A tök, a paradicsom és a szilva hármas terhe alatt indulok rokonlátogatásra biciklivel. Édes teher, ha a föld megtermi gyümölcsét, hála érte Istennek.

Bánk felé az útszélen döglött macska hever. Láttam már elégszer ilyet, de most azonnal beugrik a rádiós reggeli ima, amiben Balog Zoltán ref. püspök elmélkedett Isten jóságos szeretetéről, mennyi mindenben tapasztalhatjuk azt (napsütés, eső, fák, madarak, közösségek, különösen barátok, család). És az útszéli döglött macskában hogyan nyilvánul meg Isten jóságos szeretete? Magam is az elmélkedés útjára léptem volna, de egyéb imák miatt elhessegetem a gondolatot, mondván, majd visszatérek rá. Olyan jól sikerült az elhessegetés, hogy az egyebeket elvégezve nem tudtam visszaemlékezni, mi volt a téma. Hosszas erőlködés után már le is tettem róla, mígnem egy másik – az áldozathozatal mérlege feletti (mekkora az áldozattal járó veszteség és mekkora a nyomában járó nyereség) – elmélkedés Pencnél eszembe idézte a korábbi motívumot. A rokonokat azon nyomban le is rohantam az úton-útfélen történtekkel.

Szóval könnyű a napsütésben, a szükséges esőben és a többiben Isten jóságos szeretetét megérezni – habár már ez sem megy zökkenők nélkül, mert kérdéses, hogy az emberek a földi ajándékok alapján képesek-e az égiekre emelni tekintetüket, és zökkenő adódhat abból is, hogy nagy a forróság, minek süt annyit a nap – de mi a helyzet szegény cicussal, meg általában a halállal?

Az alapállás ez: Isten jóságos szeretete mindenben megnyilvánul, csak észre kell venni. Ha mindenben, akkor szükségszerűen az elgázolt macskában is. Ez ugyan nem nyilvánvaló, bár annak kéne lennie. Házi feladat. Jöjjön az én megoldási kísérletem. (Előre jelzem, hogy ez a kísérlet nem tartalmazza a következő két kérdésre a választ: Tiéd volt az a macska? Akkor miért foglalkozol vele?)

Először is halálra gázolt macskánk nem szegény. Ugyan földi élete véget ért, és ezzel evilági örömei is, de szenvedései is, és átlépett a boldog beteljesülésbe. Most itt nem akarok a macskák mennyországáról értekezni, csak a természet mulandósága, sóhajtozása, vajúdása és szolgai állapotból való felszabadulása (vö. Róm 8,20–22) alapján állapítom meg, hogy van boldog beteljesülése mindennek, és ehhez a halálon át vezet az út. (Van nem boldog beteljesülés is, de most erről sem írok.)

Istenben boldogultat (I. B.) írnak/írtak sokszor a temetői fejfákra, és nem azt, hogy szegény (Sz). A szegények mi vagyunk, akik gyászoljuk elhunyt szerettünket. És akkor is szegények vagyunk, ha tudjuk, hogy kedves halottunk a boldog beteljesülés állapotába jutott, mert nélküle kell élnünk, és nagyon hiányzik. Még inkább szegények vagyunk, ha Istentől távol élünk.

Másodszor – visszatérve az útszélen kimúlt macskához – Isten jóságos szeretete abban is megnyilvánul, számunkra legalábbis, hogy felhívja figyelmünket az élet mulandóságára: „látjátok, testvérek, ennyi az élet”. A mi életünk is véget ér majd, persze ebből rossz következtetést is levonhatunk, hogy sietnünk kell minél jobban kihasználni a hátralévő időt. Bár ez nem feltétlenül rossz következtetés, az a kérdés, hogy mit értünk jobban alatt. Buzdulunk-e üdvösségünkre gondot viselni?

Harmadszor az állandóan tapasztalható tömeges keletkezés és elmúlás, a folytonos változás az embert – már amelyiket – arra készteti, hogy ezen látszólagos dolgok mögé tekintsen, és meglássa a változatlant, a nem keletkezőt, a nem elmúlót.

A tömeges keletkezés és elmúlás tapasztalata egyéb következtetéseket is magában hordoz, a kettőt érdemes egyben látni, illetve a kettő értékelését is egymáshoz közelíteni. Tehát nincs keletkezés elmúlás nélkül, valamint az elmúlás nem rosszabb, mint a keletkezés.

Ha az elmúlás ennyire tömeges, „természetes” és törvényszerű, akkor az arra tanít, hogy könnyebben elfogadjuk. Ez nem azt jelenti, hogy ne vegyük komolyan, hanem kezeljük a helyén. A halál ugyan rettenetes, de nem kell emiatt rettegni.

Negyedszer a nap süt, de éget is, az is jó, mert ösztönöz. Ha van szükséges eső, akkor van szükségtelen is? A fa árnyékot ad, de be is sötétít, a madarak szépen énekelnek (már amelyik), de piszkolnak is (mindegyik), a barátokra, rokonokra lehet támaszkodni, és támaszt nyújtani nekik, de vannak nehezebben elviselhetők is köztük, a cica kedvesen dorombol, és megfogja az egeret, de el is kóborol, és olykor elüti az autó. Tehát Isten jóságos szeretetét kell észrevenni az előbbiekben – ahogy püspök úr is mondta – nem lehet pusztán természetesnek venni, magától értetődőnek, szerencsének tartani a jót, még kevésbé pusztán a saját érdemünknek. De az utóbbiakban még inkább (észre kell venni Isten jóságos szeretetét), mert azokban is benne foglaltaknak az előbbiek, és – ismételve magamat – ösztönöznek. A készen vett jó, amikor úgy kapjuk, ahogy kértük, gondoltuk, terveztük, az nagy kegyelem, de még nagyobb, ha többet kell érte dolgozni, vagy fel kell dolgozni, és közben fejlődünk. Fejlődünk, ha kellően nyitottak vagyunk rá. Mert mi van akkor, ha nem úgy a legjobb, ahogy kértük, gondoltuk, terveztük, ha az nem válik javunkra?

Az elmélkedésnek többletet adott, hogy a kerékpározás után egy héttel Szűz Mária mennybevételének napja következett, ma pedig megkoronázását ünnepeljük.

Isten jóságos szeretete mindenben megnyilvánul, és mindenért illik hálát adni. A tökért, a paradicsomért, a szilváért és a döglött macskáért. Utóbbit mégse fényképeztem le.

Öt – érik a tök; ha nem is öt, de tizenöt

Leszedni volt a legkönnyebb

Hull a szilva a fáról, főleg jól megrázva – de akkor sem rögtön az üvegbe

Igen, a fában is

Ha már a tököt, a paradicsomot, a szilvát leszedtük, pont a szedret fogjuk otthagyni

Mesterségek, hagyományok, utcák, ízek, torták, kenyerek, fesztiválok, koncertek, tűzijáték, körmenet, istentiszteletek, szentbeszédek, megemlékezések, méltatások, evés, ivás, szórakozás, nagy a kínálat, lehet szabadon választani, kinek-kinek igénye szerint. Ha csak ezt nézzük, úgy látszik, ezer év ide vagy oda, Szent István ma is megmozgatja az országot. Lám, csak azért, mert valami több száz, akár ezer éves, emlékezésre méltó lehet még egy progresszív, posztmodern világban is.

Igen ám, de ebben a világban már semmi nem az, ami egykor volt. Elkápráztat a programok sokfélesége, a sok szín, a sok lehetőség, a sok élmény, pedig olyan ez, mint a hétköznapi mókuskerék ünnepi kiadásban. Kényszer a kínálati és a keresleti oldalon is. Adjunk valami újat, adjunk többet, adjunk jobbat! Nézzük meg még ezt is, vegyünk részt még azon is, együnk ebből, igyunk abból! Hol vagy István király? Lám, a kérdés aktuálisabb nem is lehetne, pedig hányszor feltették a századok során.

A programok ettől még lehetnek jók, talán még olyan is akad köztük, ami testi, lelki, szellemi felüdülést kínál. A mai ember számára ez a forma alakult, amivel megpróbálja kifejezni tiszteletét, szeretetét az ünnepelt irányába. De ez a forma nem minden esetben kompatibilis a kívánatos belső tartalommal. Most tekintsünk el attól, hogy ki hivatott a kívánatos belső tartalom megfogalmazására, de Szent István ünnepnapján adja magát, hogy a belső tartalom, „István királynak szíve gazdagsága” legyen. Ez azzal a nem csekély feladattal járna, hogy szívünket megnyitva István király szenvedélye előtt, a mi szívünket is az istenszeretet, a hazaszeretet, a nép szeretete és a család szeretete hassa át, és a saját hatáskörünkben ennek a tűznek az erejével alakítsuk át magunkat és környezetünket. Ne csak egy nap, hanem egy egész életen át. István királyra és művére így emlékezhetünk igazán méltó módon.

Hogy teendőnk van ezen a területen, azt nem is kellene külön hangsúlyozni, főleg hogy csak magamat tudom ismételni. Fogy az ország népessége: ez az istenszeretet, a hazaszeretet, a nép szeretete és a családszeretet egyik egyetemes fokmérője. A másik az abortuszok száma, a hozzá való viszonyulásunk. Szétszaggatott országban élünk, de nem a határok nyomorúsága a legnagyobb baj, hanem az ideológiai, a társadalmi, a mentalitásbeli és a további törésvonalak. Nincs nemzeti egység az alapvető kérdésekben sem. De legalább van propaganda, miszerint önálló, erős és független országban élünk. Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga?

Kívülálló vagyok annyiban, hogy nem veszek részt a választásban. Ennek több oka van, és nem a legfontosabb közülük az, hogy nincs alkalmas versenyző, számomra legalábbis.

Nem teljesen kívülálló vagyok, mert egyrészt a pácban mindenki benne van. Másrészt a választási érdektelenség – az eredmény sem érdekelt – nem jelenti azt, hogy ne éreznék felelősséget hazámért. Csak éppen nem a választásoktól és a versengő politikai pártoktól várom a nemzeti újjászületést, de erről nem én tehetek, hanem ők. Mert egyszerűen nem lehet tőlük ilyesmit várni. Más kérdés, hogy a magyar társadalom egyáltalán még alkalmas-e arra, hogy újjászülessen. (Az újjászületést elsősorban úgy értve, ahogy Jézus tanította Nikodémusnak.)

Az alcímet lehetett volna még boncolgatni, de most elég lesz ennyi is. Következzen a cím.

Tétek. Mi a választás tétje? Teszi fel a kérdést politikus, részrehajló szakértő, újságíró és nyomukban sokan mások választásról választásra, aztán szerencsétlenségünkre meg is válaszolják. Szerencsétlenségünkre, mert nyilván nem az a tétje. A valódi tétről, ami különben pofonegyszerű, nem esik szó. Végletekig leegyszerűsített válaszok hangzanak el, hogy az utolsó is megértse, mit akarnak, miért kell rájuk szavazni. Háború vagy béke, kelet vagy nyugat, szabadság vagy szolgaság? Mind ugyanazon alapszik: jó vagy rossz. Én jó vagyok, a másik rossz. És nem unják meg, hogy elő ne hozakodjanak újra és újra az aktuálisnak tűnő tétekkel. Rendkívül bosszantó, hogy hülyének néznek és szájbarágnak. De végül is a demokrácia ünnepétől mit várhatnánk?

Akkor most én is felteszem a kérdést: mi a választás tétje? Az, hogy – politikus esetén – téged választanak vagy nem. Kormányra kerülsz vagy ellenzékbe. Mi lesz a munkád a következő ciklusban. Vagyis kedves politikus barátom (nincs egy politikus barátom se), a választás tétje számodra sokkal nagyobb, mint számomra, mégis el akarod velem hitetni, hogy fordítva van. Bárcsak ez lenne a legnagyobb csúsztatás az ügyben.

A tétek kérdése, mint minden más, ugyanarról szól: elő tudsz-e állni olyan téttel, ami megérinti a hallgatót, elevenébe vág, hogy rád szavazzon. A tétek, még ha többen többfélét is találnak ki, azt sugallják, hogy döntő érv következik, felejtsd el eddigi hezitáló megfontolásaidat, hogy részben ennek, részben meg annak adsz igazat. Ilyesmi nem létezhet, vagy a jót, azaz engem választasz, vagy… nem is folytatom, mert az nem történhet meg.

Mondhatnánk, hogy én tovább egyszerűsítem a téteket jóra és rosszra, de a (kommunikációs) gyakorlat azt mutatja, hogy mégiscsak erről van szó. Míg a kormány magát tévedhetetlennek állítja be és minden tevékenységéről dicshimnuszokat zeng, addig az ellenzék mindent pocskondiáz, gyaláz. És fordítva, a kormány az ellenzéki javaslatokat, vagy a kritikus hangokat csípőből utasítja el. Vagy – ahogy azt a választási kampányban láttuk – szavakat kiragadva, értelmüket saját szájuk íze szerint alakítja, feketére festve tálalja és sulykolja. De a technikát a túloldalon dolgozták ki.

A tétek és a tanulságok között az a különbség, hogy köztük volt egy választás. De legtöbbször ugyanazok a leegyszerűsített magyarázatok hangzanak el, hogy ki miért győzött, szenvedett vereséget.

Miután a tétjeimet megtettem, megteszem a tanulságaimat is, még ha rendkívül bosszantó is lesz. Ugyan a legutóbbi választásokon a kormánypárt nagyarányú győzelmet aratott, de ez semmit nem jelent. Azt biztos nem, hogy jól végezték a munkájukat. Maximum annyit, hogy az akkori ellenzék alkalmatlan volt szerepe betöltésére. Meg annyit, hogy hatásosabban fogalmazták meg a tétjeiket.

Egy normális országban az ellenzék nem tagad mindent. El kellene ismerniük, hogy vannak olyan kormányintézkedések is, melyek támogatandók. És utána lehetne össztűz alá venni azokat a területeket, ahol viszont a kormány nem teljesít a legjobban. Minderre nem azért lenne elsősorban szükség, hogy kormányváltás legyen, hanem egyszerűen az ország érdeke ezt diktálja.

Egy normális országban a kormány nem magát tömjénezi, hanem szembenéz a problémákkal. Nem a saját maga által dramatizált külsőkkel (vírus, migráns, soros, energia, háború, gender etc.), hanem a tényleges belsőkkel. A társadalom katasztrofális testi, lelki, szellemi állapotával, ami számtalan téren megmutatkozik: demográfia, (szenvedély)betegségek, oktatás-nevelés, szemetelés, értékválság, identitásválság, de közben mindenki mindent (is) a legjobban tud.

Ha a politikai normalitás kritériumait jól fogalmaztam meg, akkor nem normális országban élünk, és nincs is erre esély. A belső problémákkal való tényleges szembenézés nem elégszik meg a hangzatos jelszavakkal és felszíni kezelésekkel, amelyek több szavazatot hoznak, mint tényleges javulást, hanem a bajokat gyökeresen akarja orvosolni. Sajnos azok olyan súlyosak, hogy a jelen rendszerben már kezelhetetlenek (vélhetően maga a rendszer – a rendszerváltás rendszere – ennek az egyik legfőbb oka), mert akármelyik kormány kezdene neki, rövid úton belebukna. Ezért – habár az ország érdeke a kezelést kívánná – politikai, hatalmi szempontok miatt ez elodázódik. Aztán egykor majd minden pártot maga alá fog temetni, csak nehogy az egész ország legyen az ár.

A radarkép szerint megszűnik az eső, mire elindulok. A többiek hat óta áznak. Én csak nyolckor tervezem az indulást, aztán a vásárlásból hazajőve, a művház előtt fekvő embert látok, hátha valami baja van. Szerencsére nem volt, de egy kicsit csak kellett vele beszélgetni, ahogy a másik Zolival is, ki meg munkába tekert. Már majdnem fél kilenc van, mikor nekifekszem az útnak. Kár volt a radarképet nézegetni, úgyis az lesz, ami, ment vele az idő, és még mindig szemereg. Nem baj. Többet csapok saját magamra, mint ami felülről érkezik. Egy kamion oldalról is ad. Lejtőn előz, nem valami nagy ívben kerül, megnyúlnak a másodpercek, míg elmegy mellettem. „De aki mindvégig kitart, az üdvözül” – mondom magam elé.

Szendehely, Katalinpuszta, Verőce, terelt út, egy árusnál sor kígyózik, Kismaros; Nagymaros előtt megállok a szokott helyen, Duna-part, magasabb fokozatban ugrik a lánc, nem váltok vissza, Zebegény, megdobnak a gyökerek, Szob, a Duna várja az Ipolyt, kanyar Nosztra felé. Még egy úti tizedet (nem számolom az Ávékat) elmondok felfelé. Az út sarát a lábamról és a szandálomról két nyomással takarítom le az utcai ejektoros közkifolyó (kút) segítségével. „Annak elég, ha csak a lábát mossák meg.”

András atya prédikál, mikor belépek a templomba. Adjatok hálát! Szívemből beszél. Vajon Trianonért is hálát kell adnunk? Morus minden balsorsban Isten különleges szeretetének megnyilvánulását látja. „Bármely megpróbáltatás, amely bármikor ránk szakadhat, vagy gyógyítónak küldetett, ha az emberek úgy fogadnák, vagy gyógyítóvá válhat, ha az emberek ilyenné teszik, vagy pedig éppen a gyógyítónál is jobb, hacsak fel nem hagyunk vele.” (Erősítő párbeszéd balsors idején, 63. o.)

Újjá kell születni vízből és Szentlélekből! A vizet már megkaptátok. András atya elküld gyónni is. Mostanában lelepleződő, nyilvánvalóvá váló régi mulasztások gyötörnek. Mondhatnánk, kár a múlton rágódni, emésztődni, de az önmagammal való szembenézést nem spórolhatom meg. Mint a sivatagi atyáktól, úgy kapom az igét: „A belátás tisztító fürdő, adj érte hálát Istennek és legyél kitartó az imádságban!”

A zarándokok mise után a dicsőséges rózsafüzért imádkozzák, szándék adódik bőven, ma különösen. Most csak ötödöket mondunk, amiért szintén hálás vagyok. Majd hazafelé kiegészítem. Sietek is, megint egyedül. Már nem esik, de még vizes az út. Kóspallag, Királyrét, olykor a felhő aljáig emelkedik az út. Aztán Nógrádig teljesen behintem magam sárral, még jó, hogy kilátok a szemüvegen. De a poharat belülről kell megtisztítani, hogy a külseje tiszta legyen.

Elugrok mézért, éppen pergetnek. A munka hevében a gazdasszony nem reagál kinézetemre, örülök neki, ő is elfoglalt, én is sietek. „Most minden ragad a méztől, de hát méhészek vagyunk, nem molnárok, hogy minden lisztes legyen.” A kapott igék és a vigasztalás édesebbek a méznél, de örvendek a földi előképeknek is. (Méz folyt a sziklából, a szikla pedig Krisztus volt.)

Ahogy kilépek a házból, kisüt a nap. Nem is tudom, honnan süt, mert amúgy mindent felhő borít, a Börzsönyt szinte teljesen belepi. Még egy úti tizedet mondok kereszttől keresztig a jenei bekötő úton. Nem inkább a 2-esen kellene imádkozni? A vakkal mondom hazáig: „Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! – Mit akarsz, mit cselekedjek neked? – Mester! Hogy lássak!”

Bevezetés

Megváltónk szenvedéséhez kapcsolódunk lélekben, keresztutat járva, nemzeti, társadalmi, családi, emberi sorskérdéseinket hordozva, Rá figyelve.

1. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust

Ember ítélkezik Isten fölött, bűnös az igaz fölött. Míg Jézus némán tűri a jogtalanságot, mi folyton háborgunk igazságtalan döntések, de az apróbb méltánytalanságok miatt is. És ítélkezünk: cigányok, zsidók és románok, nagyhatalmak és háttérhatalmak, nem az elvárásaink szerint élők, gondolkodók és cselekvők felett. Csak a magunk bűnösségéről vagyunk hajlamosak megfeledkezni. Lám, az ártatlan nem vádaskodik, még csak nem is védekezik, Atyjában bízik. A „hajh, de bűneink” igazságával a szívünkben lehetünk Krisztus engedelmes követői, ki első szavával megtérésre buzdított.

2. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Jézus nem fut el a kereszt, a szenvedés, a kínhalál elől. Mi meg életünket sokszor függetlenségünk, kényelmünk, szórakozásunk biztosításának rendeljük alá. Embernek, kereszténynek, magyarnak nem elég megszületni, azzá is kell válni; ki kell művelni magyarságunkat azzal, hogy egyre jobban megismerjük és megszeretjük a Kárpát-medencét. Ezzel mélyítjük identitásunkat, elköteleződésünket, ahogy Jézus is tette a kereszt vállalásakor. Az Emberfia önfeláldozása arra ösztönözzön bennünket, hogy a sorsközösségben élő kárpát-medencei népek egységén, az ő szolgálatukban tevékenykedjünk, mert nem ellenfelek vagyunk, hanem testvérek. Még akkor is, ha lesznek olyanok, akik ezért kinevetnek, megbotránkoznak.

3. állomás: Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

Magyarországon a nemzeti kultúra (kulturálatlanság) része a szemetelés is. Nemcsak a fizikai, hanem a szóbeli, a cifra káromkodás, a szimpla trágárság. Az ideológiai, szellemi tévtanok rothadt gyümölcsöt hoztak, elhomályosodást az igaz világosság helyett. Nem elégszünk meg a kereszt alatt botladozó Jézussal, ezer más istennek hódolunk az egy igaz helyett, felborítva az értékek sorrendjét. Gazdagság, hatalom, szabadság, önállóság, vagy a magyarok hamis istene. Nem lehet fontosabb sem az egyéni, sem a magyar érdek, igazság, szabadság az Isten országának igazságánál, az Isten fiainak szabadságánál. Emberségünket, magyarságunkat ápoljuk úgy, hogy az Istennek tetsző legyen, és úgy lesz azzá, ha nem öncélú. Az Emberfia ártatlanul görnyed a kereszt alatt, a bűnös embert – ha Megváltónkhoz csatlakozik – megtisztítja a kereszthordozás, ezáltal megtisztítja környezetét is. Ezzel a felelősséggel járjuk tovább utunkat.

4. állomás: Jézus szent anyjával találkozik

„Ó, mily nagy volt ama drága Szűzanya szomorúsága egyszülött szent magzatán.” Vajon mennyit szomorkodhat Magyarok Nagyasszonya a vele nem törődő, rá nem emlékező, őt megtagadó fiai és lányai miatt? Nem neki van szüksége a törődésre és az emlékezésre, hanem nekünk az égi édesanyára, közbenjáróra. Talán még őseink és a rózsafüzérező öregek jámborságából jut nekünk is, nemzetünknek is elegendő a fennmaradáshoz. Mert az nem csak munkán, gazdaságon, tudományon, innováción, politikán áll, hanem imádság is kell hozzá. Most és halálunk óráján.

5. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Jobb adni, mint kapni, tartja az ősi bölcsesség. Bizonyára ebben az is szerepet játszik, hogy aki kap, viszonozni szeretné, ami terhet jelent, nem beszélve a rászorultság, kiszolgáltatottság érzéséről. Ezek miatt, még ha tényleg rászorult is lenne az illető, nem kér, nem fogadja el az adományt, segítséget. Magában bízik, óvja függetlenségét, pedig senki sem sziget. Családjaink atomizálódása, az öregek elmagányosodása is része ennek a folyamatnak. Egykor a több generáció, a több testvér több kölcsönös segítséget is jelentett, természetesebb volt adni, kapni és elfogadni. Bár Simon idegenként segít Jézusnak a kereszt hordozásában (rokonnak vagy tanítványnak illett volna), az ötödik állomás felhívás a tágabb család tudatos összetartására. Ez jó a bomlás és az önzés ellen, csökkenti a kiszolgáltatottságot is. Tehát elsősorban ne magunkban bízzunk, de ne is másokban, hanem aki minket és családjainkat alkotta.

6. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Lám, még a keresztúton is adódik egy pillanatnyi fellélegzés. Semmi különös, csak egy kis odafigyelésből fakadó cselekvő szeretet. Aki figyel a másikra, annak ő a középpont, figyelmét, de tulajdonképpen magát adja ajándékba. Ezt sokszor azért nem tudjuk megtenni, mert saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Ha meg teszünk valamit, rögtön megkísért a szereplés, a lájkok, a megosztások, és a mit fognak mondani, gondolni. Veronika ezektől mentesen enyhítette Jézus szenvedését, nem törekedett rá, és mégis fennmaradt neve és a kendő.

7. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszttel

A felvilágosult ember Isten helyére ült. Felülírja törvényeit, nem számol a túlvilággal. Emberi jogokat fogalmazunk meg elfeledkezve annak forrásáról, hogy Isten saját képmására teremtett minket. Az élet szentségéről beszélünk és mégis rendre semmibe vesszük azt. Az élet továbbadásának megvannak a maga keretei, törvényei, ha tényleg szent az élet, akkor azokat be kellene tartani: tisztaság, házasság, gyermekáldás elfogadása, gyermeknevelés, kitartás egymás mellett. Mennyi sérülést okoznak egymásnak felelőtlenség, állhatatlanság, hűtlenség, válás, önzés révén a párok, és mennyi sérülésnek vannak kitéve gyerekeik, ha egyáltalán engedik megszületni őket. Megtanuljuk, hogy hány embert veszítettünk a világháborúkban, hányat Trianonban. És hányat öltek meg anyjuk méhében? Már az is sérül, hogy minden személynek joga van az élethez, de az se mindegy, hogy milyen élet lesz az. A világot Isten nevelő célzattal úgy rendezte be, hogy a visszaéléseknek következményei legyenek. Aki menekül a következmények elől, Jézus terhét növeli, akit kijózanítanak a következmények, az együtt hordozza vele a keresztet.

8. állomás: Jézus vigasztalja siránkozó asszonyokat

Jézus mondja: magatokat sirassátok! Siratjuk is eleget, csak éppen nem abban a formában, ahogyan Ő érti. Panaszkodunk a drágaságra, a hidegre, a melegre, a gyerekekre, a nyugdíjasokra, a kormányra, a tükörre, a nyavalyákra, az orvosokra, a tanárokra, az eladókra, a vevőkre, a gyalogosokra, a biciklisekre, az autósokra és Trianonra. Jézus egyértelművé teszi, hogy ha vele, az ártatlannal, az történik, ami, akkor mit várhatunk mi, bűnösök. Itt az ideje, hogy amiért eddig panaszkodtunk, azért ezentúl hálát adjunk, és megpróbáljuk a kihívásokat a javunkra fordítani.

9. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt

Az Istentől elfordult ember a hiányt hamis istenekkel tölti ki, de így könnyen a világ rabjaivá válhatunk. Könnyen el is botolhatunk, főleg, ha többet ittunk a kelleténél. Élvezet vagy menekülés? Vagy büszkeség, hogy milyen jól bírjuk az italt. Vagy verseny, hogy le ne maradjunk, meg ne szégyenüljünk. Vajon a kereszttel eleső Jézusnak van mondanivalója az ilyesféle büszkéknek, szégyenkezőknek? Lám, mennyi kárt okozhat, hogy csak emberi tekintetekkel számolunk, nemhogy Istennek akarnánk tetszeni. A pálinka hungarikum, mikor lesz az a helyes fogyasztása is? Hála Istennek, hogy a mértéktelenség negatív következményeivel is nevel, amikor önmagunktól megundorodva a gyógyulás útjára lépünk. Jézus örök életre szökellő vízforrással biztatja a szomjazókat. Ezzel nem feltétlenül az alkoholistákat akarta megszólítani, de nekik is kínálja, értük is elesett, még a műveltekért is, hogy megszabadítsa őket.

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

Trianonban elosztották maguk között Magyarországot. Jézus testét nem védi többé a ruha, az országot sem védik a hegyek. Az Emberfia mégis imádkozott kínzóiért: Atyám, bocsáss meg nekik. Mi meg tudjuk-e tenni ugyanezt? Krisztust csak így követhetjük igazán. Bár a ruháit nem kapta vissza, de ami utána történt, az minden képzeletet felülmúlt és jótéteménye kiáradt az egész világra. Ennek fényében érdemes imádkozni az osztozkodókért is.

11. állomás: Jézust a keresztre szegezik

Jézus előbb vállára vette a keresztet, most rászegezik, ezzel még szorosabban elköteleződik küldetése mellett. Nekünk is így kell tennünk nemi, nemzeti, vallási, hivatásbeli, szülői identitásainkkal. „De mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb...” Ha el is sodródtunk itthonról, ápoljuk magyarságunkat, megelőzve az identitászavart, amit nem biztos, hogy mi, de leszármazottaink átélhetnek. Ha tehetjük, ne engedjünk a sodrásnak, leginkább idehaza tudunk jól szolgálni Istent, hazát, családot.

12. állomás: Jézus meghal a kereszten

A halál némító döbbenet. Nem csoda, hogy tagadásban vagyunk vele. Pedig mindenkit utolér. Ha így van, márpedig így van, akkor jobb készülni rá. Ehhez képest legtöbbször csak hitegetjük a beteget, az öreget, végül kórházba adjuk, mint valami utolsó mentsvárba. Hátha. Pedig csak menekülünk a halál elől. Nagy jót tehetünk, ha hitegetés helyett felkészítjük betegünket, öregünket az Istennel való találkozásra, segítjük kapcsolatai rendezésében, és leginkább azzal, hogy mellette vagyunk és imádkozunk, és magunk is készülünk. Éppen Jézus kereszthalála adja a legtöbb erőt a halállal való szembenézésre, hiszen értünk halt meg, majd feltámadt a halottak közül.

13. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik

Ennél nagyobb vereség nincs – gondolnánk. De a látszat néha csal. Vagy csak túl földies a gondolkozásunk. Mi lenne velünk, ha mindig minden sikerülne, mindig mi győznénk? Nagyobb átok nem létezik, rögtön túl sokat képzelnénk magunkról. A vereségek és a sikertelenségek Isten ajándékai, bár csak akkor, ha értékelni tudjuk őket.

14. állomás: Jézus holttestét sírba teszik

„Úgy megyek ágyamba, mintha mennék gyászos koporsómba.” Az esti ima szövege eléggé lehangolónak tűnik, pedig a lefekvés, az alvás köztudottan a meghalást jelképezi, ahogy a reggeli ébredés a feltámadásra, az új életre születésre emlékeztet. Ezért sem mindegy, hogyan keretezzük a napunkat, hogyan fekszünk és hogyan kelünk. A „mindennapos agyvérszegénység” borul ránk este, reggel meg alig kecmergünk ki az ágyból? Miközben minden nap készülhetnénk a halálra és a feltámadásra. Az egyik legjobb készület, ha hálát adunk mindenért.

Befejezés

Ó, Urunk, add a téged keresztutadon elkísérőknek, hogy minél teljesebben csatlakozzanak kereszthordozó szellemiségedhez, így felismerjék magyar és keresztény küldetésüket, amiről szavak helyett, tetteikkel és életükkel tudjanak bizonyságot tenni. Ámen.

Míg tavaly az út járással történő karbantartása és a harmatozás, idén a várakozás volt adventi időszakom központi témája. Örök a kérdés, hogy tulajdonképpen mire is várunk.

A rorátés hajnalokat sokkal közelebb érzem magamhoz, mint a Mennyből az angyalt vagy A kis Jézus megszületett, örvendjünk. Ezeket is szívből tudom énekelni, és a betlehemi istálló, a jászol, a szalma, a pásztorok, az angyalok kórusa tényleg illő és tetszetős kép, de mintha elfedné a lényeget, még ha hangsúlyozzuk is, hogy a Megváltóról van szó.

Szóval a kis Jézus születésére várunk? Netán a Megváltó eljövetelére? De hiszen minden nap fel kell szítanunk az istenszeretet tüzét magunkba szállva, újra és újra megtérve! Ettől még a karácsony lehet ennek a találkozásnak egy kivételes alkalma. Tényleg, mintha az egymásra rímelő, várakozással teli imák is ebbe az irányba mutatnának: Jöjj el, Uram; Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő; Eljő, eljő Emmánuel.

Ennek ellenére, ha a karácsonyban csak a kis Jézus megszületését, a mi mindennapi vagy ünnepi vele való találkozásunkat – legyen ez a szív rejtekében vagy a szeretet külső megnyilvánulásaiban – látjuk, akkor éppen a leglényegesebb elemről feledkezünk meg. Nem mintha a múlt, a jelen és a jövő hármasából a jövő lenne a legfontosabb, de ha a három közül valamelyik hiányzik, az válik a legfontosabbá. Ebben az esetben pedig Jézus második eljövetelének várásáról van szó. És a felszólítások (Jöjj el, Uram; Ó jöjj) sokkal inkább célozzák ezt, hiszen a tőle tanult imánk is ezt kívánja: Jöjjön el a te országod!

A Messiást váró, jövendölő ószövetségi próféták képei között nemcsak olyanok szerepelnek, amelyek Jézusban már beteljesedtek, maradt még pár, ami majd eztán fog beteljesedni. Például ma Malakiásnál ezt olvastuk: „De ki tudja majd elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja” (Mal 3,2). Fokozatos beteljesedés, mint a hajnal pirkadása.

Alapvetően ez a várakozási folytonosság ragadott meg, rögtön az idei advent elején. És a próféták leírásai a Messiás dicsőséges eljöveteléről, mennyire meghaladják a teológia tudományos megállapításait ugyanarról a témáról. Persze a valóság, a beteljesülés a próféták leírásait is meghaladja, erről tanúskodik Jézus élete-halála-feltámadása. Talán nem túlzás, de ebben nem vagyok teljesen biztos, hogy a megtestesülés és a megváltás is ennek a dicsőséges eljövetelnek van alárendelve, amikor Krisztusban, mint főben újra egyesül minden (Ef 1,10).

Hogy hol is tartunk ez ügyben, elég visszatekinteni a novemberben felállított betlehemekre, karácsonyfákra, no meg előre tekinteni a karácsonyi asztalokra. Mellettük ülve, ha óvatlanul szóba hoznánk a végítéletet, bizonyára furcsán néznének ránk. Marad a Mennyből az angyal, és aztán? Aztán mosogatunk. Ott már be lehet csempészni a ványolók lúgját a beszélgetésbe.

A Habsburg-ház legutóbbi trónfosztása éppen 100 éve történt. Ez a trónfosztás annyiban különbözik a többitől, hogy tartósabbnak bizonyult a korábbiaknál, de alapvető jellemzői ugyanazok, mint előzményeinek.

A Habsburg-házra – nem függetlenül a liberális és kommunista szellem aknamunkájától – szinte csak negatívan lehet, szabad emlékezni. Hozzájárulnak ehhez a március 15-i és az október 6-i megemlékezések, amikor is a Habsburgok az elnyomó (külföldi) hatalmat testesítik meg, aminek legfőbb célja a magyar szabadság porba tiprása, korlátozása. Ezt a nem túl emelkedett sémát aztán bármikor bárkire rá lehet húzni, amint a politikai érdek úgy kívánja, így mindig aktuális az ünnep, mert a magyar szabadság mindig veszélyben forog. Azt persze nehéz magyar ésszel felfogni, hogy a Habsburgok legalább annyira hozzájárultak a magyar szabadság védelméhez, kiteljesedéséhez, mint amennyire voltak annak ellenségei, pedig ezzel máris valószerűbb képet lehetne rajzolni az uralkodócsaládról. Leginkább azzal tették ezt, hogy Magyarországot külön kezelték – voltak ugyan átmeneti törekvések a beolvasztásra, de újra és újra be kellett látniuk, hogy ez nem megy – ennek ellenére birodalomba integrálták. Mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szabadság összességében magasabb fokú volt, mint amilyen saját magától lett volna. Ez ellen a legfőbb érv az lehet, hogy végső soron Bécsből irányították az országot. Ez végső soron igaz, de mégsem olyan módon történt ez, mint amikor Moszkvából irányították.

Voltak olyan Habsburg akciók, amik méltán háborították fel a magyarokat, de ne csak ezekre emlékezzünk. A török feltartóztatása, majd kiűzése, az ország újbóli egyesítése a Trianontól sújtott ország számára nagyon is felemelő emlékek lehet(né)nek, még ha a körülmények rontják is az összképet. A magyar nézőpont egy volt a birodalom sok nézőpontja közül, a Habsburgoknak mindegyiket a maga súlya szerint kellett figyelembe venniük. Miközben érdekek sérülhettek, azt is el kell ismerni, hogy a birodalmi státus védelmet és erőt jelentett. Háboroghatunk a csorba önrendelkezésen, de azt is látni kell, hogy többet ér egy konszenzus, mint a saját fejünk után rohanni, még ha okosabbak és gyorsabbak is vagyunk mindenkinél, még inkább, ha nem vagyunk azok.

A közép-európaiság nem a V4-gyel kezdődött, sokkal inkább a Habsburg Birodalomban. Nem minden esetben voltak egyenlők a felek, de a cseh, a lengyel, az osztrák, a magyar és a többi érdek már akkor artikulálódott, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és egyeztetni kellett azokat. Ennek ellenére a főáram az önállósodás irányába vezetett. Mennyi szabadságküzdelme volt a magyaroknak, és attól akartak szabadulni, aki egyben védelmezte is őket! Meg is lett az eredménye, a vágyva vágyott nemzeti önrendelkezés – egy csonka országban. De ennek így kellett lennie. Ha nem kuruckodtunk volna annyit, talán másképpen alakult volna a sorsunk. A „kivívott”, vagy inkább ránk szakadt szabadság fokozta a kiszolgáltatottságot és paradox módon a függést is, csak most már nem a Habsburgoktól, hanem a közeli-távoli nagyhatalmaktól. Ez különben a közép-európai sorsközösség egyik alapélménye, vagy ennek kellene lennie. A másik pedig az egymásrautaltságból fakadó együttműködés.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a magyarság, a magyar ember nagyon érzékeny a szabadságára, talán a füves pusztákon nevelődtünk így. Ám a szabadság nem feltétlenül kellene, hogy szűklátókörűséggel párosuljon, márpedig a trónfosztások esetében rendre megnyilvánul ez a jellemző a kilátástalanság mellett. Minden trónfosztás háborús körülmények közepette adódott, mintha háborúval bármit is meg lehetne oldani, és nem csak tetézné a bajokat. Minden esetben másnak – valamely külföldi uralkodóháznak – tartogatták a trónt, támogatást remélve, egyszer sem sikerült betölteni.

Bethlen Gábor maga ismerte el a kilátástalanságot, amikor nem fogadta el a királyi címet és egy év múlva békét kötött, illetve visszaadta a koronát II. Ferdinándnak.

Rákóczi már nem volt ennyire józan. A franciák szekerét tolta, amnesztiát kapott, de mégis emigrációba vonult, hogy az ellenállás pártos szellemét fenntartsa, és még a nemrég kiűzött törököket is visszahozta volna. (Nem vagyok az egyoldalú bemutatás híve, most csak kiegészítem a fősodort.)

Kossuthék kikényszerítették az uralkodótól az áprilisi törvények aláírását és azt tették meg minden alapjának. A kikényszerített törvényt azonban miért kellett volna betartani? Főleg, ha az a birodalom szétesésével fenyegetett. Az áprilisi törvényekre még ma is a jogalkotás korabeli csúcsaként tekintünk, ami megalapozta a polgári társadalmat, pedig a forradalmi törvénykezés sok jót nem jelent. Ahelyett, hogy körültekintően keresték volna a konszenzusos megoldást, egy csapásra akartak mindent megújítani, ami hatványozottan több új problémát gerjesztett. Kossuth szintén száműzetésbe vonult, ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy lélekben a magyarok soha ne egyezzenek ki a Habsburgokkal. Bár ehhez ők is hozzájárultak a korábban nem alkalmazott véres megtorlással. (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lázadók kivégzése nem akkora bűn, mint az erőszakolt törvények alapjára helyezkedő lázadás. És nem is akkora, mint a nemzetiségi feszültségek szítása, a birodalom népeinek egymás ellen való bevetése.)

1921. november 6-án IV. Károly két sikertelen visszatérési kísérlete után ismét kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Mások a körülmények, de az alapvető jellemzők ugyanazok, szűklátókörűség és kilátástalanság. A trianoni Magyarországnak amúgy sem maradt sok eszköze, ezt maga vetette el. A két világháború közti politika legfőbb célkitűzése a trianoni békediktátum felülvizsgálata és a régi országhatárok helyreállítása volt. Ehhez kézenfekvőnek tűnt volna a Habsburg uralkodó. Akármilyen kalandor politikának is tűnt ez, nem lett volna nagyobb ugrás a bizonytalanba, mint a korábbi trónfosztások alkalmával. Csak most nem detronizáció, hanem retronizáció útján.

Szeretem az augusztust. A júliust és a szeptembert, meg a többi hónapot is, mindegyiknek megvan a maga szépsége, jósága, ami miatt szeretni lehet. Az augusztust először is a hagyma miatt szeretem. Habár zöldhagymát már korábban is kínál a kert, no meg munkát; a hagyma kiszedését általában augusztus első hétvégéjén ejtjük meg ünnepi hangulatban, mert minden terménybetakarításnak ünnepi hangulata van.

A hagymát viszonylag gyorsan ki lehet kapkodni a földből, de nem ez a lényeg, hanem a napvilágra került hagymafejek szárítása, tisztítása, majd ládába tétele. Ami eddig a földben lassan növekedett, hirtelen kikerül onnan, persze a napsütés eddig is hozzájárult növekedéséhez, de ahogy szétterítve hemperegnek, az mégis más. Már nem növekednek, csak örülnek a Napnak, meg egymásnak. Magukba szívják a Nap melegét, hogy aztán a tenyerembe gömbölyödve a kezemet melengessék. A szárnak, a gyökérnek, a sáros részeknek egykor fontos szerepük volt életükben, de már nincs rá szükségük. Pontosabban nekem nincs rá szükségem, ők még esetleg ragaszkodnának hozzá, esetleg még a földben is szívesen maradnának, aztán mi lenne velük ott? Idő előtt megrohadnának, anélkül, hogy bármit is megízesítettek volna. Van különben olyan hagyma is, ami romlófélben jön a felszínre, azzal is elbíbelődöm, hátha egy része még megmenthető.

A hagymák a kezem alól egységes rendben kerülnek ki, lenyírom a szárukat, a gyökerüket, majd egymás mellé ládába teszem őket. Tulajdonképpen maradhattak volna piszkosak, loboncosak, de majdnem ugyanott vagyunk, mint a földben maradásnál. Nem érdemes ott maradniuk, ahogy szanaszét sem gondozatlanul, mert idő előtti romlásnak lennének kitéve. A ládában uralkodó szigorú katonás rend ugyan ijesztő lehet valakiknek, de a hagymafejek egészen jól elvannak egymás mellett. Jól elvannak, hiszen kitartanak jövő tavaszig, vagy még tovább, ha alkalmas helyen tároljuk őket.

A Bibliában a vöröshagyma egyetlen helyen szerepel (a dinnyével és a fokhagymával együtt). Ez a hely a Számok könyvében található és így szól: „Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma” (Szám 11,5). A Mózes ellen lázadók beszéltek így a pusztában, már nemcsak arról volt szó, hogy nincs mit enniük, Izrael fiainak elegük lett a mannából. És elegük lett Mózesből, a vándorlásból, a szabadságból, és persze Istenből. Pedig a pusztában hiányolt hagyma soha nem pusztán az egyiptomiak nagylelkűségéből fakadó ajándék volt.

Szeretem az augusztust, szeretem a hagymát, szeretem azt, aki az augusztust és a hagymát adta, és azokat, akik nem ragadnak le a nyár örömeiben és ízeiben.

A Börzsönyt átszelő utak alapvetően kelet-nyugati, délkelet-északnyugati irányúak, keletről meredekebbek, nyugatról lankásabbak és patakvölgyet követnek. Ennek megfelelően három klasszikus útvonal adódik: Nagyoroszi és Bernecebaráti, Diósjenő és Kemence, valamint Kóspallag és Nagybörzsöny között. Nógrádról is át lehet vágni Márianosztrára és Szobra, ami nagyjából megfelel az iránynak, de ez az út több kisebb szakaszból tevődik össze. Vannak észak-déli utak is, melyek általában szintén  patakvölgyet követnek, de nem vágják át a hegységet, viszont olykor összekötik az előbbieket. Végül, de nem utolsósorban a Börzsöny meg is kerülhető a Duna és az Ipoly mentén, keletről meg a 2-es úton.

"Induljunk, testvérek, a Golgota hegyére!” A reggeli szentmise bevonulási éneke nem biztos, hogy július 9-nek, Drégely vára, Szondi és társai elestének szólt, én azonban nem tudtam, de nem is akartam szabadulni ettől a sortól, miközben a vár felé kerekeztem. Nagyoroszi vasútállomása mögül indul a Börzsönyt átszelő útvonal, ami mellett több látnivaló is akad, ezek közül kétségtelenül a vár a legjelesebb. (Nagyorosziban különben két vasútállomás van, a másik neve éppen Drégelyvár, onnan a piros sáv jelzésen 4 km és 200 méter szint leküzdése után érhető el a vár.)

Rögtön a vasútállomáson van egy jóféle kerti csap. Jóféle, mert azon túl, hogy vízzel enyhíti az arra járó vándor szomját, befér alá akár egy hordó is, ha hordó nem lenne nálunk, csak éppen egy palack vagy kettő, akkor sincs gond, mert az is megtölthető különösebb bűvészmutatványok nélkül. Forróság idején könnyed fürdőt is vehetünk, így a mögöttünk lévő út porától megszabadulva, az előttünk állóra felkészülve indulhatunk, testvérek. Bernecéig különben az út hossza nagyjából 20 km, kitérőkkel ezt feljebb lehet srófolni, de most azokat nem számítjuk bele.

A magasságprofil a turistautak.openstreetmap.hu rendszerével készült

Az út első pár métere, mintha direkt el akarná ijeszteni az arra járókat (első próba): kátyúk, zúzott köves feltöltés, hirtelen emelkedő, vasúti átkelés. Jobb kézre a várat idéző kapu, mintha csak hívogatna, lépj be rajtam, minek fáradnál a heggyel; nem engedek a csábításnak. Az út minősége a felhagyott honvédségi területen sem sokkal jobb, és a romló épületek látványa sem emeli a hangulatot, de aztán egy csapásra, ahogy elérjük a Duna-Ipoly Nemzeti Park határát, minden megváltozik, megszűnnek a kátyúk és barátságosabban ölel körül az erdő, ja, és megkezdődik az igazi emelkedő.

Ahogy ilyen helyen dukál, van némi szerpentin is, itt van a legmeredekebb szakasz, amit tábla is jelez, de ha valakit zavar az ilyesmi, lefényképeztem tábla nélkül is a kanyart. Amúgy minden megállással vérszívók támadásának tettem ki magam, nem beszélve a fényképezésről, amikor a kép érdekében nem árt legalább egy-két másodpercnyi mozdulatlanság. Itt még csak ízelítőt kaptam belőlük.

Az emelkedő aztán nem sokkal később véget is ér, Pénzásásnál van az út legmagasabb pontja: 400 méter (a másik táblán 419 méter szerepel). A kerékpáros tájékoztató táblán minden lényeges információ szerepel, a táv megtételéhez szükségesnek ítélt lényegtelennel kiegészítve. (Elképzelhető, hogy vannak olyanok, akiknek a 6 km a semmitmondó adat, a fél órát viszont ismerik.)  És egy extra, időszaki információ: a csokorra kötött szalag esküvői útmutató. Hogy az esküvőt hová szervezték, azt a másik oldalon lévő tábla alapján a kedves olvasó elképzeléseire bízom.

Szóval kezdődik a gurulás, az út kanyargós, kilátás nincs, mármint a fák takarják a lehetséges szemhatárt, ennek ellenére nagyon üdítő a szakasz. A kanyarokat egyenes követi, ahol, ha engedjük, jól felgyorsulhatunk, de nem árt tudni, hogy a végén hajtűkanyar jön, ahonnan lépcső vezet fel a Barom-bércre (igen, ez a neve, de nemrég meg a Borjú-hegy mellett mentünk el). Innen a turistaúton akár biciklivel is fel lehet menni a várba, illetve a vár alá (800 méteren, 65 méter szintemelkedéssel), főleg a vége elég meredek, szóval keményen neki kell feszülni, de a Golgoták már csak ilyenek. Lefelé az út különben veszélyesebb a vízmosások és a kiálló kövek miatt.

A Szondi napokat megtartották az előző hétvégén

Ahol a piros turistajelzés becsatlakozik bicikliutunkba, ott vált az út makadámra, ami különben egészen jó minőségű, itt-ott vannak ugyan gödrök, de kikerülhetők. Innentől az út végig a Nagy-völgyi-patak mentén halad, eléggé egyenesen, egyenletesen lejtve, nagyjából 100 méter a szintcsökkenés. Északról alacsonyabb, délről magasabb hegyek határolják a völgyet, bár ebből sok nem látszik. A völgy hangulatáról sokat elárul, hogy kirándulásom napján három helyen láttam sátrakat, nem beszélve a cserkészek táborairól. Deszkáspuszta, Betyár-kút, Oszlopó-forrás, Kalakocs egymást érik a jobbnál jobb pihenőhelyek, itt-ott némi infrastruktúrával, bár éppen a tiszta víz nem tűnik biztosítottak. A fényképezéseim szinte teljesen ellehetetlenültek, minimum tíz vérszívó kezdte meg rajtam a nevének megfelelő tevékenységét, mikor egy másodpercre megálltam. A szúnyogok még hagyján, de a böglyök is nagyon agresszíven támadtak. Némi elmélkedés után megállapítottam, hogy az agresszivitásnak is vannak fokozatai, ameddig ők csak egy kis vért szeretnének, én csapdosásaimmal az életükre török. Miközben bőszen csapkodtam magam körül, Deszkáspusztán a GH-sok kedélyesen beszélgetve üldögéltek, de az érkező cserkészek sem tűntek rovaroktól meggyötörteknek, inkább a felszerelés terhe ült ki arcukra. Egy kis éneklés sokat segített volna… A Betyár-kútról és a mellette kanyargó patakról készült kép helyett megemlítem, hogy a betyár, akiről Bernecén jópár dolog el van nevezve, Sisa Pista volt, nemrégiben tanösvény is készült emlékére, ami a szintén megtekintésre érdemes Oszlai-árokba is elkalauzolja az arra járót.

Íme a makadám: egyenes, lejtős, jól lehet rajta gurulni

Máriácska meg engem kalauzol be a faluba a könnyed tekerés végén, rögtön egy utcai ejektoros közkifolyó fogad (magyarul kút), el is kél a víz, de erről már volt szó. Ugyan itt véget is érhetne a beszámoló, meglenne a keretes szerkezet is, az út tulajdonképpen már véget is ért, de a Szokolyi kastély érintésével még feltekertem a temetők felé. Három temető is adódik a falu felett, ebből az irányból az elsőben van Szokolyi Alajosnak a sírja, és Benkó Istváné, alias Sisa Pistáé is. Nem mellesleg innen nyílik a legjobb kilátás a falura és a Nagy-völgy innenső bejáratára. Merthogy az úton visszafelé is végig lehet tekerni. Induljunk, testvérek!

Remélem, nem túlzok, ha megállapítom, hogy a sport nevelő hatása mindenki előtt ismert. Igazi értéke éppen abban áll, ha az edzések, a gyakorlás, a megmérettetések erősítik a jellemet, kitartóbbá, fegyelmezettebbé, erősebbé, bátrabbá tesznek. Viszont helyes önismeret és abból fakadó alázat hiányában ezek nem sokat érnek, sőt veszélyt hordoznak magukban. Mert lehet ugyan fejlődni, de minek a szolgálatában? A testnevelés nemcsak a test nevelése, a lélek is nevelődik, de még egyszer kérdezem, mert a legfontosabb az, mindez minek a szolgálatában, milyen szellemiség jegyében történik? Hiába kitartó, fegyelmezett, bátor és erős valaki, ha abból például önhittség fakad, vagy rosszra használja.

Gyerekként odavoltam a fociért, játszottam is (persze, csak a barátokkal, leszámítva egy fél évet a megye egy ifiben), néztem is a tévében, írtam a nemzeti bajnokság, az EB-k, VB-k eredményeit, amiket visszamenőleg is gyűjtöttem és egy nagy könyvben vezettem őket. Ma is szívesen játszok, de már sem a honi bajnokság, sem a világversenyek alakulását nem követem olyan szoros figyelemmel. Több oka is van ennek, de ezek most nem érdekesek. Míg egykor ösztönösen lelkesedtem a fociért, idővel valamennyire tudatosítottam magamban a játék értékeit, természetesen csak a saját szintemen, mélyebb elemzésekig nem jutottam el. Ilyenek fogalmazódtak meg bennem: milyen jó együtt játszani a többiekkel; elismerem a szép egyéni megoldásokat, de még inkább az eredményes csapatjátékot; értékelem azt, aki állandóan mozgásban van, nem hagyja kibontakozni az ellenfelet, de azt is, aki megfontoltan szervezi a játékot, jó passzokkal hozza helyzetbe társait, nem feledkezve meg a gyors helyzetfelismerőkről és jól helyezkedő, a szögeket jól záró kapusokról; az egyszerű és gyorspasszos játék híve vagyok, de nem vetem meg a cseleket, egy csel belefér, talán még kettő is. Leginkább mégis az alázat megnyilvánulási formái töltenek el örömmel. Ha valaki akkor is hajt, amikor már eldőlt a mérkőzés, akár nyer, akár veszt a csapata. Kellő hévvel játszik, mégis csendben, nem kér számon sem csapattársat, sem ellenfelet, sem bírót, sem senkit, uralkodik magán. Végül, de nem utolsósorban többre tartja a sportszerű játékot, mint a győzelmet. Ezen a ponton – ­azon túl, hogy újfent megállapítom, milyen jó játék a foci – érdemes megkülönböztetni a versenysportot és a tömegsportot. Megállja-e a helyét a versenysportban is, hogy fontosabb a sportszerű játék, mint a győzelem? Amennyire az élet más területein is. Az elv szép, még ha sokszor azok sem tartják be, akik hangoztatják. Nem is kell hangoztatni, csak betartani.

A versenysport és a tömegsport két külön műfaj, de azért nem független egymástól a kettő, habár azt nehéz eldönteni, hogy melyik hat inkább a másikra; a versenysport hatásmechanizmusa a tömegkommunikációs eszközökön keresztül legalábbis látványosabb. A sportoló példakép (lehet), még ha azok, akik mintát látnak benne, nem is tudják mindenben követni. Ha a kemény munka, a gyorsaság, a technika, a gyakorlat nem is megy úgy, ott van még a habitus, a külső, abban könnyebb utánozni valakit. Amúgy minden, ami a képernyőre kerül, formálja a nézőt, akár akarja, akár nem, többek között ez a célja. A sportműsor izgalmas, szórakoztat, de az első sorban emlegetett nevelő hatást sem szabad elfelejteni. Aki viszont maga is sportol, még ha csak hobbi szinten is, az egyrészt jobban értékeli a versenysportolót, másrészt függetlenítheti magát, nem muszáj folyton máshoz méredzkednie, mert a tömegsportnak nem az a célja. A tömegsportoló saját környezetében (család, munkatársak, barátok) szintén példakép lehet. Akár nagyobb hatása is lehet olyasvalakinek, akivel naponta találkoznak, nemcsak a közvetítésekben.

Ma már számos olyan taktikai elem van a profi játékban, amire tanítják is a fiatalokat, vagy utasítják őket, ám ellentétesek a tisztességes, becsületes játékkal. (Sajnos minden szakmának megvannak a maga trükkjei.) A fair játék nem merülhet ki abban, hogy amikor az ellenfél játékosa a földön marad, akkor kirúgják a labdát és a másik meg visszaadja. Ez is fontos, de akkor taktikából nem szabadna a földön maradni, még akkor sem, ha fáj. Éppen azért kapnak terhelést a játékosok, hogy kibírják, felálljanak és tovább harcoljanak. A legidegesítőbb „szokás”, amikor az oldalvonalon kimenő labda dobással való játékba hozása érdekében az érintettek, akik éppen egymással küzdöttek a játékszerért, egymást megelőzve emelik kezüket, hogy ők jönnek. Már a kéz gyorsabb emelésével is hatással akarnak lenni a bíróra, hogy a javukra ítéljen, aztán, ha mégsem, akkor ilyen-olyan formában közlik a sípmester sporttárssal, hogy téves ítéletet hozott. Az sem zavarja őket, hogy az ismétlésből kiderül, netán nincs is igazuk. A legszomorúbb az, hogy nem számít, kiről ment ki a labda. Mentegethetném a játékosokat, hogy olykor maguk sem tudják, vagy, hogy a játék hevében nyilván azt szeretnék, hogy ők jöjjenek, nem beszélve a szurkolók állásfoglalásáról. Ehhez képest helyesebb magatartásnak tűnik, hogy a nyilvánvalóan téves ítéletet is egykedvűen fogadja el a játékos. A téves ítéleten való felháborodás azért is jogtalan, hiszen a kétes esetekben az egyik fél éppenséggel téves ítéletre akarja rávenni a bírót. A nekünk kedvező téves ítélet az rendben van, de a kárunkra szolgáló már elfogadhatatlan? Még helyesebb lenne, ha az a játékos, akinek a javára tévedett a bíró, szólna, hogy nem ő jön, vagy ő volt szabálytalan. Én legalábbis erre nevelném a játékosokat, akik pedig a bírót befolyásolni akarják, azokat kiállítanám. Persze, a nevelési szempontokat sem lehet kizárólagossá tenni, még ha egészségesebb szemléletet is teremtenének, de úgy látszik, hogy ennél magasabb (alantasabb) szempontok az uralkodók. A barátokkal azonban talán még lehet ezen az alapon játszani.

Természetesen a videóbíró bevezetése sem segít a fenti problémákon, legfeljebb megpróbálják elfogadhatóbbá tenni az egyes ítéleteket, fenntartva a bíró döntési jogát. Ezt-azt ugyan ki lehet deríteni, de a tévedéseket teljesen kizárni nem lehet. Egy büntető megítélése vagy egy lesgól kiszűrése meghatározónak tűnhet, ám már egy fordítva elvégzett bedobás, vagy szöglet kirúgás helyett is alapvetően más irányba terelheti a mérkőzés menetét, és ezen az alapon alakul az összes későbbi kétes szituáció. Miért fontosabbak azok, emez gyökéreseményhez képest? Persze, minden percben nem lehet videózni. Szerencsére játékos nem kérhet visszanézést, ennek ellenére láttunk már rá példát, hogy képernyőt formáló kézzel rohanták meg a bírót. Íme, egy újabb nyomásgyakorlási forma. A legjobb csatár is hagy ki ziccert, a legjobb kapus is kap potyagólt. A bíró döntéseit is el lehet fogadni tévedéseivel együtt. Ha téved, hát emlékeztessen saját tévedéseinkre.

Ahogy a játékosok egymás és a labda mellett a bíró presszionálására, a szurkolók hangulatára is odafigyelnek az eredmény érdekében, úgy a kommentátorok sem képesek elfogulatlanul megítélni bizonyos szituációkat (a magyar válogatott mérkőzésein). Jellemző tünet, hogy a saját játékos szabálytalanságát bagatellizálják, ritkán hallani olyat, hogy ez nagyon durva volt, megérdemelte a sárga vagy a piros lapot, pedig ugyanazokkal a szavakkal kellene illetni ugyanazt a dolgot, akár saját, akár ellenfél játékos követte el. Sőt, a saját hibáinkat érdemes mindig keményebb mércével mérni. Ehelyett az ellenfél játékosát előszeretettel leplezik le, a saját játékost mentegetik. Magyarul, a kommentátor is szurkol, ami nem baj, de attól még, hogy valaki szurkol, nem kell feltétlenül elvesztenie az ítélőképességét. Akármelyik szurkoló is elismerheti, hogy jobb volt az ellenfél, megérdemelten győzött, vagy szerencsénk volt, hogy nem kaptunk ki, attól még nem lesz saját csapata, nemzete árulója. Ha akármelyik szurkoló megteheti, megteheti a kommentátor is. És miért kellene megköszönni a bírónak a tévedését?

Visszatérve a győzelem kérdéséhez, elsősorban önmagunkat kell legyőzni, ha az sikerül, a számszerű végeredmény kevésbé számít. A szórakoztatóipart nem mondom, hogy ez a szempont teljesen hidegen hagyja, de legtöbbször akad jövedelmezőbb tétel, önmagunk legyőzése is csak akkor érdekes, ha jövedelmező. Viszont elég nehéz bemutatni. A képernyőre kerülés bűvkörének tudható be a frissen és „egyedien” nyírt haj, szakáll, a tetoválások, a divatos színű cipők, egyéb sztárallűrök, mintha nem lenne elég a játék. Hogy akik ezekre is odafigyelnek, képesek-e önmagukat legyőzni, azt nem tudom. A fociban rejlő szépség mellé felzárkózott a hasznosság, vagy talán már a szépség fölé is nőtt, nem ritka a labdatartás, sok a hátra passz, az időhúzás, a kockázatkerülés. Apropó, az Aranycsapat idejében akármi volt az eredmény, egyik fél részéről sem volt jellemző az időhúzás, mert akkor a folyamatos játékban nyilvánult meg az ellenfél tisztelete, a játék iránti alázat, nem mellesleg így lehetett igazán szórakoztatni a nézőket.

A szórakoztatóiparban komoly tétje van a dolgoknak, még komolyabb a társadalmi következmény. Amíg a diszkók révülete a közmegegyezés szerint inkább csak a feszültség levezetését szolgálja és nyilvánvalóak a káros hatásai, addig a sportra bizakodva tekintünk, hogy sikerül a gyerek energiáit helyes mederbe terelni és az épülésére szolgál. Az eddigiek fényében a helyzet legalábbis ellentmondásos. A posztmodern kor gladiátorai, akik igen kemény fizikai és lelki kiképzést kapnak – a meccsek alapján azért erről is lehet benyomásunk – hepciáskodnak, fetrengenek, feldobják magukat, szabálytalankodnak és nekik áll feljebb, egyszóval csalnak. Say no to racism? Előbb ezekre a csalásokra kellene nemet mondani, többek között azért, hogy a focisulis gyerekek egészséges szellemben növekedhessenek, aztán lehet foglalkozni egyéb társadalmi kérdésekkel.

Általánosító, olykor felületes megjegyzéseim nem puszta tévedések, bántóak is lehetnek, nem ezzel a szándékkal írtam. Majd az Örök Bíró előtt helyükre kerülnek a dolgok.