabb módon a magyar és zsidó származású személyek együttműködésének a híve volt […]. Ő minden zsidó származású kollégájával igyekezett jóban lenni, rendszeresen írt recenziókat műveikről, és tárgyilagosan elemezte, sőt dicsérte munkáikat, valamint saját könyvei megjelenésekor felkérte őket recenzió írására.” Összefoglalva: „Zsidóellenes […], ugyanakkor nem érvényesül állásfoglalásaiban egy olyan vonás, amit a legtöbb elemző az >antiszemita< jelzőbe beleért; zsidógyűlölet, érzelmi elutasítás. Ilyesmi nem mutatható ki Kornis publikus és nem publikus megnyilvánulásaiban. […] Kornist a Bethlen István környezetében honos szelektív és politikai természetű zsidóellenesség jellemzi.” Somos Róbert ezen összefoglalása arra is alkalmas, hogy foglalkozzunk magával az antiszemita kifejezéssel. Nem nevezi Kornist antiszemitának, csak zsidóellenesnek, az antiszemitát inkább a zsidógyűlölővel azonosítja. Nem lenne hátrányos, ha egyszer arról is nyilatkozna Heisler András, hogy amikor az antiszemita kifejezést használja, akkor azt hogyan érti. De mindegy is, hiszen Rónai Egon, illetve a petíció és a hozzászólások egyértelműsítik, hogy Kornisra auschwitzi kalauzként gondolnak és elítélik. Talán nem járunk tévúton, ha kijelentjük, hogy nem lehet mindent a holokauszt perspektívájából szemlélni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, de azt se gondolhatjuk, hogy mindent üt. Veszélyes és aggályos használatára itt a példa.

Mivel mind a petíció, mind a Mazsihisz közleménye használja a rehabilitáció kifejezést, erre is kitérünk röviden (még ha nem is abban az értelemben). Kornis tényleg rehabilitációra szorul, mert most igaztalanul vádolták meg. Méltatlannak tartják a szoborra, pedig az ellene való támadás a méltatlan, illetve, ahogy a kommunista időszakban bántak vele, nem is csak az internálás, hanem ahogy kitörölték a magyarság emlékezetéből és helyette másokat erőltettek ránk.

Rétvári Bence szintén facebookon utasította el a Kornist érő vádakat, kicsit harciasabban, mint kellett volna. Itt-ott bele lehetett kötni válaszába, amit meg is tettek az Egyenes beszédben (Kornis náciellenessége nem zárja ki, hogy antiszemita legyen; miért csak az általa becsült zsidók mellett állt ki), viszont az érdemi résszel meg nem foglalkoztak. Például azzal, hogy „az [ti. személy] valamely nemzet tagja, aki magát hozzátartozónak érzi. Ez az érzés pedig elsősorban a sajátos szellemi, kulturális javak közösségére vonatkozik, melynek alapja a közös történeti hagyomány s a közös történeti sors.” (Rétvári Bence idézte Kornisnak a Nemzeti megújhódás c. tanulmányából.) Ugyan számon kérte a Mazsihisz, hogy miért nincs párbeszéd, vagy társadalmi egyeztetés, de nyilvánvaló, hogy ők sem foglalkoztak vele. A médiát, a sajtót sajnos legtöbbször pusztán a közvélemény befolyásolására, a saját tábor megerősítésére használják, mert mi lenne, ha egy hosszas elemző beszélgetés végén be kellene látni, hogy a másiknak van igaza, vagy kompromisszumra, netán konszenzusra jutna a két fél? Inkább belekötnek valami lényegtelenbe, az igazság nem számít, csak a saját álláspont megvédése. Rétvári Bence adhatott volna olyan választ is, amivel a maga részéről nem lezárja, hanem elindítja a hiányolt párbeszédet, nem kinyilatkoztat, hanem kérdez. A tapasztalatok alapján még ekkor sem garantált az érdemi párbeszéd. Pedig, ha Kornis valóban számít, akkor érdemes lett volna addig napirenden tartani a kérdést, amíg be nem látják a vádaskodók, hogy nincs igazuk. Vagy legalább egyet visszalépnek.

A társadalmi egyeztetésről még annyit, hogy szerencsésebb lett volna, ha nem a kormányzat, hanem a város kezdeményezi a szoborállítást. Persze, lehet felülről terelgetni a népet, hogy kire érdemes emlékeznie, de taktikusabbnak és hatékonyabbnak is tűnik, ha a helyiek fedezik fel maguknak Kornist. Erre meg is lett volna a lehetőség, hiszen a Kornis Gyula Terv egy évtizedes projekt, nem kellett volna az első évben felállítani a szobrot a névadónak, csak miután a Terv gyümölcsei is beértek. Végső soron az egykori Alma Mater, a Piarista Gimnázium is jelezhetett volna, már csak azért is, mert egy iskolának sose jó politikai csatározásokba keverednie és ez már akkor magában hordta a lehetőségét, amikor a szobor el sem készült.

Mi a tanulság? Választások előtt utat kell építeni, nem szobrot (bár néha abban sincs köszönet). A viccet félretéve: gondolkodó lényként elborzadhatunk a jelenlegi állapotoktól. Holnap indítok egy petíciót, sőt kettőt: az egyikben azt fogom követelni, hogy ne hazudjunk már, a másikban pedig érdemi párbeszédet. És egyet a kötelező önvizsgálatért. Ezt a hármat fogom elindítani: ne hazudj, érdemi párbeszéd és önvizsgálat. Meg belátás. Mindenbe bele lehet kötni, így ebbe az írásba is, nyugodtan, de közben ne tereljük el a szót a lényegről, hogy úgy ne járjunk, mint szegény Kornis Gyula.

Örökzöld a téma, közéleti szereplők botrányai megint felelevenítették, hogy kire tartozik a nemi élet. A közmegegyezés ezzel kapcsolatban az, hogy magánügy. Viszont a botrányba keveredett politikusok esete azt mutatja, hogy van közügyi vonatkozása is. Amíg nincs szó zaklatásról, erőszakról, addig a nemi élet nem ütközik az állami törvényekkel és magánügynek is tekinthetnénk, de a történtek nyilvánosságra kerülése kényszerűen a közbeszéd tárgyává teszi őket. Éppen a társadalmi közcsámcsogást használják ki a kiszivárogtatók és az internettel átszőtt világot, ami elől nincs menekvés. Bár talán a többség nem tartana igényt ilyen jellegű hírekre és talán csak részben azért, mert nem szeretné, hogy az ő hasonló szennyese is napvilágra kerüljön, de a visszhang így is mindig garantált; tíz ember között is elég, ha csak egy otromba van, hogy a társaság hangulatát megrontsa, és sajnos nem ilyen jók az arányok manapság.

Ugyan a közmegegyezés az, hogy mindenki úgy és azzal csinálja, akivel és ahogy neki(k) tetszik, ez azonban nem egy keresztény társadalom értékrendje, inkább egy gyakorlati ateista, liberális társadalomé. Ezek alapján akár azt is mondhatnánk, hogy egy (gyakorlati) ateista liberálison nem lehet számon kérni a keresztény erkölcsöt, ezért még a kettős mércének is van létjogosultsága, hiszen „akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12,48). Ez még akkor is így van, ha a (gyakorlati) ateista liberális személy negatív példája is roncsolja a keresztény társadalmat. De mennyire a magát keresztény, nemzeti elköteleződésűnek valló emberé! Természetesen a keresztény embernek is lehet magánélete, de mindig készen kell állnia a számadásra, nemcsak Urának, hanem keresztény testvéreinek, hogy a velük való közösséget megtartotta, nem sértette azt bűnös életével, mert ez nem pusztán egy olykor összejáró, együtt ünneplő társaság, hanem Krisztus titokzatos teste. Sőt számot kell adnia mindenki másnak is, életével hirdetve, hogy Krisztus útján jár, ami ugyan nem mindig könnyű, de mindig garantáltan a legjobb. Ebbe beletartozik a házasélet is. (Vö.: Mt 19.)

Ma gyakorlati ateista, liberális társadalomban élünk. Van ugyan politikai törekvés a kereszténység megerősítésére, kiindulva annak nemzetmegtartó erejéből, de keresztény módon élő vezetők nélkül ez nem működik. Ám a lehetőségeket nem csak ez szabja szűkre. A számos keresztény címkével ellátott intézkedést megfojtja a közeg, amiben nem tud kibontakozni a legfontosabb, a keresztény szemlélet, ez lenne ugyanis a keresztény élet alapja. Ennek hiánya különösen tetten érhető a nemi élet kérdéseiben. Keresztény nézőpontból nem tekinthető pusztán magánügynek sem a válás, sem a szeretőtartás, sem a házasságon kívüli nemi élet, sem a homoszexuális kapcsolat. Ezek különben a gyakorlati ateista, liberális társadalom alappillérei, de a keresztény szemlélet szerint a beteg társadalom kórisméje. Éppen az egyes emberekért, a jövő nemzedékért és az egész társadalomért érzett felelősség miatt nem utalja a nemi életet mindenestül a magánszférába a kereszténység. Mint ahogy semmi mást sem, hiszen az ember nem sziget, hanem közösségi lény. Nem mindegy, hogy az ember hogyan neveli a gyerekét, nem mindegy, milyen filmet néz, milyen zenét hallgat, mit olvas, hová jár szórakozni, hogyan beszél. Nem azért, mert a pap, vagy az egyház ezt ellenőrizni kívánja, saját magának és a közösségének evidens érdeke, hogy hitével, Krisztus és az egyház tanításával megegyező módon éljen. A közösségek általában így működnek.

Természetesen a példás családi élet sem pusztán magánügy. Nem csak a rossz példa bomlasztja a társadalmat, hanem a jó példa is építi. A liberális elképzelés az élet számtalan vetületét sorolná a magánszférába, hogy ne szóljon bele más, az állam. Ez ugyanúgy nem működik, mint a folyton szem előtt levés. Így jutunk el az eredeti megállapításig: magánügy és közügy. A vezető pozíciókban lévő személyek esetén a hangsúly a közügy irányába tolódik, hiszen erősebb a közösségi befolyásuk, felelősségük. Nemcsak a botrányos nemi élet, hanem az egyéb mértéktelenségek is azt bizonyítják, hogy az illető méltatlan a pozíciójára. Ne akarjon másokat vezetni olyan, aki saját magának sem tud parancsolni. Persze ez a szempont ma a vezetők kiválasztásánál a legutolsó és ez a keresztény társadalom lehetőségére nézve sem kecsegtet sok jóval. Hogy az ilyesféle botrányok útján képes lesz-e megújulni a magyar politikai elit, az kétséges. Először is rá kellene döbbenni, hogy erre szükség van, de amíg ovis szinten megy az egymásra mutogatás és a saját elgondolások párbeszédképtelen mantrázása, addig ezt a szintet nem fogják megugrani. A lemondások mégis némi önkritika megjelenését mutatják, hátha.

Szent Gábor arkangyal,
ki az idők teljességében
Szűzanyánkat köszöntötted,

táplálj minket örök jóhíreddel.
Ébressz fel az álomból,
hogy felismerjük és megköszönjük
Urunk és Istenünk
kegyelmi ajándékait,
felismerjük és megtegyük
az Ő szent akaratát.
Emlékeztess minket
az isteni rendre
és helyünkre a rendben.
Oltalmazd és egyesítsd hazánkat,

testben és lélekben,

hogy az önző siránkozásunk,
marakodásunk és nemzetpusztításunk
helyett, szeretetünket jól irányítsuk,

épüljünk a csapásokból,
és fogjunk össze
Isten dicsőségére,

Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen.