Krisztus sírban nyugvásának napja milyen időtöltést kívánhat az embertől? Mivel lehet illően megemlékezni erről a napról? Vélhetően nem hosszas ágyban fekvéssel. A sütés, főzés, takarítás már egy fokkal jobb, aki így tesz, az készül a másnapra, és szolgáló szeretettel van mások iránt. Lehet az ünnep tartalmával is foglalatoskodni, olvasmánnyal, zenével, filmmel. Én a Börzsönyt átszelő, többször végigjárt útvonalú túrát választottam, ami ellentmondásnak tűnhet, de talán feloldható. Egyrészt Krisztus sem volt tétlen, míg teste a sírban nyugodott, hiszen a hitvallásban azt imádkozzuk, hogy „alászállt a poklokra” felébreszteni a régóta alvókat, az ősszülőket és leszármazottaikat. Másrészt Krisztus az élő Isten Fia, mégis Emberfiának nevezte magát, ráadásul meg is halt, ez még nagyobb ellentmondás. Harmadrészt ugyan mozog az, aki túrázik, és van mozgás körülötte is (fúj a szél, csörgedezik a patak, kétszer ugyanabba nem is lehet belelépni), de a hegy és a természet mégis nyugalmat áraszt, ami az ott mozgó embert is magához hasonlóvá teheti. Mert eggyé leszek a széllel, a patakkal, a madárdallal, a virágok illatával, a napsütéssel, az ösvénnyel, nyugalmukkal. Miközben a megtett kilométerek fárasztanak, addig ez a nyugalom táplál napokon át. Aki süt, főz szolgáló szeretettel van, de nyugtalankodhat is, a természetjáró látszólag nem tesz semmit másokért, de az is éppen elég lehet, ha hazavisz valamit ebből a nyugalomból. A fejtegetés gyenge lába az a nyugtalan ember, akit a természetbe való kimozdulás még nyugtalanabbá tesz, nem engedi, hogy a természet hasson rá, ráadásul a város zaját is magával hozza.

A Teleki 50 idén is elmaradt, de ez nem akadályoz meg abban, hogy szervezett keretek nélkül vágjak neki az útnak. Drégelypalánkon látom, hogy nem vagyok egyedül e szándékommal, rajtam kívül két hármas csoport és Tibor ered neki a távnak, utóbbival pár szót váltok a várható beérkezésről és időjárásról, ő az eget kémlelve napsütést prognosztizál, én borongósabb időre számítok, ennek megfelelően rajta rövidnadrág van, én hosszúban indulok. Aztán mind a kettőnknek igaza lett, de neki jobban, néha nagyon melegem volt.

Sáferkút, Drégelyvár, Pénzásás, Csánki kert, Bugyihó, Királyháza az első szakasz. Iszunk a forrásból, kicsit fázik a kezem, de a várba érve már el is felejtem ezt a kellemetlenséget.

Odvas keltikék illatoznak mindenütt, idővel bogláros szellőrózsák gazdagítják a képet. 

Örökrangadó

Hullámzik a táj és vele együtt én is. Már a bemelegítéskor érzem, hogy nem vagyok erőm teljében. A mindig kitűzött, de még soha el nem ért másodlagos célt, hogy hét óra alatt végigjárjam az utat, az első lépés előtt elvetettem, illetve nyolc órára módosítottam. Így van időm, gyönyörködöm a sziklákban, nézem a Csóványost, messzinek tűnik, de két óra és ott leszek – biztatom magam. Madárdal végig hallatszik, balról felröppenő madarakat látok, nyugalmas utam lesz? Talán augur volt az egyik ősöm, hogy ez a kérdés felmerül bennem? A feltámadáskor sorban látni fogom őket egészen Ádámig. A Kemence-patakon híd visz át, felavatom a magam részéről is.

Királyházától a Csóványos nincs 7 km, de ehhez 600 méter szintemelkedés járul, következik a Nagy-Mána gerince. Mondhatnánk, hogy a legnehezebb, de legszebb rész, a magam részéről a meredek lejtőket legalább olyan nehéznek tartom, és minden résznek megvan a maga szépsége, még ha a Nagy-Mána gerince tényleg nagyon kedves számomra.

"S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz" (Mt 7,14)

Előbb azonban a Rózsás-patak és a Tűzköves-forrás idézi meg az örök életre szökellő vízforrást és a sziklasírt. Háromszor kelek át a patakon, negyedszer már a Rakottyás-patakot keresztezem. Felfelé sós masnit eszek és bár teli szájjal nem lehet énekelni, lélekben csatlakozom az emlékhely szélharangjához, ami az Urat dicséri. Olykor botlogok, Jézus keresztútja, elesései idéződnek elém, amit az úton és az egymáson keresztben fekvő fák is hirdetnek szavak nélkül. Más tartományba érek, a keltikéket hóvirágok váltják, de mindkettő a tavaszt és a megújulást hirdeti. A reggeli találkozások után a Csóványoson látok újra embert, de csak kettőt. A Nagy-Hideg-hegy következik, emberek ott is vannak. Az idő borongósabbra változik, a szél is feltámad, de a távolban süt a Nap. Lejtmenet az Inóci vágásban. Már éppen kezd kellemetlenkedni a gyomrom, amikor a Barna Feri kereszthez érek, megállok egy szóra, jobban is leszek.

Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtunk! Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj értünk!

Kisinócról a kóspallagi kálvária, Kóspallag, Kishanta-patak, Pusztatorony, Törökmező, Köves-mező a további útvonal. Érdekes módon nem érzem magam túlságosan fáradtnak, a térdemben olykor szúró fájdalmat érzek, de nem állandósul. Nézem az órát, számolgatok, bizony a nyolc órás beérkezés is kérdőjeles. Vicsorgók figyelmeztetnek, hogy össze kell szorítani a fogam, ha időben be akarok érni. Önmagában a nyolc óra nem is számítana, az óránként közlekedő vonat jobban motivál. Aztán rájövök, hogy ha úgy állok idővel, akkor nyugodtan rövidíthetek, nem teljesítménytúrán vagyok. A kálvária még nagypénteket hirdet, az egyes állomások melletti padocskák azonban már a megnyugvásról beszélnek. Harangoznak. Kóspallagról kifelé tartva megváltozott a piros sáv útvonala, amit egyáltalán nem bánok. Így némi kaptatóval a Hanta-patak fölé emelkedem, lesz még alkalom a patak mellett menni, átugrálni rajta. A melegben pólót képezek a felsőmből, a sétálók ugyan be vannak öltözve, nekem a hosszú nadrág már kényelmetlen, de átöltözni, kamáslit, cipőt le-felvenni macerás lenne, elviselem. A Békás-réten a héricsmező a vártnál is pompásabb, de jó, hogy itt vagyok. Törökmezőn viszonylag sokan vannak, de van hely is bőven.

Tempósan haladok az utolsónak gondolt erőpróba felé, a Hegyes-tetőhöz közeledve a reggeli viszonyok köszöntenek, keltikék illata jár át, annyi különbséggel, hogy errefelé többen is élvezik ezt. Már ha az élvezheti, aki a hegyre fel másnaposságot emleget, és hogy nem neki való ez a séta. Mégis itt van, hátha. Szóval nekivágok a Hegyes-tetőnek, de nem is tudom, hogy miért, alig van már időm és mégis. Levághatnék Zebegénybe, de oly közel van a csúcs, hogy azt gondolom, gyorsan megjárom. Nekifeszülök a meredeknek, a lábamban lévő 45 km-hez képest nagyon jól haladok. Felérek, fújok hármat és fordulok vissza. A Világos-térnél balra kanyarodok, adódik még 500 méter emelkedő a Remetekereszt-bércen, aztán jön a lejtő, 2,5 km és negyed óra a vonatig. Erős kétségeim támadtak, de végül sérülés nélkül elcsíptem a vonatot, hála Istennek. Kevesebben voltak rajta, mint a Hegyes-tetőn.

Vajon Magyarország is a sírban nyugszik? Vajon van még feltámadás?

Egész nap a nyugalom helyén elmélkedtem, az imádságra hívás zsoltárának utolsó sora alapján, de a nagyszombati olvasmányos imaórában szereplő Zsidóknak írt levél 4. fejezete is ezt idézi. A zsoltár felszólítás a Teremtő dicséretére („Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak…”), milyen jó, hogy a természetben töltöm a napot, ahol a szikla, a forrás és a hegyek orma kézzel fogható valóság, de mind túlmutat önmagán. Kár, hogy mindig lesznek, akik nem hallgatnak a szavakra, nem hat rájuk a természet szépsége, hogy az Istenre irányultságról már ne is beszéljünk. A szombat a heti ritmusban a nyugalom napja, de tágabb értelemben az alkotó munka után a boldog megnyugvást, a földi pálya lezárását is jelképezi. Amennyiben az a pálya méltó arra, hogy megnyugvás kövesse. Jézus testének sírban nyugvása tehát éppen felszólítás, hogy az ő követőjeként, hozzá méltó módon éljek, rá hagyatkozzak, mert ez a garancia arra, hogy eljutok nyugalma országába. A keménynyakúak viszont, hiába az ő népe, hiába ő a pásztoruk, saját fejük után mennek, tévelygő szívűek, nem ismerik, nem akarják ismerni útjait, ezért nyugalma helyére nem juthatnak el.

Bevezetés

Lélekben Jézushoz csatlakozunk, aki a halál felé tart keresztútján. Előttünk áll az élet, de nem élhetjük úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk az Ő értünk vállalt szenvedését. Életében és halálában is utat mutat nekünk. Tartsunk vele, kísérjük el szenvedése útján, ígérete szerint ő sem fog magunkra hagyni bennünket életünk állomásain.

1. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust

Ádám és Éva bűne, az ember ősbűne, hogy maga akarja megmondani, mi jó és mi rossz. Ehhez azonban szilárd alapra lenne szükség. Többre annál, hogy az a jó, ami nekem, nekünk jó. Pilátus nem tudott felülemelkedni ezen a szinten, nem hajlandó vállalni a kényelmetlenségeket az igazságért, az igaz ítéletért. Enged a zsarolásnak, félti az állását, félti az életét és halálra adja Jézust. Az igazság, amikor szembesítenek vele, néha kényelmetlen és fáj, ne fussunk el előle, ne keressünk kibúvókat. Hát még az igazságtalanság mennyire fáj, de Jézus azt is eltűrte. Szabjuk hozzá gondolkodásunkat, szavainkat, tetteinket, ítéletalkotásunkat. Főleg ítéletalkotásunkat, hiszen gondolkodásunkat, szavainkat és cselekedeteinket is nagyban az határozza meg. Egyszer érdemes összeszámolni, hogy egy nap hányszor alkotunk ítéletet helyzetekről, eseményekről, dolgokról, embertársainkról, ítéljük jóknak, rosszaknak azokat/őket. Adjunk hálát Istennek a rólunk alkotott ítéletekért, még ha kényelmetlenek és fájnak is, fordítsuk azokat saját épülésünkre!

2. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Jézus nem fut el a kereszt elől, nem keres kibúvót. A kereszt több a mindennapi élet terhénél: kivégzőeszköz. Aki vállára veszi keresztjét, az halálra adja magát, ahogy Jézus is halálra adja magát értünk. Tulajdonképpen csak így érdemes élni. Ha már egyszer ajándékba kaptuk az életet, akkor a legjobb ajándékba adni, így sokkal több hasznosul belőle, mintha meg akarnánk magunknak tartani. Ahelyett, hogy félszívvel, félgőzzel, állandóan méricskélve, hogy ebbe vagy abba a tevékenységbe mennyi időt, energiát fektetünk, inkább tegyük a lehető legjobban, amit teszünk. De azt se engedjük, hogy a tennivalók irányítsák az életünket. A vágyainkat, terveinket tegyük mérlegre újra meg újra, az öncélúakat rostáljuk ki. Csak azért, mert valami terhes, ne akarjunk minden áron szabadulni tőle, vizsgáljuk meg a lehetséges gyümölcsöket is. Inkább köszönjük meg a terheket, attól lesz édesebb a gyümölcs.

3. állomás: Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

Senki nem állította, hogy könnyű lesz a kereszt. Senki? Jézus édes igáról és könnyű teherről beszélt. Vagy az nem a keresztre vonatkozott? Akkor mi másra? A kereszt édes iga és könnyű teher, mert nagy jó származik belőle. Aki képes egyben látni a szenvedést és a gyümölcsét, az csak így értékelheti a kereszthordozást. Különben szenvedés, megpróbáltatás nélkül nincs is igazi gyümölcs, de aki még csak a zöldségestől szerzett be és nem termesztett maga gyümölcsöt, az nem biztos, hogy képes ezt felfogni. Jézus most először esik el a kereszt súlya alatt. Akarhatunk esés nélkül végigmenni az úton, de nem fog sikerülni. Nem is baj, mert így hívebben követhetjük Urunkat. De a feltápászkodásban és a továbbmenetelben is kövessük. És adjunk hálát az elesésért, mert legalább tisztába kerülünk esendő voltunkkal és a feltápászkodásért, de leginkább azért, ha a helyes úton maradunk.

4. állomás: Jézus szent anyjával találkozik

Mi az erősebb, az anyai szív mérhetetlen fájdalma gyermeke szenvedése fölött, vagy az örvendezés gyermeke tanításában, a törvény beteljesítésében? Mi a fájdalmasabb, látni gyermekünk elkallódását, elzüllését, vagy kínlódását az igazságért, a többi emberért? És mi az örömtelibb, ha a gyermek fokozatosan feladja nemes elveit, célkitűzéseit, alkukat kötve halad feljebb a ranglétrán, vagy ha a kihívások közepette fokozatosan megerősíti ragaszkodását az isteni igazsághoz, amiért érdemes élni, amiért érdemes halni? Az élet állomásain fel kell tennünk a kérdéseket és kiérlelt válaszra kell jutnunk ahhoz, hogy tovább mehessünk. Milyen értékrendet kaptunk szüleinktől, tanárainktól? Ezt is mérlegre kell tenni, az imádság mérlegére, mielőtt tovább indulunk. Jóságukat vigyük magunkkal és legyünk érte hálásak nekik és Istennek, akitől minden jó származik.

5. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Túlbiztosított, technikával körülbástyázott életünkben, ha szembejön velünk Krisztus az úton, észrevesszük-e, felismerjük-e? Vannak helyzetek az életünkben, amikor Isten szelíd erőszakot alkalmaz velünk szemben. Ki lehet térni előle, mindig lehet könnyebb utat találni, de Jézus kereszthordozása éppen nem erre tanít minket. Ha szüleink, nagyszüleink erejükben megfogyatkoznak és ápolásra szorulnak, egyéb betegség, válság, akármi más szakad a nyakunkba, ami nem volt tervbe véve és felborítja életünket, újra kell tervezni mindent, akkor milyen szempontok szerint járunk el? Hogyan lehetne a legkisebb veszteséggel megúszni és a legtöbbet megtartani régi életünkből? Vagy az értünk meghozott áldozatokra emlékezve megpróbálunk minél többet visszaadni? Ha nem ragaszkodunk túlbiztosított életünk mindenáron való fenntartásához, könnyebben észrevesszük, ha Krisztus jön szembe az úton. Vele mindig újra lehet kezdeni, és ha már korábban is figyeltünk rá, akkor nem kell újraalapozni, csak egy újabb szintet felhúzni életünk épületére. Lám, az is tud jó lenni, ami kezdetben akaratunk, elképzeléseink ellenére van, netán erőszakkal kényszerítenek rá. Utólag Simon is milyen hálás lehetett, hogy kényszerítették Krisztus keresztjét hordozni.

6. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Ha azzal már tisztában vagyunk, hogy mit kell tennünk, ha Jézust akarjuk követni, akkor Veronika megtanít a mikéntre, mert az is fontos, néha fontosabb, mint a jó szándék és az erős akarat. Hiába ugyanis a jó szándék és az erős akarat, ha az adott helyzetben nem tudjuk azt kibontakoztatni, ha jó szándékunk és erős akaratunk is falakba ütközik, ha az ellenkező hatást váltja ki, ha elidegeníti a másikat az istenes élettől. Ha gondolkodásunkat, szavainkat, tetteinket, értékítéletünket Jézushoz szabjuk, akkor odafigyelünk a helyzet és a másik személy megkívánta eljárásra is, ahogy Veronika tette. Nemcsak szánakozott magában a szenvedő Krisztuson, nem mérlegelte, hogy segítő tettéből kára származhat, nem elmélkedett azon, hogy a halálba menőnek úgyis mindegy, hogy a szemébe folyik-e az izzadság és a vér, hanem megtette azt, amit a maga helyén, idejében, a maga hatáskörében a másikért meg lehetett tenni. Hogy érezze az a másik minden elhagyatottsága ellenére, mégsincs egyedül. A szeretet találékony, minden helyzetben megvan a legalkalmasabb módja, hogy kimutassuk. Örvendezve adjunk hálát, ha Isten szeretetének találékonyságát a nehézségekben is megtapasztaljuk.

7. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszttel

A keresztút felénél járunk, ami újabb elesést hoz. Talán el is bizonytalanodunk, merre menjünk tovább, végig kell-e járni egyáltalán. Ilyenek az élet állomásai is. A pályaválasztást életre szóló döntésnek tartjuk, az is, de pályát lehet módosítani, sőt kell is, ha nem jól választottunk, vagy ha már nem visz előre, kiüresedett, kinőttük. Nem biztos, hogy az választott a legjobban, aki egész életében ugyanazt csinálja. Elkényelmesedhet, be is szűkülhet, vagy az előmenetel köti le túlságosan a figyelmét. Nem biztos, hogy amit kinőttünk, rossz választás volt, akkor éppen arra volt szükségünk. Nehéz a választás, mert nagy a kínálat és nincs, aki megmondja, hogy melyik lesz az igazi. Az imádságban sem fogunk konkrét útmutatást kapni, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne imádkozva válasszunk pályát. „Alakítsd szívünket a te szíved szerint.” Ez legalábbis az értékrendi lábát megadja a választásnak, hogy aztán képességeinket, hajlamainkat is számba véve döntsünk. Kudarc, elesés már a kezdet kezdetén érheti a pályaválasztót, nem veszik fel, vagy felveszik, de kibukik. Ám vannak ennél súlyosabb bukások, amikor észre se vesszük, hogy elestünk, besározódtunk. Ha már észrevettük, akkor mindegyik esésért hálásak lehetünk, még ha nem is ez az első reakciónk. Ha visszatekintünk félútról, vagy akárhonnan, és kellően éberek vagyunk, észrevehetjük a gondviselés terelgető jóságát.

8. állomás: Jézus vigasztalja siránkozó asszonyokat

Pontosabban tanít és figyelmeztet. Az ugyan lehet vigasz, hogy a halálba menő szerint rajta nem kell sírni, mert van annál rosszabb is, amit sirathatnak. Csakhogy az a rossz éppen a sírókban van. Így vigasz helyett ez az állomás valójában egy nagyon éles figyelmeztetés helye. Bűneiteket sirassátok! Mondhatná Jézus, hogy én bűntelen vagyok, ezért nem kell engem siratni, de ti kevélyek, fösvények, buják, irigyek, mohók, haragvók és lusták vagytok. És képtelenek magatokba nézni, hogy ezt belássátok. Most is mily kegyesnek gondoljátok magatokat, hogy részvétet mutatva sorfalat álltok és sírtok. És aztán? Aztán visszatértek előbbi földi vágyaitokhoz, indulataitokhoz. És gyermekeitek is ezt tanulják tőletek. „Magatokat és gyermekeiteket sirassátok!” Mily boldog lehet az, aki Jézussal találkozva magába száll és megsiratja bűneit, ahogy Péter is megsiratta tagadását. És ha bűnös embert lát, nem ítélkezik felette, hanem kutatja magában, hogy ő nem vétkes-e ugyanabban a bűnben.

9. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt

A keresztút felvisz a Golgotára, a harmadik elesés után is egyre feljebb. A bűn útja, főleg a függőségek esetén egyre lejjebb visz, de állomások ott is vannak. Kezdetben megnyugtatjuk magunkat, hogy nincs baj. Később egyre szövevényesebb önigazoló mechanizmust építünk ki, mindenre találunk külső magyarázatot és mentegetjük magunkat. A kilencedik állomáson az alkoholista már nem ad a látszatra, de a drogos, a szex-, a játék-, az internet és az egyéb függőségekben szenvedők sem képesek önerőből feltápászkodni. Isten helyét semmi nem tudja betölteni életünkben, bármi más kerül oda, torzulást eredményez. A függőségekben élményt hajszolva vagy emberi kapcsolataink hiányosságait feledtetve merülünk el. Áldozatokat vállalva ápoljuk kapcsolatainkat a lecsúszást elkerülendő, hogy később ne kelljen ilyen vallomást megfogalmaznunk: „Semmit nem tettem meg azért, hogy megmentsem a házasságom.” Ha meg már lent vagyunk, próbáljunk meg szembenézni önmagunkkal, enélkül nem lehet nekivágni a keresztútnak. Akkor adódnak majd segítő rokonok, idegenek, Simonok, Veronikák is.

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

Az anyagi javak értéke attól függ, hogy milyen célra használjuk őket. A pályaválasztást befolyásolhatja a majdani kereset mértéke is, de nem mindegy, hogy a kényelmünket, vagy nagycsaládot szeretnénk-e belőle finanszírozni. Habár a nagycsaládhoz sem kell feltétlenül nagy fizetés. A gyereknek elsősorban nem pénzre van szüksége a felnevelődéshez, hanem ráfordított időre, szeretetre, amit lehet, hogy éppen attól nem kap meg, aki még több pénzzel akarja kárpótolni családját. Cserébe belenő egy helytelen szemléletbe. Miről tanúskodnak ruháink, házunk, autónk, telefonunk, állásunk, hobbijaink, utazásaink, megosztott képeink? Aki azt tanítja, hogy „ne aggódjatok tehát, és ne mondogassátok: ’Mit együnk?’, vagy: ’Mit igyunk?’, vagy: ’Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá”, az ennek megfelelően fogja amazokat értékelni. Egyszerű öltözködést kínál számunkra a ruhájától megfosztott Jézus, hogy ne tapadjon szívünk anyagi javainkhoz. Isten országába úgyse viszünk belőlük semmit, kár lenne a szívünket is veszni hagyni miattuk. A világ kötelezően elvárja az évről-évre növekvő fogyasztást és termelést, mi örvendjünk, ha egyre kevesebbel is képesek vagyunk beérni.

11. állomás: Jézust a keresztre szegezik

Jézust megfeszítik, de nem csupán elszenvedi ezt, hanem hagyja, beleegyezik, hogy megtörténjen vele, vállalja a kereszthordozást, a keresztre szegezést, maradéktalanul elkötelezi magát és egyesül a keresztfával. Gúzsba kötve, fára szegezve, halálra válva is szabad marad az Emberfia, akkor is, ha nem tud mozogni, ha éppen az ellenkezőjét látjuk, gondoljuk. Sőt szabadsága éppen ekkor válik teljessé, felszabadít és éltet sokakat. Mi ugyan szabadnak látszunk, sőt egyre szabadabbnak, ennek ellenére a bűn rabságában szenvedhetünk, ezért küldte az Atya a Fiút, hogy igazi szabadságot szerezzen nekünk. Ne féljünk az elköteleződéstől! Kötöttségekkel és lemondással jár ugyan, de közben fel is szabadít, legyen az pályaválasztás, párválasztás, Krisztus követése. Aki ezekben függetlenségét féltve nem tud elköteleződni, egyedül marad, nem hoz termést. Éljünk a keresztre szegezésből fakadó kegyelmekkel és adjunk hálát értük!

12. állomás: Jézus meghal a kereszten

Másként figyel Krisztus szenvedésére a halni készülő öreg és a pályája kezdetén álló fiatal. Utóbbi is tudja, hogy meg fog halni, de nem ez a fő kérdése életének. Ám így is tanulhat a keresztfán függő Krisztustól, aki a kereszten sem hagyta abba az imádságot és igazságtalan elítélése, kivégzése ellenére zokszó nem hagyta el ajkát. A rendszeres imádság, reggel segítségül hívással, este lelkiismeretvizsgálattal, hálaadással, ha lehet, együtt a családdal, biztos keretet ad életünknek, segít a napi, múltbéli eseményeket feldolgozni, értelmezni. Érdemes reggel a szükségesnél korábban kelni, lelki olvasmánnyal kezdeni a napot. Az imádságos ember elsősorban Istennek akar tetszeni. Az imádságok elhanyagolása az értékrend felborulásához vezethetnek. Jézus azzal, hogy meghal a kereszten, tanítását tettekre váltja, mert a mag elhal és bő termést hoz. Jézus élete és halála is imádságos volt, Krisztus követője igyekezzen kialakítani imádságainak mindennapi rendjét, hogy a rendkívüli helyzetek ne érjék váratlanul. Boldog az az ember, aki minden ügyében Istenhez tud fordulni és nem trágár beszéddel terheli magát és környezetét.

13. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik

Mária, csak azért mert Isten anyja, nem mentesült a fájdalomtól és a szenvedéstől. Jézus, az Isten Fia pedig éppen a szenvedés útján váltott meg minket. Testi, lelki megpróbáltatásainkban természetes, ha szabadulni szeretnénk, de ne vezessenek tévútra Jézus csodás gyógyításai. Jézus ma is gyógyít, minket is gyógyít, nem feltétlenül egyik pillanatról a másikra, hanem azáltal, hogy szelíd erőszakot alkalmazva, rákényszerít tetteink, életünk végiggondolására, segít megtalálni bajaink okát. Pedagógus, aki bevonja tanítványát, fejleszti önismeretét, úgy vezeti rá bűnös mivoltának felismerésére, hogy abból javulási szándék fakadjon. Persze, ez csak azoknál működik így, akik eleve párbeszédben állnak Istennel, de azokat sem hagyja cserben, akik nem állnak szóba vele, őket másképpen próbálja magához vonzani. Jézus nem a fájdalmat és a szenvedést jött megszüntetni, hanem a bűnös embert gyógyítani, de nem hagy magunkra fájdalmunkban, szenvedésünkben sem. A tékozló fiú is kínjai közepette magába szállt és ezzel kezdődött a bűnökből való kigyógyulása. Adjunk hálát az ilyen fájdalomért és szenvedésért.

14. állomás: Jézus holttestét sírba teszik

Kegyes szokás a temetőlátogatás, a sírok gondozása. Különböző megfontolásokból teszik ezt az emberek, de ezen gyakorlat mögött jóval Krisztus feltámadása előtt az első gondolat az volt, hogy az élet nem ér véget a halállal, csak a test nyugszik a sírban. A temetőben különösen is hálát adhatunk elhunyt őseinkért, hogy szüleink szüleit és a többi generációt világra hozták. Áldozatvállalásuk nélkül most nem lennénk. És hálát adhatunk azokért a nevelőkért, papokért, akik őseink szellemi irányultságát alakították, akik Isten szavát közvetítették és ezzel szellemi szüleink lettek. Fájdalmas, ha valaki fiatalon hal meg, ha egy szülőnek a gyermekét kell eltemetnie. De ahogy a sírokra felírták, hogy Istenben boldogult, vagy nyugodjon békében, úgy az élő is megnyugodhat Isten akaratában. A temető különösen alkalmas helye az imádságnak. Békés, csendes, de egyben a feszült várakozás jele is, hiszen a megnyugváson túl egyetlen dolgot tesznek a holtak, várják Krisztus második eljövetelét. Az élőket leköti az élet és sokszor meg is feledkeznek erről a várakozásról, pedig ennek fényében kellene berendezni az életet.

Befejezés

Keresztúti elhatározás: Kegyes Megváltóm, köszönöm értem vállalt szenvedésed, törekszem, hogy minél kisebb terhet rójak a válladra és engedd meg, hogy segítsek terhedet hordozni.

Nekem a böjt tél és tavasz, készület a halálra és megújuló élet, test és lélek küzdelme, párbeszéde, gyengeség és erő, börtön és szabadság, eszköz, hogy szívemet teremtője alakítsa szándéka szerint, sok a csiszolnivaló ugyanis.

A modern világ számtalan ellentmondása közül az egyik, hogy a böjtre vonatkozó egyházi előírás éppen akkor puhult fel, amikor kiépült a fogyasztói társadalom. Ez inkább szigorítást indokolt volna, hiszen a böjt lényege, hogy testünkkel is a mulandó javaktól az örök értékek felé forduljunk. Ha egyre több és egyre szebben csomagolt földi jó csábít (sok tarka semmi), akkor könnyen belegabalyodhatunk a világba útmutatás híján.

Gondolhatnánk ugyanakkor, hogy a felvilágosult embernek nem kell előírni az ilyen vagy olyan böjtöt, magától is végzi, ha belátja annak jóságát, az egyháznak tehát nem előírnia kell a böjtöt, hanem megszerettetni, hogy a modern ember önként végezze. Szép gondolat, kár, hogy a valóság mást mutat. Bár, ki tudja, a böjt természeténél fogva nem látványos – szerencsére.

Maradt azért útmutatás a bűnbánati napokra, remélhetőleg nem csak az Egyházi Törvénykönyvben: imádság, segítő szeretet gyakorlása, önmegtagadás, hűség a sajátos kötelezettségekben és főként a böjt megtartása (1249. kánon). Ez az együttes azért is jó, mert nem önmagában ajánlja a böjtöt és az önmegtagadást, de ez nem is lehet másképp, hiszen Jézus tanítása és életpéldája is egyben láttatja az imádságot, a böjtöt, az önmegtagadást és a segítő szeretet gyakorlását.

Az összefüggés nagyon egyszerű, már az ókeresztény időkben megfogalmazták. Ha valamit ételben, italban megvonunk magunktól, akkor felesleg keletkezik, amit oda lehet/kell adni a rászorulóknak. Vagy olyan szervezetnek, ami kapcsolatban áll a rászorulókkal. De ez a szabály érvényes minden egyéb önmegtagadásra is, ha azzal spóroltunk, akkor a segítő szeretet gyakorlásának tőkéjét növeltük. Nemcsak pénzt lehet spórolni böjt és önmegtagadás útján, hanem időt is. Akár játékokra, akár filmekre, akár más szórakozásra, hírekre, egyéb világias dolgokra fordított időről legyen szó, szánjuk azt magunk és mások lelki épülésére. Tulajdonképpen ugyanazt csinálhatjuk (olvasás, filmnézés, zenehallgatás), csak egy másik szinten. Nem mindegy, hogy kinek a bejegyzéseit olvasgatjuk, Kempis Tamás elég jókat írt a Krisztus követésében, nem mindegy, hogy akció-thriller-sorozat-sport-természet-realityshow-standup-kitudjami csatornák kínálatából válogatunk, ha egyáltalán válogatunk, vagy megpróbálunk keresni egy nem túl szirupos, épülésre szolgáló alkotást. És az se mindegy, hogy miért és milyen zenét hallgatunk, sokszor a csönd többet ér(ne). Van lélekemelő zene is, de sokkal több a füleket csiklandozó és romboló.

Időt úgy is lehet nyerni, ha kevesebbet alszunk. Jézus maga is gyakorta virrasztott, imádkozott a hegyen, ezért nem meglepő, hogy tanítványait is virrasztásra kérte. Talán a szokásoshoz képest korábbi kelés gyümölcsözőbb, mint a későbbi fekvés. A hajnali lelki olvasmány egész napra útravalóul szolgálhat, de lefekvés előtt sem haszontalan.

A böjt ételben, italban való önmegtartóztatást jelent, elsősorban húsra vonatkozóan, de üdvös dolog ennek kiegészítése, főleg vegetáriánusoknak. Adja magát, hogy elsősorban az édes ételektől, italoktól tartózkodjunk. A következő szinten további ízesítésektől is tartózkodhatunk, amivel az étel élvezeti értékét csökkentjük és ügyelünk arra, hogy csak a szükséges mennyiséget fogyasszuk. Klasszikus böjti menü haladóknak: (száraz) kenyér és víz. („Gyakran fogyaszt kenyeret vízzel? – Mindig! – Akkor azért látja ilyen sűrűn a Szűzanyát!”)

Valamely rossz szokásunk böjti felfüggesztése dicsérendő dolog, ám ez a böjti önmegtagadásnak a legalsó foka. Főleg, ha a böjt leteltével ugyanott folytatjuk, ahol előtte abbahagytuk. A rossz szokásaink ellen nemcsak a böjtben, hanem mindig küzdenünk kell.

És miért van szükség mindezekre? Éppen azért építjük ki a magunk kényelmének megfelelő környezetet, mert abban érezzük jól magunkat! És az sem kevés fáradsággal, megvonással jár. – Érdemes többre törekedni annál, hogy jól érezzük magunkat, főleg, ha komolyan vesszük a kereszt üzenetét. Mellesleg, aki képes önmagán uralkodni, türelmes, kitartó, merthogy a böjt útján ezekben az erényekben növekedhetünk, az a nehézségek, kényelmetlenségek közepette is jól fogja magát érezni, hiszen edzette magát. És akkor felesleges körülbástyázni magunkat magunkkal, helyette energiáinkat inkább fektessük önismeretbe, vágyaink feltárásába, a felettük való uralomba, hogy ne azok irányítsanak minket.

A nagyböjtben az a jó, hogy 40 napig tart, ez elegendő idő. De igazán jó akkor lesz, ha túlmutat a 40 napon, akár lelki épülésben, akár jó gyakorlatok továbbvitelében.

Olykor hallani nyilatkozatokban, meg amúgy is a normális élethez való visszatérés vágyáról. Úgy bugyog fel ez egyesekből, mint az emberiség közös kívánsága. Akár örülhetnénk is, hogy végre valamiben mindenki egyetért, minden nép egyként akar valamit. De még mielőtt magával ragadna minket a nemzetközi együvé tartozás érzése, megpróbáljuk körülírni a normális életet, amit annyira szeretnénk.

A mélyebb elemzésbe merülés előtt megállapítjuk, hogy a közgondolkodás szerint ez a vágy a járvány előtti időszak életviteli rendjének helyreállítására/helyreállására vonatkozhat, hogy ne kelljen félni se a betegségtől, se a munkahely elvesztésétől, szűnjenek meg a korlátozások, önkorlátozások. Akkor is, ha betegségek addig is voltak, a munkahely elveszhetett és bizonyos korlátokat akkor is meg kellett tartani. Ezt csak azért írom, mert a jelenlegi nehézségek közepette hajlamosak vagyunk a korábbi időszakot idealizálni, miközben már akkor is sokan azt gondolták, hogy ennél rosszabb nem lehet.

Nem vonjuk kétségbe a fenti vágynak a létjogosultságát, de ebből a helyzetből azért többet is ki lehet és kell is hozni. A válságok egyrészt pusztítanak, másrészt kihívást jelentenek. A pusztulás szemszögéből nézve érthető a válság előtti időszakhoz való visszatérés vágya, viszont a kihívás és a kihívásra adott válasz szemszögéből nyilvánvaló, hogy nem lehet ugyanoda visszatérni. Azt persze mondhatjuk, hogy nem akar ugyanoda visszatérni senki, csak a keretek helyreállítását/helyreállását kívánják. Aztán a járvány tapasztalatainak függvényében lehet azokat új tartalommal kitölteni. Mondhatjuk, csak nem lenne igaz.

De térjünk vissza a normális élet – kifejezéshez. Csodálkozom, hogy egyáltalán használják. Mondjuk így, szűkre szabott jelentéssel, nem kockázatos a használata. De ha csak egy szintet lépnénk a hozzá tartozó norma irányába, rögtön érdekesebb lenne a kérdés. Hogy a norma meghatározóiról már szó se essék. Miközben a normális élethez akarunk visszatérni, már nincs közös tartalom a normális élet kifejezés mögött, erről még csak beszélni sem lehet. Még a végén kiderülne, hogy valakik meg akarják szabni, ki hogyan éljen, annál nagyobb botrány nem létezik. A mi életünkbe ne szóljon bele senki, úgy élek, ahogy akarok. Ez az önhitt hozzáállás kedvező feltételeket biztosít a befolyásolásra és a norma (normátlanság) burkolt közvetítésére. Mondanom sem kell, hogy ez a kerülőutakon érkező normátlan norma manipulatív, az önhittséget növeli, butít, szabados életet propagál, fogyasztásra ösztönöz. Mert ilyen a jó élet, mindenki így csinálja. Ez az a normális élet, amihez vissza akarunk térni. Vagy kisebb fokú általánosítással, viszont tartalmában közel ugyanazt jelenti: mindenki vissza akar térni a saját maga által normálisnak tartott életéhez.

Van ellentmondás a korlátozásokból a normális életbe való visszatérés vágya között is. A normális élet ugyanis szabályszerű, rendes életet jelent. A korlátozások tulajdonképpen szabályok, amikhez igazodni kell. Ezen alapszik a normális élet. Persze most nem rendes, hanem rendkívüli a helyzet és a szabályok a különleges helyzetnek szólnak. Ettől függetlenül és ezzel együtt normális életet a szabályok betartásával élhetünk. Vagyis a rendkívüli körülmények közepette is normális életet élünk/élhetünk, amennyiben betartjuk a szabályokat.

Habár Európában a normátlanságig tágították a norma határait, ne gondoljuk, hogy nincs norma, megszűntek volna a normális élet alapszabályai. Nem a különféle társadalmak, akár egymástól is eltérő szokásaira gondolok, hanem az örök, teremtett életszabályokra. Ezek betartása vezet az igazi szabadsághoz és boldogsághoz, amit sem járvány, sem más rendkívüli esemény nem változtathat meg. Ezen szabályok áthágása azonban súlyos következményekkel jár, élettöréseket okoz, kibillent, lavírozásra késztet, hol ebbe, hol abba, sokszor önigazoló magyarázatokba kell kapaszkodni. Így is le lehet élni az életet és lehet szakítani látszólagos boldogságot, szabadságot.

A legjobb példákat a párkapcsolatok szolgáltatják, csak azért mert az együttélési formák és szexuális identitások száma a végtelenhez közelít, még a teremtett norma nem változott meg. A probléma nem új keletű, már Jézus is erre figyelmeztetett, bár ő csak a válólevél kapcsán: „Kezdetben nem így volt” (Mt 19,8). Beszélhetnénk arról, hogy a személyiséget hogyan teszi próbára, torzítja egy válás, akár szülőről, akár gyerekről van szó. Vagy arról, hogy a helytelen szeretet milyen károkat okoz. Fixa ideám, hogy a föld és a földművelés a legjobb gyermeknevelő eszköz, ma már egyre kevesebbeknek adatik meg. Ha már föld, akkor a másik kimeríthetetlen példatár a munka világa, azzal is könnyen félre lehet siklani. Botrány, de nem hallgat(hat)om el: az Istennek tetsző élet a normális. Ez nem garancia arra, hogy az ilyen életet élőt elkerülik a párkapcsolati és a munkahelyi problémák, de olyan megoldási, megküzdési tőkével rendelkezik, ami túlsegíti a nehézségeken. Viszont szükséges, hogy mindent ennek a szempontnak vessen alá.

Ez már nem az én puszta fixa ideám, egyszerűen belátható, hogy az Isten teremtette világban csak az élhet normális életet, aki a teremtett világ törvényeit felismeri, csodálja, szereti, életét azokra alapozza. Ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen a normális élet, még ateisták számára sem, mert vannak fokozatok a megismerésben és a többiben. Ha netalántán ehhez a normális élethez szeretne valaki visszatérni, nagyon is pártolom, csak egy baj van ezzel, a járvány miatt ettől nem is kellett elszakadni. De a járvány következtében esetleg ilyen felismerésre lehet jutni. Ha ez így van, akkor a járvány pusztítása mellett, még ha drága áron is, üdvös megújulást kínál. Éljünk a lehetőséggel, ahelyett, hogy dohogunk ezért vagy azért.

A normális élethez való visszatérés eszközének, egyetlen eszközének a vakcinát kínálják. Ezzel kapcsolatosan a legfontosabb kérdés, hogy legyőzhető avagy legyőzhetetlen tudatlanságról van-e szó. Már csak a járványtörténeti tapasztalatok alapján sem várható a vakcinától egy éven belül átütő eredmény. Ha fentebb önhittnek tituláltam az embert, nem tudom, most hogyan fokozhatnám. Öreganyám mindenhez hozzáteszi, hogy Isten segítségével. Úgy látszik, demenciája ellenére több ész és érzék van benne a világ működésével kapcsolatosan, mint a vakcinahívőkben. Persze, ismeri és szereti a teremtett világ alaptörvényét.

„Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és a felhők essék az Igazat. Nyíljék meg immár a föld, s teremje az Üdvözítőt” (ÉE 504). Ezek a szavak leírva is hatnak – legalábbis arra, aki engedni, hogy hassanak rá – de összehasonlíthatatlanul lélekemelőbb az adventi hajnali szentmisén hallani és bekapcsolódni az introitus éneklésébe. A hatást az is mutatja, hogy a harmatozzatok még két éneknek is a kezdő szava: Harmatozzatok, égi magasok (H 2, ÉE 3), illetve Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat (ÉE 14).

Az introitusok rendszerint bibliai szövegen alapszanak, legtöbbször zsoltáron, jelen esetben azonban Izajás könyve a forrás. Különösebb eltérés nincs is a bibliai szöveg és az ének szövege között. A Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása így szól: „Harmatozzatok, egek, felülről, és a felhők hullassanak igazságot! Nyíljék meg a föld, teremjen szabadulást, és igazság sarjadjon vele!” (Iz 45,8).

Habár alig több egy sornál, mégis sokat mondó, sokrétű a szöveg. Könnyen érthető természeti kép alkotja az alapot, ez akkor is így van, ha eleve vallásos tartalmú képről van szó, hiszen az Ég harmatja mintegy megtermékenyíti a Földet, az pedig termést hoz. Ám itt a harmatozás egyértelműen többletjelentéssel bír, hiszen igazságnak kell hullania. Vagyis az égben, az isteni szférában meglévő igazságnak a földi kibontakozásáról van szó.

A történelmi szint sem sokkal bonyolultabb, csak 2500 év pora teheti azzá. A babiloni fogságban lévő zsidók számára Babilon bukása, a perzsák Babilon feletti győzelme a szabadulás ígéretét hordozta magában; tulajdonképpen ennek a prófétája volt Deutero-Izajás. Ez a szabadulás a zsidók számára az isteni szférában meglévő igazságnak a földi kibontakozását jelentette. Annyival lehet ezt még fokozni, hogy a kibontakozás nem magától ment végbe, hanem Isten választott embere, – vagy, ahogy a próféta korábban nevezte – „az Úr felkentje” (Iz 45,1) hajtotta végre, aki nem más volt, mint Kürosz, a perzsák királya.

Hogy Deutero-Izajás túltekintett-e ezeken a szinteken, az fogas kérdés, nem is igyekszem megválaszolni, hacsak azzal nem, hogy prófétai mivoltából következik a válasz. A kiszáradt föld esőt szeretne, a rabságban szenvedő nép szabadságot. A harmat és a szabadság is jó, ám ezek és az ezekhez hasonlók az alapvető emberi hiányérzetet nem képesek betölteni. Ezek a várakozások, vágyakozások inkább nevelő célzatúak. Mi az, amire igazán érdemes várni, vágyni? Ezeken keresztül megtanulható, hogy van magasabb szint is. Még akkor is, ha sokan útközben eltévednek, mert megrészegíti őket a harmat és a szabadság.

A próféta szövege a magasabb szint bemutatására is alkalmas, hiszen az isteni igazság harmatozását emlegeti, amit nem lehet pusztán a népek történelmének szintjén értelmezni. Nagyobb születik Kürosznál, nagyobb szabadulást is hoz. Nem véletlenül jelenti ezt a neve, és nem véletlenül tanította, hogy az igazság tesz szabaddá.

Teljesítménytúrákon olykor elgondolkodtam azon, hogy miért is szerveznek ilyesmiket egyáltalán. Van kereslet erre a megszállottak és kevésbé megszállottak között, de a természet szeretete, a természetjárás népszerűsítése is lehet indok, netán a bevételek. Találtam egy naiv mélyebb okot is, aminek igazságtartalmáról ugyan nem vagyok meggyőződve: a teljesítménytúrával lehetőség nyílik arra, hogy egyszerre több embert ráküldjenek kevésbé járt ösvényekre, hogy letapossák és ezzel karban tartsák azokat.

Bár az erdei ösvényekre kevésbé asszociálhatunk az Izajásnál olvasható hang szava alapján: „Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá!” (Iz 40,3–4). Sokkal inkább juthatnak eszünkbe az autópályák, ott aztán van földmunka bőven, a völgyek feltöltését viadukttal, a hegyek elhordását meg alagúttal fejlesztve tovább. Ennek ellenére megmaradnék az erdei ösvény képénél, mert ott az útkészítés nemcsak az út kijelölését jelenti, az csak úgy marad út, ha járnak rajta. Márk is oszthatta ezt az álláspontot, mert akkor nem kezdte volna izajási idézettel és útkészítéssel evangéliumát.

Fokozhatjuk egy erdei ösvény fentiekhez való hasonlóságát, ha nagy hóban kell rajta végigmenni. Hiába van ösvény, könnyen el lehet tévedni, nem látszik belőle semmi, csak a turistajelek, ha vannak. A szűz hóban elöl haladó az útépítőhöz hasonló, szó szerint kijárja a mögötte jövőknek az utat, akik már messziről láthatják, hogy merre kell menniük és az előrejutásuk is könnyebb. Hóban inkább érezhetjük azt, hogy utat készítünk. De nyáron is hálával gondolhatunk azokra, akik letaposták előttünk a csalánt, a tüskés cserjéket.

Nem teljesen függetlenül attól, hogy a pusztába kiáltó hang milyen utat is kívánt, előttünk áll annak az útnak a képe, amely azáltal készül, hogy járunk rajta. Ez lehetőséget ad az útnak az út készítőjével való azonosítására is, amikor az út már nem fizikai valójában értendő. Márk is így gondolkodhatott, hiszen ezt írja az Izajástól vett részlet után: „János megjelent a pusztában” (Mk 1,4), Keresztelő János utat egyengetett és azonosult is az úttal. És mennyien kimentek hozzá, szinte utat jártak a pusztába! Eredetileg nem is út vagyok, hanem puszta, milyen út készül bennem?

Amikor valaki a saját útját járja, akkor nem arra gondolunk, hogy mindig ugyanazon az úton megy a munkahelyére. De itt nem is a saját útról, hanem az Úr útjáról van szó. Ha figyelembe vesszük az Úr útjára vonatkozó egyéb szentírási helyeket, akkor rádöbbenünk, hogy milyen nagy méltóság az Úrnak utat készíteni. Hiszen az Úr útjai készen vannak, csak egy helyet kiragadva a számtalan közül: „Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,4). Ha az Úrnak mégis utat kell készíteni, akkor ez nem jelenthet mást, minthogy az Úr útján kell járni. Azzal készítjük az utat, ha járunk rajta és ezzel másoknak is utat mutatunk (vö. Mt 5,16). Isten munkatársai lehetünk, ha egyre jobban megismerjük és ezáltal megszeretjük az Ő útjait, egyre inkább azonosulunk velük és vonzóvá tesszük azokat mások előtt.

Az Úr útjai mindig is készen álltak, már a törvény és a próféták előtt is, és arra vártak, és várnak ma is mindenki előtt, hogy használatba vegyék őket. Jézus még egyértelműbbé tette ezt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Nemcsak úton vagyunk, úton járunk, hanem mi magunk is utak vagyunk. De milyen az az út, kérdeztük már korábban is. Saját út vagy az Úr útjához igazodik? És hova jut az, aki az én utamon jár? Addig is, amíg válaszolunk, ne hagyjuk elgazosodni, elgöröngyösödni, eltűnni az Úr útját, hiszen az a hivatásunk, hogy készítsük az Úr útját, vagyis járjunk az Ő útján!

Minden egzegetikai mélység nélkül (ami azért nem ártana) csupán egy érdekes párhuzamra kívánjuk felhívni a figyelmet, illetve egy-két következtetést is megengedünk magunknak, mind a párhuzamok alapján, mind az idézendő részek kapcsán.

János evangéliumának tanúsága szerint Jézus szóba elegyedett egy szamariai asszonnyal Jákob kútjánál. Ha eltekintünk a megszövegezésben az evangélista szerepétől, és csak a beszélgetőkre meg a párbeszédre figyelünk, nem tudjuk kivonni magunkat az idegen asszony megszólítása okozta izgalom, a sűrű témaváltások ellenére való haladás és a jézusi pedagógia hatása alól, nem beszélve az utolsó mondatok megrendítő erejéről.

Ez volt a párbeszéd:

– Adj innom!

– Zsidó létedre hogyan kérhetsz inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?

– Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: ’adj innom’, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.

– Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély; honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?

– Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.

– Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam, és ne járjak ide meríteni!

– Menj, hívd el a férjedet, és jöjj ide!

– Nincs férjem.

– Jól mondtad: ’Nincs férjem’. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem férjed. Ezt helyesen mondtad.

– Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.

– Hidd el nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk.

– Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent majd nekünk mindent.

– Én vagyok az, aki veled beszélek. (Jn 4,7–26)

Az iskolás tanítás nem ilyen (sajnos). Pedig ez a forma és persze ez a tartalom sokkal többet mond, mint amire az iskolában oktatnak. Jézus nem kezdi el magyarázni, mint az iskolában tennék, hogy miért kérhet ő vizet, hanem megkezdi az igazi educatio-t, a kivezetést kézen fogva a sötétségből a fényre. Válaszai nem hagynak nyugtot és erőfeszítést kívánnak hallgatójától, nem akar kioktatni, hanem húz felfelé magához. Amikor az asszony válaszából kiderül, hogy félreértette az örök életre szóló vizet, akkor sem magyarázza meg neki, hogy miről is van szó pontosan. Elég volt elmondani egyszer, a tanítás magvát elhintette, majd ki fog az csírázni. Talán éppen a következő téma fényében. Ez a témaváltás, hogy hívd el a férjed, minden olvasásnál meghökkent. Lehet, hogy éppen ez a szerepe? Kizökkenteni? De mintha ezzel át is adná a beszélgetés irányítását az asszonynak. A víz témája kimerült, illetve beavatta a teljes tanításba az asszonyt, csak ő még nem volt képes felfogni, ezért Jézus visszalép egyet, és a vallásgyakorlatra, a vallásos életre tereli a szót, amit megalapoz a nő házasélete. Az asszony meg a férjeiről az istentisztelet helyére tereli a szót, mintha visszatérne a kiindulási pontra: én szamariai vagyok, te meg zsidó, de Jézus képes identitásvesztés nélkül felszámolni a gátakat válaszában. Sőt ennél is többet tesz, éppen kollokviumot tart teológiából, és lám az asszony újra adekvát válasszal szolgál. Amíg a víz esetén kétszer is hibázott – mentségére szolgáljon, hogy nehéz volt a feladat, nem boldogult a képes beszéddel, de kapaszkodott – addig alacsonyabb szinten jól válaszol, bár kérdés sem hangzott el. Jézus már akkor megdicséri, amikor azt mondja, hogy nincs férje. Mert legalább tisztában van a helyzetével. És lám, még a Messiást is várja. És amikor Jézus felfedi magát, akkor szó nélkül ad választ azzal, hogy bemegy a városba apostolként, miközben az apostolok éppen ennivalóval jönnek onnan vissza.

A lényegen Ámosz idézendő verse nem változtat, bár abban az egy versben négy olyan elem is található, amely ezen párbeszédhez szorosan kapcsolódik. Ezt olvassuk tehát Ámosz könyvében:

„Halljátok e szót, Básán tehenei, akik Szamaria hegyén laktok, akik elnyomjátok a szűkölködőket és meggyötritek a szegényeket, akik így szóltok uraitokhoz: ’Hozzatok, hadd igyunk!’” (Ám 4,1)

A tehenek minden bizonnyal az asszonyokra utalnak, akik Szamariában laknak, van itt inni adás és a nők szólnak férjeiknek. Ugyan a sorrend és az értelem is más, mégis oly nagyfokú összecsengés hallatszik ki a két szövegből, hogy az nem lehet a véletlen műve. Jézus maga mondja, hogy „ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Itt pont egy prófétáról van szó, aki éppen szidja a (dőzsölő, kizsákmányoló) szamariai asszonyokat. A szegények elnyomását, a képmutató istentiszteletet, a jog kijátszását kritizálja Ámosz, ezt Jézus sem hagyja jóvá, bár a fentebb bemutatott párbeszédben erre nem történik utalás, viszont a Szamariával kapcsolatos ellenérzések tartósítása és a nők letehenezése már nem esik egybe Jézus elgondolásaival. A Lukács által megírt irgalmas szamaritánus története is ezt a mondanivalót erősíti, a szamariai asszonnyal való párbeszédével, majd a szamariakhoz való betérésével nyomatékosítja, hogy ő nem pusztán elméleti megbékélést hirdet. Az irgalmas szamaritánushoz képest a többletet tehát egyrészt a tevőlegesség hordozza, másrészt pedig az, hogy egy asszonnyal állt szóba. Ámosz idejében a szamariaiak nem ugyanazt jelentették, mint Jézus korában – hiszen akkor még nem voltak betelepítések Szamariába –, tehát még inkább elégtételt kell adni a szamariai asszonyoknak Ámosz durvasága miatt, akkor is, ha az a durvaság nem általánosságban a nőknek szólt. Vagyis amíg Jézus egy szinten lelkivezetést, az örök élet igéinek plántálását végzi, aközben egy prófétai könyvet igazít ki.

Míg Ámosznál a szamariai asszonyok mondják férjeiknek, hogy hozzanak nekik inni, addig itt Jézus kéri meg a szamariai asszonyt, hogy adjon neki inni. Amíg Ámosznál szólnak a szamariai asszonyok férjeiknek, addig itt Jézus szólítja fel az asszonyt, hogy szóljon férjének. Ámosznál a folytatásban, de az előzményekben is büntetés van beígérve Szamariának, az asszonyoknak is, addig Jézus tanítja és örömhírével táplálja a szamariai asszonyt, sőt a folytatásból kiderül, hogy őt magát is élteti ez a kapcsolat, mert szomjúságát nem a víz csillapítja, hanem az asszony válaszai, még ha olykor mellé is találnak. A tanárnak is akkor kell igazán örvendenie, ha tanítványa nem pusztán a megtanult anyagot mondja el szépen, hanem amikor az a tananyag át is alakítja gondolkozását, magatartását, életét. Ehhez persze nem árt a tanárnak is a tanított igazságoknak megfelelően élnie.

A párbeszédben fordulatot hozó felszólítás, hogy szóljon a férjének, Ámosz fényében érthetőbbé válik. Nem feltétlenül arról van szó, hogy Jézus mindentudásával igazolja az asszony előtt, hogy nagyobb ő Jákobnál, hanem egyszerűen Ámosz nyomán halad. Ha így lenne, akkor nemcsak tanítás, nemcsak a próféta beteljesítése, hanem játék is vegyül a párbeszédbe, ami fokozza az izgalmat, de a hatást is. És lám a játékba (tudtán kívül) az asszony is bekapcsolódik, mikor prófétának nevezi Jézust.

Mindig fenyegető veszély a formalizmus, a megszokottság, amikor elszürkül egy kapcsolat, akár Istennel, akár az embertárssal. Ezért is jött Jézus, hogy felrázzon, feltárja a törvény és a próféták mélységeit, mert az élet elszakadt éltető forrásától. Minden gondolata, szava, tette ennek helyreállítását célozza. És lám egy jól sikerült beszélgetéssel is mennyi mindent el lehet érni, főleg ha a beszélgetőtárs felismeri a másikban a prófétát és komolyan veszi.

Húsz éve jelent meg a Déli harangszó c. tanulmánykötet, de éppen a déli harangszóval kapcsolatos belső ellentmondásai azóta is tetten érhetők a közgondolkodásban. Érszegi Géza tanulmánya Az év minden napján délben mindörökre harangozni kell címet kapta, nem véletlenül. Ez a cím idézet, de nem az 1456-os pápai bullából (Cum his superioribus annis), hanem Johannes Burchard pápai szertartásmester naplójából, aki 1500-ban Szent Lőrinc ünnepét megelőző naphoz kapcsolódóan jegyezte le ezeket a szavakat. Ugyanis VI. Sándor pápa az általa meghirdetett jubileumi szentévben a kiújult török veszély miatt felújította III. Calixtus pápa – mellesleg VI. Sándor szintén Borgia nagybátyja – egykori rendelkezését. Már III. Calixtus is azt írta elő, hogy minden nap harangozzanak, és ezzel buzdítsák imára a kereszténység védelmében a népet, de úgy tűnik, hogy a rendelkezés idővel feledésbe ment, máskülönben nem kellett volna felújítani. De míg III. Calixtus 1456-ban inter nonas et vesperas írta elő a harangozást, vagyis a három órai és az esti ima közé, addig VI. Sándor délre. Ebből az következik, hogy a déli harangszó elrendelése csak többszörös áttétellel kapcsolódik a nándorfehérvári diadalhoz, amennyiben a pápai bulla a török megállításáért kérte az esdeklő imádságot, erre szolgált a harangszó, majd Nándorfehérvárnál sikerült legyőzni a törököt és VI. Sándor III. Calixtus nyomán rendelkezett a harangozásról.

A könyv ellentmondásait az előszavak szolgáltatják, mert mintha azok szerzői nem ismerték volna a könyvben közölt forrásokat. Az első előszóban II. János Pál pápa az Úrangyala imádkozásából kiindulva értékelte a déli harangszót: „1456-ban III. Calixtus pápa rendelte el, hogy a keresztény világban délben húzzák meg a harangokat, s kérjék Isten oltalmát e szép könyörgő imával Mária tiszteletére.” Nyilván fontosabb az Úrangyala évszázados déli imádkozása, mint a déli harangszó elrendelőjének a neve, de éppen ebben a könyvben szerencsésebb megfogalmazás is születhetett volna. Ahogy Paskai László esztergomi érsek részéről ez sikerült is: „A déli harangszónak sajátos magyar jelentése van: emlékeztet a nándorfehérvári győzelemre.” A harmadik előszót a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor írta. Bár utal arra, hogy beleolvasott a kötetbe, amikor az 1526 előtti fennmaradt harangok száma felett elmélkedik, de a déli harangszóra vonatkozóan ez nem érződik: „III. Calixtus pápa 1456. június 29-én a török előrenyomulás megállítása érdekében elrendelte, hogy minden nap délben háromszor szólaljanak meg a harangok.”

XII. Piusz pápa 1956. június 29-én a Dum maerenti animo kezdetű apostoli levelében párhuzamot vont az 500 évvel korábbi török és a korabeli kommunista veszély között. Kitért a harangozásra is, és ezt a diplomatikus megállapítást tette: „valamennyiőtöket emlékeztetni kívánunk elődünknek, III. Calixtusnak említett apostoli levelére, amelyben meghagyta, hogy minden egyes megszentelt épületben naponként kondítsák meg meghatározott időpontokban az ércharangokat”. De csak a harangozás időpontjára nézve volt diplomatikus, a kommunista berendezkedéssel szemben nem: „Ma sem kisebbek a veszedelmek, amelyek lelketeket és a katolikus egyházat nálatok szorongatják; amikor tehát meghalljátok, hogy templomaitokban megszólalnak a harangok és imára hívnak, emlékezzetek erre a buzdításra: és amit őseitek cselekedtek, esdeklőn tegyétek ti is, bízva bízván ugyanabban az isteni segítségben.” És emellett nem feledkezett meg a Boldogságos Szűz hathatós párfogásáról sem említést tenni. Nyilvánvaló, más rákészültséget jelent egy 500 éves évfordulóra szánt apostoli levél és egy könyv előszava, de ha belegondolunk, hogy az a könyv tulajdonképpen a déli harangszó elrendelésének 500. évfordulóján jelent meg, akkor – már csak pápaelődjei iránti tiszteletből is – elvárható lett volna a körültekintőbb megfogalmazás II. János Pál pápa részéről.

A nándorfehérvári diadal 500. évfordulójára Vecsey Lajos Az imádságok bullája és a déli harangszó címmel kiadta a bulla eredeti szövegét, le is fordította és még egy tanulmányt is írt. Miközben végig azt állítja, hogy III. Calixtus rendelte el a déli harangszót, nem kerülheti ki, hogy megkísérelje a bulla szövegében található inter nonas et vesperas és a dél közti különbség feloldását. Azt valószínűsíti, hogy a zsolozsma imádságainak anticipálása, vagyis előre hozása állhatott a háttérben, ezért a délutáni időpont délre kerülhetett. Ezzel az érvvel az a gond, hogy III. Calixtus vélhetően nem anticipált, az általa leírt időpont egyértelműen délutáni, ha déli harangszót szeretett volna elrendelni, akkor azt írta volna, hogy a sexta idején harangozzanak. (Ennek ellenére se szeri, se száma azoknak az írásoknak, amelyek az inter nonas et vesperast délnek tartja, de akad olyan is, amelyik a háromszori harangozást az egész napra elosztva gondolja el, vagyis reggel, délben és este, íme, ebből az egyik a déli harangszó.) Nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy III. Calixtus nem déli harangszót rendelt el, legfeljebb a gyakorlat módosulhatott az anticipálás nyomán, bár én – az 1456 utáni forrásokat nem ismerve – azt feltételezem, hogy ahol megmaradt a pápai felszólításra a harangozás gyakorlata, ott inkább egyszerűsödés ment végbe és nem játszott közre a zsolozsmarész előbbre hozatala. A többszöri délutáni harangozás (a pápa háromszorit írt elő és ehhez jött még az esti imára hívó harangszó) túlzsúfolttá teszi a délutánt, télen még inkább. Vecsey indoklása, amit különben ő maga is csak valószínűsít, hivatkozással kerül elő a Mészáros István által szerkesztett Erősítsd testvéreidet! Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból és 1956-ból c. kötetben (labilis időpont), ez azonban még nem teszi igazzá.

Ugyan Cseh Valentin A nándorfehérvári csata c. művében Vecseyre, Mészárosra, Érszegire is hivatkozott, mégis sikerült – vagy éppen azért? – egy olyan mondatot összehoznia, ami sírásra és nevetésre is alkalmat ad: „Callixtus célja a déli három harangkongatással – ahogy ezt »Bulla Oratorium et Pulsatio Meridina« című bullájában elrendelte – az volt, hogy a keresztény világban minden délben imádkozzanak a török elleni harc eredményességéért, a török feletti győzelemért, amint az a bullában egyértelműen megfogalmazta.” Addig rendben van, hogy tisztázza, nem a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte el a pápa a harangszót. Már a három harangkongatás is eléggé furcsa megfogalmazás, a Bulla Oratorium viszont még akkor is védhetetlen elírás, ha az internet tele van vele, ráadásul most magam is gyarapítom az ilyen oldalak számát. Valójában Bulla Orationumról van szó. Ez azonban még csak a kisebbik baj, a Bulla orationum et pulsatio meridina nem a pápai bulla, hanem Vecsey művének a latin címe. Ezek után a mondat végén az egyeztetés elmaradását már alig vesszük észre. Így végül csak egy kérdés marad, hogy mi lehetett a lektor, Veszprémy László feladata.

A déli harangszó nemzeti ügy. Nekem úgy tűnik, hogy Vecseynek is ez volt az egyik motivációja, amikor bizonygatta, hogy III. Calixtus rendelte el a déli harangszót. Pedig talán nem megalkuvás azt mondani az általa közzétett forrás alapján, hogy a déli harangszónak az előzményét rendelte el. Ettől még nem leszünk nemzetietlenek. Így is nagy dolog, hogy a pápa – a leginkább érintett ország nevének említése nélkül – imádságra szólított fel, harangozást, körmenetet rendelt el, majd örvendezett a győzelem felett és hálát adott érte Istennek, sőt a győzelem hírének augusztus 6-án való vétele nyomán vezette be a következő évben Urunk színeváltozásának ünnepét. (Itt felhívom a figyelmet a véletlennek bizonyosan nem mondható egybeesésre, hogy halálának is ez lett a napja 1458-ban.) A déli harangszó természetesen az én szívemnek is kedves, de a kisajátítása vagy magunkhoz láncolása helyett inkább azon kellene elmélkedni, hogy van-e összefüggés a harangszó és az imádság elrendelése, illetve a csodálatos győzelem között. És van-e összefüggés a csodálatos győzelem után elmaradozó harangszó és imádság, illetve a mohácsi csatavesztés között. És ha van, akkor mik a jelenlegi kilátásaink? És mi ér többet: a halál feletti győzelem és meglátni a mennyt, vagy győzni a pogányon Belgrádnál?

Uram, megemlékeztél rólunk, bűnösökről,

kinyilvánítottad előttünk isteni dicsőségedet,

szorongattatásunkban megszabadítottál ellenségeinktől.

Hányszor próbáltunk csak a magunk erejére,

okosságára támaszkodni,

és ez nem tetszett Neked!

Nem tetszett, hogy hamisan esküdtünk,

mert gyűlölöd a hazugságot.

A törököt akartuk legyőzni,

de Téged akartunk becsapni,

ezért vereséggel és halállal büntetted vakmerő fiaidat,

mégis megengedted, hogy gyarló szolgád belássa bűnét.

És most, amikor már minden elveszni látszott,

amikor már a halálra készültünk,

amikor utolsó mentsvárunkhoz, Hozzád esengtünk,

János barátban és a ragyogó Napban megmutattad irgalmasságodat.

Megmentettél minket, habár nem voltunk rá méltók.

Alig kezdtünk imádkozni pápa atyánk felhívására,

Te megelőlegezted a bűnösnek bűnei feletti szomorkodását,

és könyörgéseinket, amik még el sem hangzottak, meghallgattad.

Mint az irgalmas Atya, a kapuban vártad tékozló fiadat,

már messziről észrevettél minket

és megesett rajtunk a szíved.

Jóságodat szüntelen imádsággal köszönjük,

amit az egész megszabadult ország együtt mond,

mindenkor Neked és a Boldogságos Szűzanyának ajánljuk magunkat,

tieid voltunk, vagyunk és leszünk.

És pusztuljunk Színed elől és a föld színéről,

ha valaha is elfelejtjük, mily jót tettél velünk!

Most már örömmel halok meg, mert szemeim látták,

hogy mentésünkre közénk szálltál,

hálát adok, hogy eszköz lehettem a Te kezedben!

Ámen, ámen, ámen!

Uram, emlékezzél meg rólunk, bűnösökről!

Megérdemlünk ugyan minden csapást

a minket sanyargató Mahometet, a török veszedelmet,

mert letértünk útjaidról.

Dicsőséget, hírnevet, hatalmat, vagyont szereztünk,

pedig Te másféle kincseket kínáltál,

a földi javak elkápráztattak,

és Te a nyomukban járó viszálykodással már intettél.

Holnap a vár el fog esni és mi meghalunk.

Hálát adok egész életemért és ezért a végért,

hazámért, családomért és a bajtársakért,

hogy annyi jóval elhalmoztál.

Hallgasd meg a halálba menő utolsó kérését!

Nem győzelemért, nem is az életünkért esdeklek,

nem akarom a ránk támadó pusztulását sem,

egyedül szegény hazánk megmaradásáért könyörgök.

Számítsd be jó illatú áldozatul életünket,

vesszen el a vár és haljunk meg mindahányan a védők,

de mentsd meg Magyarországot,

ne legyen hiábavaló halálunk!

Szent István király, könyörögj érettünk!

Szent László király, könyörögj érettünk!

Boldogságos Szűz Mária,

Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!